Darkest Times 5.

Ruby

Egész éjszaka az elmúlt estén gondolkoztam. Azon, ami majdnem megtörtént. A gondolatára is elvörösödtem. Hiába mutattam magamat magabiztosnak minden téren, hiába a határozottságom, ha Alishára gondoltam összeomlottam, elgyengültem és egy tapasztalatlan kislánynak éreztem magam. Gyűlöltem, ha nem látszottam erősnek, de ez az érzés mégis más volt. Mindennél jobban szerettem Alishával lenni. Egész éjszaka azt vártam, mikor lesz már reggel, hogy újra láthassam őt. Soha azelőtt nem éreztem ilyet, és nem is gondoltam arra, hogy én valaha is fogok. Szimplán lehetetlennek tartottam. 

Az elkövetkező napok unalmasan és eseménytelenül teltek. A parasztok lázadása lecsendesült, a városban újra teljes harmónia uralkodott. Alishával nem találkozhattam sokat, minden nap volt dolgunk. Nekem a királyság dolgait kellett megfigyelnem apámmal, így napokig ki sem mozdulhattam a palotából - Alishát pedig addig elküldték vidékre, felderíteni egy közeli falucska állapotát. Fájdalmas volt elbúcsúzni tőle, ha pár napra is… talán egész hét is lehet belőle,  hiszen máskor is húzódtak el az ilyesmik. 

Egyik nap Elias üzent, hogy menjek le hozzá, amint tudok. Leírta, hogy nem sürgős, de biztos tetszene nekem a dolog. Nem halogattam, még az nap le akartam menni, de végül csak másnap sikerült. Egyik napon hercegnői dolgaimat kellett intéznem, másnap meg apám megint keresztezte az utam.

- Hova készülsz ismét? Nem megmondtam, hogy ma érkezik a szomszéd gyarmatról való, egyik nagy báró fia? - oldalán két őrrel egész ijesztő lehetett a király. Másoknak. Én viszont tudtam, hogy egy gyáva féreg.

- Csak sétálnék egyet a gyógyszerészünkhoz... - morogtam.

- Majd ha elvégezted a kötelességed! Ne légy neveletlen, próbálj kicsit a hercegnői dolgaidra időt szánni.

- Úgy kellene viselkednem, ahogy az uralkodók ugye? - közben egyre idegesebb lettem - Ahogyan te? Elbújni, amikor szükség lenne rám... - az utolsó szavakat már csak suttogtam.

- Tessék? - biztos voltam benne, hogy hallotta minden szavam.

- Semmi. 

- Pimasz vagy, mint anyád volt. - mondta lenézően, majd elindult - Fél órán belül a trónteremben várlak. És vegyél magadra valami normális öltözetet!

Sóhajtottam, majd visszaindultam a szobámba. Érdekes módon egy vörös bársonyos ruha már elő volt készítve. Miranda toppant be az ajtón utánam.

- Az apám volt mi? - válaszul bólogatott, majd ment és rendbe tette az ágyra hányt ruháimat.

Felkaptam magamra a hosszú piros ruhát, Miri pedig meghúzta a kötőket hátul. Idegesített az öltözékem, túlságosan kivágott volt a melleimnél, és a vállaim is kilátszottak. Egyetlen, ami tartotta a kötő volt a melleim fölött, és a hátamon. 

- Jut eszembe... a palást elegáns nem? Főleg, ha a vérvöröset veszem fel. Melegem lesz, de legalább nem fog kilógni mindenem. - mondogattam a szobalányomnak, és ő hozta is a hosszú, piros kiegészítőt. Magamra öltöttem, de nem sikerült a tervem, sőt még jobban kiemelte a melleimet. - Pokolba ezzel! Elegem van. - fakadtam ki, aztán elindultam a trónterem fele, palást nélkül.

Apám már várt, és a vendégünk is. A fiú csendesen figyelt, ellentétben apámmal, akinek a tekintetében elégedetlenséget láttam. Felsiettem a székemhez, és helyet foglaltam.

- Tisztelettel bemutatom William Strutt báró fiát, Alfred Strutt bárót. - jelentették be, közben a fiú meghajolt. Apám intett a fejével, hogy menjek oda. Megtettem, ő meg megcsókolta a kézfejem.

- Kegyed megtenné, hogy eljön velem sétálni? - tetszett, hogy ilyen tisztelettudó volt - a legtöbb kérővel ellentétben -, így mosolyogtam egyet, és bólintottam.

Kimentünk a kertbe. A labirintus közepébe sétáltunk, ott nem látott minket senki. Kicsit ijesztő volt egyedül maradni vele, mivel én nem akartam semmit tőle. De nem közeledett, csak mosolygott állandóan, amikor ránéztem. Leültünk a szökőkút szélére, és csend honolt közénk. Azt hiszem, mindketten a másikra vártunk.

- Szóval... mit kellene most csinálnunk? - szólt félénken, én meg kuncogni kezdtem.

