Darkest Times 3.

Ruby

A szobámba vezető úton végig mosolyogtam. Alisha csendesen jött mögöttem, meg sem szólaltunk mindaddig, amíg a hálószobánkhoz nem értünk. 

- Nagyon ügyes voltál ma. Még egyszer köszönöm. - mondtam halkan, majd újra megöleltem Alishát. 

- Én köszönöm... Annyira új még ez nekem. Nem tudom, hogyan tudnám bármikor is meghálálni. 

- Egy egész életen át fogsz védelmezni, szerintem az eléggé megteszi. - nevettem fel. Alisha még mindig le volt sokkolva. Megfogtam a kezét, megszorítottam, aztán gyorsan elengedtem, mert hangokat hallottam a folyosóról. 

- Vacsora előtt átmegyek érted, addig én is a szobámban leszek, addig pihenj. Rendben? 

- Köszönöm, felség. - mondta nagy komolyan, mire majdnem újra felnevettem. Aztán megláttam, miért lett hirtelen ilyen túl udvarias, és máris felöltöttem én is a komolyabbik arcomat. 

- Minden rendben, hercegnő? - két őr járőrözött a folyosó azon szakaszán, ahol mi voltunk. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy velük még jóban is vagyok. Rendesek voltak, beszélgettem már párszor a két fiatal férfival. 

- Persze. Jó járőrözést! - már majdnem elmentek, mikor utánuk szóltam. - Jaj, és hadd mutassam be, az új testőrömet, Alishát! - mutattam a mellettem lévő lányra, aki kissé megilletődötten, de bólintott az őröknek. 

- Igen, hallottunk már róla. Mindenki az első női testőrről beszél. Na és amit a kutyákkal művelt, hölgyem... - az egyik, azt hiszem az Ethan nevű, csillogó szemekkel nézett Alishára. Szegény lányt majdnem megsajnáltam. Nem tudta mire vélni Ethan megszólítását sem, de azt sem, hogy egyik pillanatról a másikra nem egy kivégezni való parasztlány, hanem egy hercegnő testőre lett belőle - amelyik rangra egyébként minden harcos legnagyobb álma. 

- Köszönöm. - megpróbált mosolyogni, de picit furán ment neki. 

Miután az őrök még egy ideig megcsodálták testőröm, gyorsan bementünk a szobánkba. Ahogy beléptem, az ágyam melletti kis szekrényemhez vettem az irányt. A szekrényben belül volt egy kisebb, titkos zug, amiben a varázsláshoz való dolgaimat rejtettem el. Normális esetben nem tárolok semmit sem a palotában, hanem Eliasnál, de most a recept kivétel volt. 

Alisha lábára különleges összetevők kellettek a kenőcshöz, és ehhez muszáj volt magammal hordozni a receptjét is. Nem mertem sokáig magamnál hordozni, így úgy döntöttem, leviszem gyógyszerészemnek. Felöltöttem álruhámat, amiben lejártam a városba, aztán gyorsan kiosontam a szobámból. Szerencsémre Mirandának is azt mondtam, hogy aludni szeretnék, így biztos voltam benne, hogy vacsoráig senki sem fog keresni. A folyosókon óvatosan, de annál gyorsabban lépkedtem. Mindig bennem volt az a bizonyos "félsz", hogy elkapnak, és nem lehetek többé az, aki szeretek, de ezt a gondolatot, mint általában, most is gyorsan elhessegettem a fejemből. Nem szabadott ilyenekre gondolnom. 

A piacon mindenki kiabált, a város népe teljesen felbolydult a délelőtti kinevezéstől, vagyis Alisha testtőrré avatásától. Mialatt Elias házához igyekeztem, egy csomó pletykát hallottam, Alisháról mindenkinek más elképzelése volt. Jókat mosolyogtam magamban. Ha tudnák, igazából milyen, még jobban csodálnák. 

- Hát te meg  min mosolyogsz ilyen nagyon? - rántott be hirtelen valaki az egyik szűk sikátorba. Majdnem megijedtem, de a hangja alapján csak odacsaptam egyet "támadómnak". 

- Ne ijesztgess már! - dorgáltam le Eliast, aki megint csak fiatalként bámult vissza rám. Nagyon tudott élni az erejével. Egy huszonéves kinézetével rendelkezett, de amikor belenéztem a szemébe tudtam, hogy nemsokára 157 éves lesz, ami valljuk be, elég szép kor. 

Ezt is nagyon szerettem abban, hogy varázslók vagyunk. Könnyen eltudtunk élni jó pár száz évig. Ezért is ért olyan rosszul anyám halála. Ő akkor miért nem élhetett sokáig? Miért nem élhette meg azt, hogy lásson királynőként, vagy lásson varázsolni? 

- Hoztad a receptet? - kérdezte szórakozottan a gyógyszerész. Mindig is irigyeltem, hogy ilyen könnyen tudja venni az egészet. Én egyszerűen nem tudtam így tekinteni rá. Túlságosan féltem, hogy egyszer lebukunk, és minden hozzám hasonlótól megszabadulnak. Ezt nem hagyhattam.

- Igen, tessék. - gyorsan odaadtam neki, aztán elindultunk a háza felé. 

- És… Ez a lány... 

- Alisha? - segítettem ki. 

- Igen igen, ő. Hogyhogy ennyire kijöttök? Ő is hozzánk hasonló? 

- Szerintem nem. Vagyis, valamilyen szinten remélem. Jó lenne, de nem szeretném, ha ő is veszélyben élne. - majdnem többet is mondtam, mikor felfigyeltem arra, Elias milyen csöndben is figyel. Egyik sem volt rá jellemző. Se a figyelem, se a csend. 

- Öhm. Elias? 

- Valami fura, amikor róla beszélsz. Felcsillan a szemed, és boldogan mondod a szavakat. - mosolygott rám. Éreztem, ahogy a pír felszökik a nyakamon, majd az egész arcomat elönti, a hasam pedig idegesen összerándult. 

- Miről beszélsz? - nevettem fel erőltetetten. 

- Szerintem tudod te... - mosolygott tovább rám. Idegesítő volt, így inkább felálltam, készen a gyors távozásra.

- Vigyázz magadra, Ruby. A kintiek közül meghalt egy kislány. Még mindig keresik az okát, hogy miért ölték meg. - a szívem összerándult a gondolatra, hogy az egyik élettel teli, kedves kislányt megölték. 

- A mi katonáink voltak? - húztam össze a szemem.

"Talán valami bűbájjal megtalálhatnám, aztán megkínozhatnám őket..." 

- Ne is gondolj ilyesmire! - mondta egyből Elias, mikor meglátta elborult tekintetemet. - Másik birodalom katonái voltak.

- Rendben... - mormogtam. - Mennem kell, nemsokára át kell ugranom Alishához. 

- Menjél csak. - kacsintott egyet Elias, aztán becsukta mögöttem az ajtót. Nagyot sóhajtottam, aztán elindultam vissza a palotába.

***

- Alisha? - bámultam az ágyamon ülő lányra. - Mi... mióta vagy itt? - dadogtam. Az álruhám még mindig rajtam volt, gyorsan ledobtam az egyik székre. 

- Kicsit előtted értem vissza. Körül akartam nézni a városban, és mondani akartam, de addigra megláttam, ahogyan abban a ruhában osonsz a folyosón... Mentem utánad, azt hittem, valami baj történt. Aztán megláttalak azzal a férfival. Ne haragudj. Most megyek is. - állt fel hirtelen, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Egy érzelmet se véltem felfedezni az arcán. Szája mosolygott, de szemeiben valami dühvel vegyes szomorúságot láttam. Utána akartam rohanni, de addigra már becsapta maga mögött az ajtót. 