- Hát ismerkednünk, és holnap házasodni. - mondtam komoly hangon, mire a fiú elsápadt, én meg nevetni kezdtem - Csak vicceltem! Vagyis a második részével.

- Ne haragudj meg, nagyon szép vagy, sőt, egyenesen gyönyörű, de valaki mást szeretek... muszáj volt jönnöm, apám megparancsolta. - barna tincsei össze-vissza cikáztak az arcán, egészen elragadó volt - de senki nem lehetett olyan szép, mint az én kedveském.

- Ismerem az érzést. - mosolyogtam - Én sem mennék hozzád, ha kérnéd se. Én is mást szeretek.

- Ennek örülök. Viszont itt kell maradnunk még egy ideig, úgyhogy nyugodtan ismerkedhetünk! - mondta kedvesen.

- Mesélj a szerelmedről! És én is mesélek az enyémről, ha szeretnéd.

- Ő a legszebb nekem a világon. Szőke haja van, zöld szemei, és napbarnított bőre, bár az akármilyen, úgyis tetszene. Szolgalány, ezért is titkoljuk a viszonyunkat, az apám nem bírná elfogadni. Lehet egy szép napon megszökök vele! Ő tud a legjobban főzni, és neki van a leggyengédebb keze az egész világon... - hallgattam, ahogy áradozik róla, és láttam kék szemében, hogy mennyire szereti azt a lányt. Reméltem, hogy én és Alisha is egy napon majd együtt élhetünk - No, és veled mi a helyzet?

- Az én szerelmemnek barna haja van, és gyönyörű barna szemei. Vékony, mint egy nádszál, kissé izmos, és bátor. Nem képes leplezni az érzelmeit, a tekintete mindent elárul. Imádok vele fürdeni! A seregben szolgál, nagy rangja van, de a mi szerelmünk is titkos.

- Egészen kivirulsz, ha róla beszélsz, kívánok nektek sok boldogságot! Atyád még a lovagoknak se adná a kezed? - kíváncsiskodott, és én nem tudtam mit válaszoljak. Ő oda adta volna, csak épp nem egy lánynak. Végülis nem titkolom egy vadidegen előt, ha valami ellentmondása lenne, kitörlőm az emlékeit.

- Hát... ő nem fiú... ha érted. - szóltam, kissé halkan.

- Megértelek. Ne aggódj, megtartom a titkod, ha te is az enyém. Nincs ellenvetésem, mindenki azt szeret, akit akar! - mosolygott, és én is.

Még beszéltünk egy ideig, arról hogy ki mivel foglalkozik. Elmesélte, hogy a szomszéd gyarmat katonáiért felelős az apja, ezért ő is besegít. Meséltünk egymás családjáról, édesanyámnál elhullattam néhány könnyet. Ő próbált megvigasztalni, de erősnek kellett lennem - a népemért, és legfőképp Alishaért. Nevetve tértünk vissza a trónterembe, és megbeszéltük, hogy bármi szükség van, segítünk egymásnak. Apám szemében felcsillant a remény, hogy végre férjhez megyek, de egyből kihunyt, amikor elköszöntünk, és a fiú elindult a szolgájával, meg két lovagjával haza.

- Én most távozok. - szóltam egyhangúan.

- Reménytelen eset vagy. Kotródj! - morgott utánam, de már csak az ajtórésből hallottam utolsó szavát. Rosszul esett, hogy úgy tekintett rám, mint egy kutyára, de hozzászoktam.

Elias háza fele siettem, miután átöltöztem. Kényelmes, fodros, barna nadrág, sötét zöld, hosszú ujjú ing, a kedvenc barna csizmám, és a csuklyás, barna palástom. Senki nem ismert meg, főleg hogy a nap is lassan lemenőben volt. Siettem, ahogy tudtam. Bekopogtattam, és az ajtó kinyílt.

- Le kéne venned ezt az ajtó mágiát, a végén még valaki megéget. - oktattam, majd leültem egy kényelmes bárány gyapjúval fedett székre. Homorú ülőke volt, ezért is volt olyan komfortos és a kedvencem is egyben. Néztem, ahogy a mágus az üstjében, a tűzhelynél kavargat valamit. - Mit készítesz?

- Semmi mágikusat, csak levest. Boszorkány összejövetel, tudod, augusztus elseje, aratási ünnep. Holnap reggelig tart a mulatság. - izgatott volt, ezt a hangjából is hallhattam.

- Ott lesz az a kis boszorka is, igaz? - piszkáltam.

- Nem tudom, miről beszélsz! Moirával csak barátok vagyunk, és mágustársak.

- Persze, tudom én! Én is csak barátkozok Alishával. - nevettem el magam. Moira igen szép hajadon volt. Pár éve már, hogy itt a lakott közelben, azaz a közeli kis faluban, amit Elias, amikor tudott, meglátogatott. Tetszett neki, semmi kétség. Mindig a társaságát kereste, de a lányban még dúltak az érzések régi szerelme iránt. Az utóbbi időben azonban megváltozott, többet találkoztak az én barátommal, és ennek szívből örültem. Szerettem volna Eliast is teljesnek látni, és nem belefeledkezni a munkájába.