Nem értettem mi a baj, nem tettem semmit, lehet csak túl fáradt voltam, hogy megértsem. Okos voltam a tanulmányokban, a mágiában, meg a hasonlókban, de az embereket sosem tudtam kiismerni túl jól. Be kellett mennem hozzá, már csak a karja miatt is. Még mindig ugyanolyan véres volt. Még maradt a múltkori krémből, amit a lábára kentem, Elias azt mondta, hogy jó nyílt sebekre és elfertőzöttekre is. Fogtam a krémet a fiókomból, és átsiettem a lányhoz.

Alisha

"Talán a barátja, talán a szeretője, talán akárkije..."

Miért is törtem magam ezen annyira? Megijesztett ez az érzés amit Ruby keltett bennem. Jól eső, de mégis félelemkeltő. Mi van, ha ő másképp vélekedik rólam? De akkor nem tett volna ilyen közeli lépéseket... Félre kellett tennem az érzéseimet, most fontosabb volt az udvari cím tényleges elnyerése. Amiért kineveztek, nem vehettem félvállról a munkám, és a hadseregben is remekelnem kellett. A király már ezen a napon kijelentette, amíg átvánszorogtam az arénából a templomba, egy kedves szolga segítségével, hogy nem lustálkodhatom, és reggel már várni fog a gyakorlatokon. Amikor visszajöttünk a szobáinkba sokan megnéztek, eltérően az első naptól, akkor mindenki arcán undort, vagy megvetést láttam, de most valami más volt, csodáltak, és ez jól esett, magabiztosságot adott.

Gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben.  Lehet, hogy az idegesség miatt is, ami az elmúlt fél órában látvány miatt ért. Nyugovóra akartam térni, már épp vettem volna le a még rajtam maradt ingem, meg alsóneműm, amikor kopogtak.

- Ki az? - kérdeztem félénken, és reméltem, hogy nem az őr, aki majdnem felfalt a szemével.

- Ruby. - gondolkoztam egy ideig, hogy beengedjem és magyarázkodjak, vagy mondjam, hogy már épp aludnék, de nem tudtam ilyen kőszívű lenni. - Gyere be!

Betette az ajtót maga mögött majd rám nézett. Csend ereszkedett közénk. Magamra néztem, rájöttem, hogy fél meztelen vagyok, és ez mellett még az ingem kötője is meglazult a melleimnél, ezért eléggé látszottak. Gyorsan oda kaptam a kezeim, és elfordultam.

- Jaj. Ne haragudj... - szólt, és közelebb lépkedett hozzám.

- Ni... nincs semmi! - vágtam rá.

- Csak krémet hoztam a karodra, bekenjem neked én, vagy egyedül is boldogulsz most már?  Előtte persze le kell fürdened. - mutatott a fa kádamra, amit még alkalmam sem volt használni.

-Persze, megoldom. - hevesen válaszoltam a vállam mögül.

- Akkor... rám már nincs is szükség. - szomorúság hallatszott a hangjából, lerakta a krémet az éjjeli szekrényemre és épp indulni készült.

- Hercegnő! Ne haragudjon az előbbi viselkedésem miatt, kicsit túlzásokba esem néha... - szóltam utána.

- Miért magázol? Ahh... semmi. Nem haragszom. - mosolygott hamisan, közben időzött még pár percig az ajtóban. - Amúgy, ő a barátom, az egyetlen igaz barátom, Elias. Ő az udvari gyógyszerész.

Mondata befejeztével becsukta maga mögött az ajtót, és én úgy éreztem magam, mint akit pofán vertek. Lemagáztam, igen, mert semmi értelme ennek a játéknak köztünk. Ő egy hercegnő, férj kell neki, és nem egy lány. Fel kell húznom a falakat előtte. Muszáj megtennem, érte is, de főleg az apja miatt.

Pár percen belül Ruby szolgája kopogtatott, és jött be az ajtón a forró vízzel. Pár vödör után megköszöntem a segítségét, majd elküldtem. Egyedül is megtudtam fürdeni, nem kellett segítség. A forró víz perzselte a sebeim. Igyekeztem kitisztítani minél több mocskot belőle, aztán elidőztem a kellemes melegben. Folyton Ruby járt az agyamban, a gondolatra hogy most először éreztem tetszést valaki iránt, és az pont egy lány, és el is kellett utasítanom, könnybe lábadtak a szemeim. Túl sokat sírtam mostanság, bár ez az új élet csak szépet okozott eddig, eltekintve a maitól. Ki kellett aludnom magam. Gyorsan megtöröltem a testem, majd bekenegettem a sebeim. Ez most nem fájt annyira, mint a lábamnál. Nagyon gyorsan és szépen gyógyult az is, már reggel sikeresen rá tudtam állni, hála neki...

"Ahh... elég legyen." - idegesen morogtam magamra.

Gyorsan felöltöttem magamra egy rövid hálóinget, és aludni próbáltam. Szerencsémre sosem volt bajom az alvással, főleg ha fáradt is voltam. Bár a mostani gondolataim nyúztak, de sikeresen álomba merültem.

Korán reggel keltem, Miranda ébresztésére. Amilyen gyorsan tudtam felöltöztem, és elrendeztem magam. Minél hamarabb le akartam érni a gyakorló térre, csak hogy jó benyomást tegyek. Elvettem a fegyvereim, és már indultam is. Kilépve az ajtómon, véletlenből is egyszerre mentünk ki Rubyval, rám nézett, mosolygott egyet, és tovább állt. Talán haragudott? Bántott a dolog, de muszáj volt mennem. Gyors léptekkel elindultam a másik irányba, de a tegnapi őr megállított.

- Tudja a hölgy merre kell menni? - kérdezte illedelmesen.

- Most hogy így kérdezed, fogalmam sincs. - vetettem rá egy mosolyt, amitől pajkossá vált a tekintete. - És kérlek, Alisha vagyok, szólíts a nevemen, és hagyjuk el az illedelmes beszédet.

- Megtiszteltetés lenne, kedves Alisha, ha elkísérhetnélek. Én is pont oda tartok. Amúgy engem Ethannak hívnak. - nyújtotta a kezét, viszonoztam, és kezet ráztunk.

Elindultuk ketten, amikor megfordultam, láttam egy pillanatra Ruby tekintetét rajtam, de bár ne láttam volna... Szemei csak úgy lángoltak. Ijesztő volt.

A férfi mellettem huszonéves lehetett, egy fejjel magasabb volt nálam. Barna haja takarta a nyakát, és a szemei akár a föld, sötét barnán csillogtak. Szép szál ember volt, de mégsem fogott meg úgy, mint valaki. Lépkedtem mellette, mert nem engedte, hogy utána menjek, sem azt hogy túl távol tőle. Kicsit idegesített a helyzet.

Lassan megérkeztünk a küzdőtérre. Szerencsémre a király, és a hadvezér se volt még sehol. Pár lovag megnézett minket, és egyre inkább bámultak. Talán Ethan jelenléte, vagy talán az én női jelenlétem tette. Megálltunk, és leültünk egy fapadra. A helyszínen voltak mindenféle céltáblák, és bábuk. A fegyvereket mindenki maga hozta, mert itt csak üres tárolók voltak. Viszont mielőtt ideértünk, volt egy terem, amelyikre a lovag felhívta a figyelmem, mert az volt a fegyvertár.

-Ma valószínűleg párbajozni fogunk. - szólt hozzám Ethan. - Vannak itt nagyon jó lovagok, védd a hátad majd!

- Nem kell félteni, nagylány vagyok már. - piszkáltam.

- Én csak szóltam. - vigyorgott.

Ahhoz képest, hogy milyen férfiakat ismertem, ő elég értelmes ember volt, és kedves.

-Minden héten, három napon van edzés. Hétfőn, szerdán és szombaton. A hétfő a céltáblás, bábus gyakorlás, aztán a másik kettő meg párbaj. Egy-két órát ülünk itt. A király törvénye ez, mivel szerinte kijönnénk a gyakorlatból. Bár mostanság egyre feszültebb itt a királyságban a helyzet. Egyre több kuruzslót égetnek fel, de van, aki nem adja könnyen magát... - figyelmesen hallgattam, de hirtelen felállt, és egyenesbe vágta magát. Megláttam a királyt és a hadvezért, aztán én is hasonlóképp tettem.