- Igen, láttam. - sürgött, forgott, de közben nagyon figyelt a beszélgetésünkre. Ez is egy tulajdonsága volt, több helyre is, nagyon is jól tudott figyelni. - Őt elhozod?

- Vinném, de nincs itthon... Atyám kiküldte őket ellenőrizni a szomszéd falucskát. Már ötödik napja távol van, és nagyon hiányzik.

- Ne szomorkodj, biztos jön már hazafele. Majd következőkor elhozod! - Elias szavai lelket öntöttek belém, és a gondolat hogy egy év múlva is vele lehetek, egészen lángba hozott.

- Igen, úgy lesz. Akkor ma este érkezem, lóháton! Csak tudjak kilopakodni... - a mágus bólintott, aztán én tovább indultam a dolgomra.

Zavartalanul értem vissza a szobámba, reméltem, hogy kijutni is ilyen egyszerű lesz. Vettem egy gyors fürdőt, aztán ágyba bújtam, és vártam, amíg lecsendesedik a palota. Amikor nem hallottam már az őrök menetelését, cselekedtem. Gyorsan felvettem egy fehér, szellős ruhát, ami pont ilyen alkalmakra volt jó. Felkaptam a vörös, csuklyás palástom, és tudván hogy akkor volt az őrváltás, gyorsan kiosontam az istállóhoz a lovamért. Ahogy becsuktam az ajtót, és hátra fordultam, nekimentem valakinek. Már azt hittem, hogy lőttek a tervemnek, amikor segítő kezet nyújtott az ismerős arc felém.

Alisha 

Szőrnyű volt kibírni öt napot Ruby nélkül. Lefekvés előtt mindig rágondoltam, ahogyan magamhoz ölelem, és reggel őt látom elsőnek. De csak a hideg szoba üres ábrázata fogadott minden reggel, ha lehetett azt annak nevezni. Egy szomszédos faluba mentünk, pár katonával. Én voltam megbízva, de fogalmam sem volt mit kellene tennem. Szerencsémre egyik katona kisegített, ő vele beszélgettem legtöbbet, amíg oda voltunk. Végülis kiderült, hogy valami vagy valaki zaklatja a falu lakóit. Persze a boszorkányokra tippeltek, de csak pár, az erdőből elkóborolt farkas volt. Harmadik napon vadásztuk le őket, és muszáj volt ott maradnunk még, hogy megfigyeljük, hogy biztosan jól cselekedtünk-e. De minden rendben volt, szóval hazamehettünk. A falusiak nagyon kedvesek voltak, minden nap meleg étellel vártak minket. Csak a szállás volt kényelmetlen, a királyi palota után kicsit rossz volt, de aludtam én már földön nem egyszer, elviselhető volt ez is. Egy lovat is kaptam az útra, és a király azt mondta, ha jól teljesítek, nekem adja. Át akart verni, mert egy nagyon zabos lovat ajándékozott nekem. Arra nem gondolt, hogy jól bánok az állatokkal, és ezt ők szeretettel hálálják meg. A katonák is csodálkoztak, hogy hogyan ültem fel rá, mikor eddig senkinek nem sikerült. Nekem se elsőre, de összejött, azóta se volt gond. Stellának hívták, és ha az én számból hallotta, máris figyelt. Megkedveltük egymást, öt nap alatt elég időnk volt. 

Hazafele vágtatva mentem, lehagytam a többi lovast, már nem bírtam tovább. Nem volt ellenvetésük, hogy a kapitányuk nélkül jöjjenek haza, legalább kibeszélhették hány nővel voltak. 

"Jövök már Ruby, ma nem alszol egyedül!" - gondoltam. 

Az istállóba beérve még megetettem Stellát, aztán kis simogatást kapott. Az ajtó lassan nyikorogva nyílt ki. Egy lány jött be, mozgása ismerős volt. Közelebb mentem, mire nekem jött. Majdnem nevetésbe törtem ki, de inkább vigyorogva felsegítettem. A nyakamba ugrott.

- Annyiraaaaa vártalaaaaak! - nyújtotta el a szavakat, és majdnem megfojtott. 

- Én is hogy hazaérhessek hozzád... de mindjárt megfulladok... - próbáltam beszélni, közben én is öleltem. Elengedett, majd körbenézett. Egy megkönnyebbült sóhaj után megcsókolt. 

- Ne haragudj, csak már nagyon hiányoztál! De most induljunk, aratási ünnep van! - sietve felpattant a lovára, majd utasított engem is, hogy üljek fel.

- Nem lesz baj, ha a katonák meglátják, hogy nincs itt a lovad? Mehetünk Stellával is, az úgy se érdekel senkit. - javasoltam.

- Igaz-igaz, akkor drága lovacskám ne haragudj, de most hagylak pihenni! - leszállt a lováról, majd gyorsan felpattant az enyémre. Először kicsit félve közeledett, mert ő is tudta milyen a természete, de felhúztam, és látta, hogy nem kell félnie. 