Elkezdtük a párbajokat, a király nagyon figyelt rám, és idegesített a tekintete. Ezért is próbáltam kihozni a legtöbbet magamból. A karom néha megfájdult, de minden párbajomat végig vittem.

- Egy igazi ellenfelet is kaphatnál már. Lássuk a legjobbat, Ethan, kérlek, fáradj a küzdőtérre. - mondta a király unottan.

"Igazi? Legjobb?" - meglepetten néztem a közeledő lovagra.

- Titkolózunk? - szóltam neki kihívóan, és a tőreimmel játszadoztam.

Nem szólt semmit, csak mosolygott, majd felvette a támadó pozíciót. Hasonlóképp tettem. Igazi kihívásnak ígérkezett. Nekem támadt, de kitértem. Újabb csapást mért rám, de kivédtem a tőrjeimmel, és megpróbáltam hátralökni, de túl nehéz volt. Stratégiát váltottam, és inkább engedtem, hogy nekem essen, ezért ahogy nekem jött, behajoltam, és oldalba vágtam. Mordult egyet, de nem adta fel. Most jobban figyelt, pár elvétett ütés után félrelépett, és ezt kihasználva, a háta mögé kerültem. Gyorsan elkaptam, és egyik karomat a késemmel a hasához tettem, a másikat pedig a nyakához szorítottam. Szorosan fogtam, meg sem mert mozdulni. Rajta tartottam a szemem, az illata nem volt rossz, de nem kergetett az őrületbe, mint valaki másé. A többiek éljenzésbe törtek ki, és páran odajöttek gratulálni. A király elégedett arccal zárta be az aznapi párbajozást.

***

Teltek a napok, és Rubyval csak akkor beszéltünk, ha valami fontos volt. Nagyon zavart ez engem, és láttam, hogy őt is. De muszáj volt így tennünk. Ő próbált napokon át közeledni, de nem engedhettem. Egyre jobb és jobb lettem a lovagok közt, már alig maradt ellenfelem. Ethan mindent megmutatott, és kezdtem nagyon megkedvelni.

Hétfőn este Ruby bekopogott a szobámba, ismét épp nyugovóra készültem. Már ing se volt rajtam, de ő berontott. Ideges tekintettel gyorsan becsapta, és bezárta az ajtót, aztán nekem rontott. A falhoz szorulva, a melleimet védve, alig mertem ránézni, vörös haja csak úgy szikrázott. Csak fújtatott az orrával, de nem szólt. 

- Öhm, hercegnő? - szóltam félénken.

A fejét lehajtotta, és hozzácsapta a kezét a falhoz. Szabadon engedett, és nem tudtam mit tegyek. Rám nézett, szemei könnyektől ragyogtak. Sóhajtott.

- Ruby? - közelebb léptem.

Közel húzott, és az ajkait az enyéimre tapasztotta. A testem felforrt, és ettől összerogytam. Egyszerre estünk le a földre, azaz ültünk. Megfogtam a csípőjét, majd a lehető legközelebb húztam magamhoz. Már nem zavart, hogy meztelen vagyok, csakis ő érdekelt. Puha ajkai nagyon édesek voltak, és nem engedtem, hogy pár pillanat alatt véget érjen. Elhúzódott, de még mindig összeért a testünk.

- Ne haragudj, elragadott a hév... - félénken szólalt meg, de közben mosolygott.

Megfogtam az ajkát, és adtam neki egy apró csókot.

- Miért haragudnék?

Nem szólt semmit. A fejét beletemette a nyakamba, én meg simogatni kezdtem a hátát. Észre sem vettem, hogy hálóköntösben van. És elég átlátszó volt. 

- Komoly a dolog közted és Ethan közt? - kérdezte halkan.