- Merre? 

- Az erdei tisztásra, a hegytetőn. Szép a kilátás onnan, és nagy a tér. Irányítalak. Kicsit messze van, de muszáj, mert ha nem, ránk találnak. Bár most egész nyugodt minden. - az istálló nagy ajtaját varázslattal kinyitotta, majd kivágtattunk rajta. A fények kialudtak bent, és az ajtó becsukódott. Csak ámulni tudtam. 

Ruby végig derekamat fogta, és szorosan hozzám bújt, folyamatosan mondta, merre vezessem a lovat. Miután lovagoltunk egy bő húsz-harminc percet, fényt láttunk. Stellát vágtázni hagytam, majd közeledve a tűzhöz megláttam a sok mágust, és Eliast is, aki közeledett felénk, hogy üdvözöljön. A lovat kikötöttem a többi mellé, ahol víz és zab, illetve répa volt kirakva nekik. 

- Nahát, Alisha! Azt mondta Ruby, hogy nem tudsz jönni, de örülök, hogy bemutathatlak a többieknek! Gyertek csak, gyertek! - vezetgetett minket buzgón az öreg mágus. 

- Moira, nahát! De régen láttalak! - kiáltott fel mellettem Ruby hirtelen és odarohant az egyik egyedül álldogáló boszorkányhoz. A nő a 30-as évei végén járhatott, barna haja ragyogott, pirospozsgás arca hasonlított vörösségében Rubyéhoz. Melegen megölelte a hercegnőt, majd csendesen mosolyogva jött felénk. 

- Alisha, bemutatom Moirát, Elias jövendőbelijét. - vigyorgott Ruby az éppen egy kisebb csoporttal beszélő öreg mágus felé. Moira felnevetett a megfogalmazáson, és engem is kedvesen megölelt. 

- Örülök, hogy végre megismerhetem Ruby boldogságát. - mondta csendesen. 

- Én is örülök, hogy megismerhetem! - mosolyogtam a nőre. A hercegnő hirtelen fogta a karomat, elvezetett bemutatni a többi boszorkánynak is. Idegesség kapott el, de az éjszaka folyamán megbizonyosodhattam róla, hogy ők a legjobb emberek, akiket eddig megismertem. Mindenki kedves volt velem, és egyáltalán nem tűntek vérengző, gyilkos mágusoknak, mint ahogy a városi, vagy éppen a legendákban szereplő boszorkákat leírták. Mind csak buta mese volt. Ők tele voltak élettel, kedvességgel, szeretettel. Egész családok ültek a tűz körül és nevetgéltek, táncoltak. Ruby nem engedte, hogy kívülállónak érezzem magam, minden beszélgetésbe belevont. 

- Neked van kardod?! - állt meg mellettem egy kislány, nagy, csillogó szemekkel nézve rám. Ruby éppen az apjáról panaszkodott az egyik közeli ismerősének, én pedig csendben ültem mellette és melegítettem a kezeimet a tűznél. Néhányan már elmentek, a munkára hivatkozva, de még így is sokan maradtak. A kislány csak nézett és nézett én pedig elmosolyodtam. 

- Nem, nekem nem kardom van. Íjazni szoktam. Sajnos most nem hoztam magammal, csak az egyik kis tőrömet. Melyik faluban élsz? 

- Springfordban. - válaszolt lelkesen a kis boszorkány. 

- Rendben, akkor ... - nem tudtam a nevét. 

- Emily. 

- Emily, ha legközelebb Springfordban járok, akkor megkereslek és megmutatom neked az íjamat, rendben? 

- Te vagy a legkedvesebb katona, akivel valaha találkoztam. - motyogta ámultan a kislány. Ettől az egyszerű mondatától még boldogabb lettem. - Én is szeretnék ilyen kedves harcos lenni, ha nagy leszek! - kiáltotta, majd otthagyott. Meg akartam mondani neki, hogy hagyja inkább a férfiakra, de aztán beláttam, jó, hogy nem volt alkalmam megmondani. Én is örömmel segítettem a népemet, vagy éppen védtem Rubyt, és semmi pénzért nem foglalkoztam volna mással. 

- Mit mondott Emily? - hozzám bújt Ruby, kezét a combomra tette. 

- Kis harcoslány. Kérdezte van-e kardom, aztán megígértem neki, hogy majd egyszer megmutatom neki az íjamat. 

- Nagyon szeretem azt a kislányt. Az előbb pont az ő szüleivel beszéltem. Elég szegények, a királyi segély miatt tudnak megélni. Emily bátyját elkapták varázslás közben, és minden katona rá van szállva a családjukra, mindig megpróbálják őket bántani. Félek, ha én nem lennék, már ők sem élnének. - elszomorodott, mire szorosan átöleltem. Annyira jó lélek! Annyira nagy szíve van! 