- Miről beszélsz? Csak segít nekem eligazodni. Ha érez is valamit irántam, nem tudnám viszonozni, mindig te jutsz mindenről eszembe... - nem tudtam már jobban pirulni, már így is forrt az egész testem.

- Ahh, akkor megnyugodtam. 

Még egy ideig elidőztünk egymás mellett, pár kis csók társaságában. Annyira kellemes volt, hogyha tehettem volna, egész életemben ezt csináltam volna.

- Ruby... ne haragudj a viselkedésem miatt, csak neked akartam jót. 

- Azzal hogy alig beszélsz velem? Nem volt valami kedves tőled. - közben az ujjaival simogatta a mellkasom, amit már egy ing fedett, mert látta, hogy zavarban vagyok, amiért meztelen voltam, ezért rám adta a földön heverőt. Persze, a melleimnél a kötőt lazán hagyta...

- Bocsáss meg!  - kedvesen megfogta az arcom, és megsimogatta.

- Nem tudnék haragudni rád, viszont most már békén hagylak. Reggel szembe kell néznünk a kérőimmel, légy szíves majd fogd vissza a nevetést. - nevetett pajkosan.

- Jól van, megpróbálok nem nevetni hangosan. - én is kacarásztam vele együtt.

Felpattantam, és felhúztam őt is. Megöleltem, megcsókoltam szenvedélyesen, majd búcsút vettünk egymástól reggelig. Annyira boldog voltam, vártam a reggelt, hogy újra láthassam.

Éjszaka különlegeset álmodtam. Valahova utaztunk Rubyval - a helyre nem emlékeztem, de a gyönyörű tájra igen. Tél volt, csend és nyugalom, a fákat hó borította. Valami egyszerű szekérféleségben zötykölődtünk. Kinéztem, senki sem hajtotta a lovakat, azok megvadulva rohantak. Nem értettem, mi történik, Ruby arca is megváltozott, hangos zokogásba kezdett.

- Mi a baj??? - ijedten figyeltem, ahogy az események egyik pillanatról a másikra megváltoznak és a csodaszép álom hirtelen igazi rémálommá válik.

- Sietnünk kell! Gyorsabban, gyorsabban, GYORSABBAN! - ordibálta a lovakra. Minden porcikám remegett a félelemtől. Menekültünk. Fogalmam sem volt, mitől, de éreztem, hogy valami nagyon nem jó. Láttam már dühösen Rubyt, de ez most más volt. Félelem, harag, szenvedés. Valami a kocsinak ütközött, mire felborultunk. Kiáltottam egyet, de csak egy reccsenést hallottam, majd Ruby a vörös hajzuhatagával élettelenül hanyatlott le a földre.

Zihálva ébredtem, patakokban folyt rólam a víz.

- Alisha! Alisha!!! - lassan kinyitottam a fejem és éreztem, ahogy Ruby teljesen rám nehézkedik. Remegve fogta a karjaimat és ijedten figyelt.

- Mi a baj...? Mi?

- Semmi baj. Rosszat álmodtál, és a nevemet sikoltoztad. De itt vagyok. - ölelt át gyorsan, szívemet pedig jóleső melegség fogta el.

- Igen… az álmom... - gyorsan megráztam a fejem, hátha elűzhetem így belőle az álmomban látott rémségeket, de nem sikerült. Ugyanaz a kép játszódott le előttem újra és újra; amikor Ruby élettelenül esik össze, én pedig csak tehetetlenül figyelem.

- Elmondod, mi történt? - kérdezte Ruby halkan. Nem akartam még jobban felidézni az álmomat, de nem szerettem volna neki azt hazudni, hogy nem emlékszem.

Miközben a hercegnő, akit szerettem, mellettem feküdt, addig én elmondtam neki minden egyes kis részletét az álmomnak. Ruby csendesen hallgatta, egyszer sem szólt bele. A végén alig bírtam kinyögni az utolsó mondataimat, a torkomat sírás szorongatta.

- Semmi baj. Itt vagyok. - szorította meg a kezemet Ruby, amikor végeztem.

- Annyira valóságos volt... - újra beleremegtem még csak a gondolatába is.

- Hidd el, nem szabadulsz te annyira könnyen tőlem! - mondta viccesen, majd hirtelen megcsókolt. Váratlanul ért, de annál jobban élveztem a helyzetet. Édes ajkai körül ölelték a szám. Istenien csókolt. Igaz, nem volt még túl sok tapasztalatom, de ezt biztosra tudtam mondani.

Romantikázásunknak az ajtókopogás vetett véget.

- Hölgyem, elnézést, nem látta Ruby hercegnőt? - hallottam az ajtó másik oldaláról Miranda kétségbeesett hangját. Ruby mellettem elkezdett halkan kuncogni. Nem tudtam, mit mondjak, így inkább tettettem a bolondot.

- Utoljára a szobájában, tegnap éjszaka. - kiáltottam ki. Miri még egy ideig az ajtóm előtt állt, aztán toporgott egy kicsit, majd elment. Ruby csillogó szemekkel, még mindig nevetve fordult felém.

- Ugye tudod, hogy nem szökök át mindenféle biztosíték nélkül? - kérdezte. Csak néztem rá bambán. Adott egy gyors puszit a számra, majd felugrott.

- Fél óra múlva jövök érted, menjünk el reggelizni együtt. - mondta. Boldogan beleegyeztem, és néztem, ahogy gyönyörű hajával eltűnik a szekrényem belsejében. Meglepetten néztem a nagy, barna bútorra.

- Mi a... - gyorsan a lány után mentem. A sok ruha között végre megtaláltam a szekrény végét. Kitapogattam egy ajtót, és halkan benyitottam. Ruby a másik oldalról vigyorogva várt.

- Most biztosan az jár a fejedben, mégis mit csináltam... én semmit! - kiáltott boldogan. Nem értettem, nagyon nem. Csak bámultam sokáig... értetlen fejemen felnevetett és odahúzott maga mellé.

- Tudod, mikor tegnap éjszaka kicsit... khm... elborult az agyam - aranyosan elvörösödött és elnézett valahova - akkor, nos, utánanéztem a vár térképének. Régen a te szobád anyám szobája is volt egy ideig. Csináltatott egy régi ajtót, a szekrényekkel rejtette el őket. Ma reggel szóltam Ethan-éknek, és kinyitattam velük. Hátha jó lesz még, már ha nem hiszed azt, hogy rád erőltetem magam, vagy nem akarsz most azonnal eltűnni a közelemből.

Mosolyogva ráztam a fejemet, szorosan magamhoz húztam és megcsókoltam.

- Sosem akarok eltűnni a közeledből, Ruby. Egyszerűen... - mondanivalómat hangos trappolás szakította félbe. A folyosón mindenki őrülten zajongott. - Mi a fene történik? - kérdeztem gyanakodva.

- Nem tudom... akkor szokott ez lenni, amikor... harc van.

- Hogyan jutna be ellenség a fővárosba?!

- Fogalmam sincs... egyik vidéki kastélyban voltunk, amikor azt megtámadták. Itt még sosem volt ilyen. - rémülten nézett rám. Gyorsan felkeltem és kinéztem az ajtón. Ethan ott állt a hercegnő szobája előtt, feltehetőleg ránk várt.

- Mi történik? - kérdeztem újra, ezúttal a lovagtól.

- Fellázadtak a mágiával rendelkező férgek. Azt hittük, mindenkit kiírtottunk, de a minap a városban elég érdekes eseményekre lettek figyelmesek a lakók. Mikor egy gyereket megöltek, a parasztok mindenkire rágyanúsították, hogy boszorkány, mindenki öldös mindenkit, most pedig beakarnak törni a palotába, igazságszolgáltatásért.

- Ez... szörnyű. - mondtam. Sok halált láttam már, de ha fiatal életekről volt szó, mindig is megrökönyödtem.