Eljött a napfelkelte, ami egyszerűen gyönyörű volt. Boldogság fogott el. Ott üldögéltünk a kialvó tűz körül, Elias, Moira-t átölelve, mellettem Ruby, és páran még. Mindenki nevetgélt, vagy halkan beszélgetett. Mi csendesen figyeltük, ahogy a nap átveszi az irányítást a sötét felhők felett. A gyönyörű narancsos színben a hercegnőm haja még jobban ragyogott, mint általában. Mesebelien csodaszép volt. Arca kipirosodott a sok nevetés hatására. Nem tudtam betelni a látványával. 

- Olyan csodálatos ilyenkor minden. - sóhajtott mellettem fáradtan. - De olyan álmos vagyok! 

- Muszáj ma visszamennünk a palotába?

- Igen. Apám biztosan észrevenné, ha nem vagyok bent. És furcsállnák, hogy a lovad nincs a helyén. Félek, te járnál vele rosszul. - elszomorodtam a gondolattól, hogy nemsokára vissza kell mennünk, vissza kell térnünk a valóságba.

Ruby

 Életem legszebb éjszakája volt. Alisha karjai között, az igazi családommal lenni. Sokat beszélgettem Moirával is, és megbizonyosodtam róla, hogy nagyon boldogok Eliasszal. Megemlítettem neki, hogy nem-e beköltözne a városba, de mindig elutasította az ötletemet. Megmondta, hogy jó neki Springfordban, legalább tud vigyázni a többi mágusra. 

A legtöbben közülünk két faluban élnek, páran merészkedtek csak be a városba. Springforban laknak Emilyék és Moira, és még pár kedves család, míg az idősebbek Huntvilleben maradtak, az egykori mágus-faluban. Réges-régen egy város volt, csakis mágusokkal, de miután az emberek felfedezték a területet, mindent elpusztítottak. Pár száz évvel később a még életben maradt boszorkányok visszatelepedtek. Próbálták felépíteni mindazt, ami az ősidőkben volt, de képtelenek voltak. Először gazdag város volt, de később a főváros miatt az emberek szépen lassan elköltöztek - a boszorkányok pedig különváltak. Ezért szinte minden faluban megtalálhatóak mágusok - de az idősebbek mégis csak Huntvilleben. 

Hajnalban, mikor már felkelt a nap, Alishával visszaindultunk a városba. Elköszöntem a többiektől, majd felpattantam a lány mögé. Átöleltem és boldogan vágtattunk vissza. Elias is utánam indult nem sokára, vele összefutottam később a palotában. 

- Hát te? Nem maradtál Moirával? - kérdeztem meglepődötten, mikor megláttam a nagyteremben. 

- Nem, vissza kellett jönnöm, megnézni milyen súlyos a sérülése az egyik katonának. 

- Jaj, értem. Mi történt? Megint farkasok támadnak a katonákra, vagy mi? - kérdeztem kíváncsian. Az elmúlt hónapokban egyre több állattámadás történt. 

- Igen, de nem olyan vészes. Most nem olyan nagy falkában voltak, csupán a meglepetés ereje miatt nem tudtak a katonák reagálni. 

A délután nagy része azzal telt, hogy Alishát bámultam. Pontosabban, felügyeltem a katonákat gyakorlás közben. Ami egyet jelentett azzal, hogy egész végig szerelmemet nézhettem. Még mindig ő volt a legügyesebb a katonák közül, lehetett szó íjról, kardról, akár csak egy egyszerű kis tőrről, a vérében volt a harcolás. Gyorsasága még többet segített rajta. Habár annyira erős nem volt, mint a jól megtermett férfiak, de hamar kitudott bújni a karmaik alól. 

- Nagyon elfáradtál? - kérdeztem mosolyogva a gyakorlat után Alishát. 

- Csak álmos vagyok, rám férne egy kiadós pihenés. De jól vagyok. - mosolygott. - Megismételhetjük a múltkorit? - suttogta a fülembe, a gondolatra pedig elvörösödtem. Aztán leesett, hogy csak a közös alvásra gondol - mielőtt elment, együtt aludtunk, azóta nem került rá sor. 

- Persze hogy! 

A palotába sétálva megtartottuk az egy méteres távolságot, nem jöhetett közelebb. Így is a szobalányomnak feltűnt, hogy ugyanakkor tértem vissza a szobámba, mint Alisha... nem tudhatta meg senki, így még jobban vigyáztunk a titkunkra. 

- Hercegnő! - hallottam egy kétségbeesett kiáltást magam mögül. 

- Elias? - kérdeztem meglepődve. Nem szokott ilyenkor keresni, főleg nem ilyen hangnemben. Megfordultam és arckifejezése láttán a félelem a belsőmig hatolt. Arcán könnyek hullottak végig, remegett mindene, és mélységes szomorúság, félelem és harag ült a tekintetében. 

- Mi... mi történt? - rohantam oda hozzá, majd elhúztam egy kevésbé látható területre. A főtéren voltunk, de az egyik szekér mögül a palota őrei már nem láthattak. Alisha ott állt mögöttem, egy szót sem szólt. 

- Meghaltak! MIND MEGHALTAK! - zokogott fel és összeesett az öreg mágus. Ledermedten álltam ott, és néztem, ahogy Alisha megtartja a varázslót, aki nekidőlve zokogott. 

- Kik haltak meg? - kérdeztem sírva és leborultam Elias mellé. 

- Ak... akik ott voltak. Két család és egy csomó öreg mágus, a legjobb barátaim, a családom! 

- Moira? - kérdeztem falfehéren, miközben könnyek csordultak végig az arcomon. 

- Meg... megmenekítette a legtöbb gyereket, de nagyon súlyosan van, a házamig eltudott jönni varázslattal, de összeesett és azóta sem ébredt fel. - megpróbált uralkodni magán, de nem nagyon ment. Valami bennem is összetört. 

- Azonnal ki kell jutnunk innen. Segíteni akarok Moirán, és a többieken!

Gyorsan levezettem magamban, hogyha most semmit sem teszek, akkor talán már nem is fogok tudni. Megtöröltem az arcomat és talpra álltam. Erősnek kellett lennem, ahogyan régen anyámnak is. Alisha meggyötrötten állt mellettem, szemei neki is könnyben. 

- Vissza kell mennem az istállóba a ruhámért. Alisha, vigyázz Eliasra, menjetek vissza a lakásába, én addig elintézem a többit! 

Könnyeimet nyelkedve rohantam fel a palotába. 

- Hol van Miranda? - kérdeztem az egyik őrt a hálótermem közelében. 

- Nem tudom, hercegnő, utoljára reggel láttam. Minden bizonnyal a lovagjával! - válaszolt az szórakozottan, mire még jobban elkomorodtam. 

- Mond meg neki, hogy elmentem Springfordba! Apámnak is add át az üzenetemet! Addig nem távozhatsz, amíg ezeket nem teljesítetted! 

- Springfordba? De hát... - kezdett ellenkezni, mire gyilkos szemekkel néztem rá. - Rendben, Felség, máris megkeresem őket. 

Gyorsan átrohantam a palotába, vigyázva, egyik őrrel se fussak össze. Átvettem a ruháimat és belevetettem magamat a város utcái közé. Folyamatosan sírhatnékom volt, de tudtam, nem tehetem meg, hogy gyenge leszek. Nem tudtam, kik haltak meg, kiket mészároltak le hidegvérrel a szörnyetegek, de abban az egyben biztos voltam, hogy megfogom nekik bosszulni. Pontosabban az apámnak. Ha ő nem biztatja a népet a mágia utálatára, sokan még mindig élnének, és mindenki boldog lehetne. De nem, az túl egyszerű lett volna! 

- Hogy van? - kérdeztem Alishát, mikor odaértem Elias házához. A lány a ház előtt várt rám. 

- Moira felett motyog valamit... a gyerekek bent alszanak. Egyszerűen el nem tudom mondani, mennyire szörnyű. Annyira sajnálom őket... 

- Én is. - mondtam összeszorított fogakkal. Beléptem az ajtón, és Elias ott ült és sírt Moira ágya mellett. 

- Elias...? - kérdeztem félénken. - Hol vannak azok, akik túlélték? 

- Springfordban. Ott vannak, de nem sokan. Érted? 

- Tudom. - újra kicsördült egy könnycseppem, de gyorsan letöröltem. - Figyelj rám! Elias! Erősnek kell lennünk, érted? Megfogom bosszulni apámnak az egészet... És bele fogom verni a nép fejébe, hogy igenis jók vagyunk. Nem hagyom, hogy még egyszer ez megtörténjen! De tudnom kell a részleteket, és csakis tőled tudhatom meg most, mert a gyerekek még alszanak. 

- Igazad van. - abbahagyta a sírást és kihúzta magát. Sosem láttam még ilyen összetörtnek. A megannyi év alatt egyszer sem volt még ilyen bizonytalan és határozatlan, sem ilyen végtelenül szomorú. Gyászolta a barátait, a családját. Ahogyan én is. Nem tudtam, kik haltak meg, a nevek egymás után cikáztak a gondolataimban. Csak ne ő, de ő se! A bizonytalanság, a tudatlanság a lehető legrosszabb volt. Ha tehettem volna, már abban a pillanatban, mikor megtudtam a dolgokat, akkor ott termek a többiek mellett. De tehetetlen voltam. 

- Emily... meghaltak. Mindenki. Emily elvileg elmenekült, de az egyik fiú látta, ahogy egy őr leszúrja... brutális volt. Készültek elmenni, pakolták össze a holmijukat, mikor az egyik kisfiú vágtázó lovak hangját hallotta. Emily szülei, Peter és Andrea azt hitték, csak ifjú mágusok, ezért nem kezdtek el rohanni... aztán meglátták a lovagokat, de akkor már késő volt. Moirat elküldték hozzám, de ő segíteni akart... Ahány fiatalt tudott, összeszedett, mielőtt lemészárolták volna. Őt is elkapták, de sikerült megszöknie. Emily segített neki, miután látta, hogy a szüleit megölték, de aztán eltűnt. 