- Menjetek el a hercegnővel valami biztonságos helyre. Ennek a folyosónak a végén van egy kis rejtekajtó, azon kitudtok menni az alagsorba. Onnan eltudtok rejtőzni egy csomó helyen.

- Miért kellene elrejtőznünk?! - jelent meg mellettem Ruby, majd szétvetette az ideg. - Nem törtek be a várba és nem is fognak! Nem kell öldösnünk, egyszerűen csak ki kellene állnia apámnak és mondania valamit!

- Apád már elrejtőzött...

- HOGY MI?! - akadt ki teljesen a hercegnő. - Hogy lehet ilyen nyomorult, aki a SAJÁT népétől fél?! Nem tudott volna példát venni anyámról? Nem egyszer voltunk már ilyen helyzetben, mikor bekavartu… bekavartak a... - kicsit megremegett - a mágusok. És anyám kiállt a tömeg elé, és mondott valamit. És tudod mit tett az addig öldöklő tömeg?! ELHALLGATOTT ÉS FIGYELT! - ordibálta, de így is alig lehetett érteni gyenge hangját az egyre erősödő hangzavar miatt.

- Rejtőzzön el, hercegnő, kérem. Ez nem játék. Az anyja idejében biztos nem voltak ilyen agresszívek. Az atyja sem hiába menekült el!

- Az apám egy gyáva féreg. - mosolygott egyet lemondóan Ruby, majd hirtelen megindult.

- Te mit csinálsz?! - kiáltottam utána ijedten, de addigra már elslisszolt a rémült szolgák és lovagok sűrűjében. Miközben azon gondolkodtam, hogy lehet ilyen gyors, feltűnt, hogy az egyik ajtó mögött egy vörös hajkorona tűnt el. Gyorsan odarohantam.

"Mi van, ha nem erre jött?!" - futott át az agyamon. A szoba mögött a fegyvertár rejtőzött. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem kell visszamennem megkeresni a hálótermemben az íjamat. Egy csomó felszerelés volt a szobában, köztük a nyilam és az íjaim másolatával. Boldogan felkaptam és rohantam is ki a másik ajtó felé a hatalmas fegyvertárból. A szívem a torkomban dobogott, rettegtem, hogy Rubyt éri valami.

Ruby 

Mikor meghallottam, hogy a varázslók lázadoznak, nevek százai jutottak eszembe. A legtöbb ember, akire gondoltam, nem is volt a városban, csak Eliasról tudtam - és ez éppen elég volt, hogy bekattanjon nálam valami. Meg kellett találnom az összes magamhoz hasonlót. Miközben Alisha Ethannel beszélte meg mi történik, kiterveltem, mit fogok tenni. Nem hagyhattam, hogy Alisha rájöjjön, mire készülök, ezért magamra tettem a nemrégiben tanult varázslatot, amitől csak úgy suhanni tudok a tömegben. Reméltem, hogy Alisha nem is tud követni.

Így is történt. Miközben rohantam a folyosón, útba ejtettem a fegyvertárat. Egy csomószor betévedtem már, így tudtam, merre tartják a legjobb tőröket. Megfogtam egyet, majd rohantam tovább. Mikor becsaptam magam mögött az ajtót még hallottam, hogy valaki belép utánam. Éreztem, hogy Alisha volt az, de nem mertem megállni. Pedig mindennél jobban szerettem volna! De Elias és a társaim életveszélyben voltak, nem tehettem meg, hogy elhagyom őket. A tüdőm már alig bírta a futást, de nem adtam fel. Ledobtam a hercegnői ruhámat, és a mindig  alatta viselt egyszerű nadrágomban és barna felsőmben rohantam tovább. Hajamat nem tudtam összefogni ilyen rövid idő alatt - és nem is volt mivel. Szoknyámat bedobtam a legközelebb levő sikátorba, aztán Elias háza felé vettem az irányt. Nagyon reméltem, hogy még ott találom, bár biztos voltam benne, hogy ez nem így lesz. Nem lehetett akkora szerencsém.