- Istenem. Hányan voltak? - a torkomban lévő gombóc és a szívemben lévő fájdalom egyre nagyobb és nagyobb volt. 

- Nem tudták megmondani pontosan, de a csapat fele még ott volt, mikor történt az egész. Sokan visszamentek segíteni, eltakarítani mindent, ahogy szoktuk. Ezért voltak többen a kelleténél. 

- Nem tudom elhinni, hogy ezt tették. Hogy tudnak hidegvérrel lemészárolni ártatlan gyerekeket és fiatalokat? 

- Elvileg Emilyt követte egy kisfiú Springfordból, és megijedt, mikor Andrea odavarázsolta a tüzet. Szólt a szüleinek, és azok pedig a palotába siettek, így már csak késő hajnalra értek oda. 

- A kislány... gondolod, hogy túlélte? - el akartam menni a helyhez, ahol voltunk, de válaszokra volt szükségem. 

- Ha le... szúrták? - suttogta elhűlten mellettem Alisha. Ő is sok szörnyűséget élt át, de ez még neki is brutális volt. 

- Nem. Nem lehet, hogy mindenki meghalt! - kiáltottam fel. Mérges voltam, haragudtam magamra, az apámra, a kisfiúra, és közben éreztem, hogy felemészt a szomorúság. A kezem Moira egyik karján pihent. Annyira hideg volt a bőre!

- Megtudjuk őt menteni? - kérdeztem és félve néztem Eliasra.

- Ha segítesz... talán. 

Eliasszal előkészültünk a varázslathoz, miközben beküldtem Alishát a másik szobába. A gyerekek ébredeztek és szerettem volna, ha van velük valaki. 

- Túl fogunk ezen lenni. - szorítottam meg a mágus karját. 

Körbevettük Moirát, és elkezdtük kántálni a szavakat. Könnyen jöttek ki a számon, pedig még sosem használtam ilyen varázsigét. Éreztem, ahogy az erő átáramlik a lány testébe. Át éreztem a fájdalmait, a szenvedését. Az erönktől a fájdalom gyengült, és már csak tompán érzékeltem. Moira újra erőre kapott. 

- Elias, Ruby... - hallottuk meg erőtlen hangját. Kinyitottam a szememet és boldogan borultam le az ágyra. Elhagyott az erőm, teljesen kifáradtam, de Moira jól volt! Elias sírva csókolgatta és ölelgette. Mosolyogva figyeltem őket, és átmentem szólni Alishának, és megnézni a gyerekeket.

- Felébredt? - nézett rám csillogó szemekkel a lány. 

- Igen. Megcsináltuk! - öleltem át, és újra elsírtam magam. A gyerekek szomorúan figyeltek, de ők is örültek, hogy a megmentőjük túlélte. 

- Mikor láthatom újra mamit? - szaladt oda hozzám az egyik kislány. - Láttam, hogy lefeküdt az egyik lovag előtt! Szerintetek elvitték magukkal? - összeszorult a szívem. Hogy mondjuk meg neki, hogy meghaltak? Nem tudtam, mit is mondhatnék. Átöleltem a drágát és azt mondtam neki, hogy a mami hosszú álmot ment aludni. A többi gyerek nagyobb volt, ők csendesen hallgattak. Mindegyiknek meghaltak a szüleik, mégsem sírtak. Csendben ültek a földön és hallgatták a kislány meséit az emberek álmairól. Alisha mellettem megszólalni sem tudott. 

Felálltam és kimentem Eliashoz.

- Alishával elmegyünk a helyre. Elvisszük onnan a holttesteket és elégetjük őket, ha összehívtuk a többieket is. Nem fogunk sokáig egy helyen maradni, és mindenkinek mágiát kell használnia, amikor elmennek otthonról. Rendben? 

- Rendben. - szólt csendesen az öreg mágus. 

Tudtuk, hogy nehéz időszak áll előttünk. De bíztam benne, hogy együtt sikerül túlkerekednünk a tragédián, és vissza fogunk tudni vágni. Hívtam Alishát, és lassan visszamentünk a palotába a lovainkért. Tegnap boldogan ültem mögötte - most csendesen, összetört szívvel lovagoltam mellette a saját lovamon. Egy szót se szóltunk, míg a mezőre nem értünk, amely tele volt a halott varázslók testeivel. Leugrottam a lovamról, és közelebb mentem.

- Jézusom! - rogytam össze, Alisha gyorsan utánam jött, és megölelt. Egész nap talán most sírtam a leginkább.

- Nyugodj meg Ruby! - nyugtatott, de a fájdalom keserű volt.

- Mégis hogyan?! Látod mit tett az a féreg? Egy szép nap a saját kezeimmel fogom megölni! Utálom azt a féreg apámat! - ordítoztam mérgesen.

A lány nem mert szólni, csak ölelt. Miután kicsit lenyugodtam, elkezdtük összeszedni a testeket, majd egy kört alkottunk belőlük. Nem voltam képes halomba tenni őket, mint valami semmirekellő embereket, nem ezt érdemelték. Beálltam középre, és kértem Alishát hogy gyújtsa meg őket. Szertartást tartottam, a lány pedig félve nézett, nehogy bajom legyen. Uraltam a tűz és szél erejét, ezért nem lehetett bajom. Ám Alisha kicsit ijedten nézte a helyet, ahol sírva ültem. Leperzselődött a fű körülötte. Nem csak ő ijedt meg, hanem én is. Talán erről beszélt édesanyám. Nem volt épp időm ezen rágódni, csak kántáltam a varázsigét, ami a mágusok lelkeit új testbe helyezte. Mind új mágusok lesznek.

- Ruby! - kiáltozott Alisha, és az erdő fele mutatott. A tűz égett körülöttem, ezért nem sokat láttam, csak egy közeledő embert.

Alisha oda futott, és a kis gyerek a karjaiba hullott. Kiléptem a tűzből, és megkönnyebbülten sóhajtottam, majd én is oda rohantam Emilyhez.

- Rendben vagy kis harcosom? - hulltak a könnyeim.

- Igen, de a szüleim... - sírt - a szúrt sebemet begyógyítottam, miután elmentek a katonák... de őket nem tudtam megmenteni...

- Sírj csak, együtt megoldunk mindent... valahogy! - próbáltam reményt önteni belé, de nehezen ment.

Miután a testek elégtek, hárman visszamentünk Eliashoz. Moira már felülve társalgott vele, próbálták kitalálni mitévők legyünk most, de nem sokra mentek.

- A gyerekeket el kell vinnünk árvaházba, nem tudjuk itt tartani őket, még a végén őket is megölik. - mondta Moira.

- Elvihetnénk őket Viviennehez, tudom, hogy az a szomszédos város, de ott nincsenek veszélyben legalább. Ott nem üldözik még a fajtánkat. - javasoltam - Mellesleg Vivienne tudná tanítani őket, és gondjukat is viselné, amíg rendbe teszem itthon a dolgokat. Én majd küldök pénzt nekik mindenre.

- Ez egy remek ötlet, mi majd segítünk neked itt. Moira beköltözik hozzám, egymást megtudjuk védeni, de külön nincs esélyünk.

- Tennem kell valamit... Atyám most el fog utazni, én addig bosszút állhatok a lovagokon, és te Alisha, segíteni fogsz! - szóltam, az ereimben már forrt a bosszúvágy.

- Ahogy szeretnéd, szerelmem. - "szerelmem", olyan gyönyörűen hangzott a szájából.

- Elmegyek a még megmaradt mágusokért, de ha három embert találok az is jó lesz... - mondta Elias - kora hajnalban elvisszük a gyerekeket, Moirát is viszem magammal, te tudsz vigyázni magadra, meg Alishára, és ez fordítva is igaz. A felnőtteket is megkérem, hogy hagyják el a helyet.

Bólintottam, majd távoztunk Alishával. Emily utánunk jött.

- Ruby, kérlek, nem akarok elmenni innen, veled akarok maradni! Én is bosszút szeretnék állni! - a lassan kilencéves kislányból csak úgy zúdult a szomorúság. Megsajnáltam, ezért megöleltem.

- Tudod te is jól, hogy ott biztonságban leszel, amit itt nem tudok garantálni. De ígérem neked, ha már minden rendben lesz itt, visszahozlak, és kislányomként nevellek fel! Vigyázunk rád Alishával.

- Várni fogok rátok! - megértően mosolygott, kis szemei kisírtan, de csillogtak. Megölelt mindkettőnket, majd visszafutott a gyógyszerész házába.

- Aranyos kislány, alig várom, hogy nevelhessük. - mondta Alisha, de hangján hallatszott a megviseltség, és a szomorúság.

- Egy egész sereget is feltudnék veled nevelni! - próbáltam kissé jobb kedvre deríteni.

- Ez kölcsönös, de sajnos én nem élnék annyit, mint te...

- Most miért mondod ezt? - álltam meg - Bármit megteszek, hogy veled maradhassak, és hogy te is velem, és ki tudja, lehet, én halok meg hamarabb...

- Te erős vagy, és mágus, én csak egy egyszerű íjász lány, nem élek annyit, pedig ezer évet is élnék veled. - kissé elszomorodtam attól, amiket mondott.

- Alisha, mi a baj? Miért most hozod fel ezt? - fordítottam magam felé.

- Csak nem akarlak elveszíteni, de tudom, hogy egyszer el kell távoznom, és ez elszomorít. Annyi halott embert, és szomorúságot láttam ma, hogy el nem tudnám képzelni mi lenne, ha te meghalnál. Valószínűleg összeroppannék, és nem lennék képes élni ezen a világon. Félek a haláltól, Ruby.

- Szerintem mindenki fél tőle, de ne aggódj, kitalálunk valamit. Sok legendát ismerek az örök életről. Sosem válunk el, ígérem! - nyugtattam, majd lágyan megcsókoltam.