Darkest Times 5.

Ruby

Egész éjszaka az elmúlt estén gondolkoztam. Azon, ami majdnem megtörtént. A gondolatára is elvörösödtem. Hiába mutattam magamat magabiztosnak minden téren, hiába a határozottságom, ha Alishára gondoltam összeomlottam, elgyengültem és egy tapasztalatlan kislánynak éreztem magam. Gyűlöltem, ha nem látszottam erősnek, de ez az érzés mégis más volt. Mindennél jobban szerettem Alishával lenni. Egész éjszaka azt vártam, mikor lesz már reggel, hogy újra láthassam őt. Soha azelőtt nem éreztem ilyet, és nem is gondoltam arra, hogy én valaha is fogok. Szimplán lehetetlennek tartottam. 

Az elkövetkező napok unalmasan és eseménytelenül teltek. A parasztok lázadása lecsendesült, a városban újra teljes harmónia uralkodott. Alishával nem találkozhattam sokat, minden nap volt dolgunk. Nekem a királyság dolgait kellett megfigyelnem apámmal, így napokig ki sem mozdulhattam a palotából - Alishát pedig addig elküldték vidékre, felderíteni egy közeli falucska állapotát. Fájdalmas volt elbúcsúzni tőle, ha pár napra is… talán egész hét is lehet belőle,  hiszen máskor is húzódtak el az ilyesmik. 

Egyik nap Elias üzent, hogy menjek le hozzá, amint tudok. Leírta, hogy nem sürgős, de biztos tetszene nekem a dolog. Nem halogattam, még az nap le akartam menni, de végül csak másnap sikerült. Egyik napon hercegnői dolgaimat kellett intéznem, másnap meg apám megint keresztezte az utam.

- Hova készülsz ismét? Nem megmondtam, hogy ma érkezik a szomszéd gyarmatról való, egyik nagy báró fia? - oldalán két őrrel egész ijesztő lehetett a király. Másoknak. Én viszont tudtam, hogy egy gyáva féreg.

- Csak sétálnék egyet a gyógyszerészünkhoz... - morogtam.

- Majd ha elvégezted a kötelességed! Ne légy neveletlen, próbálj kicsit a hercegnői dolgaidra időt szánni.

- Úgy kellene viselkednem, ahogy az uralkodók ugye? - közben egyre idegesebb lettem - Ahogyan te? Elbújni, amikor szükség lenne rám... - az utolsó szavakat már csak suttogtam.

- Tessék? - biztos voltam benne, hogy hallotta minden szavam.

- Semmi. 

- Pimasz vagy, mint anyád volt. - mondta lenézően, majd elindult - Fél órán belül a trónteremben várlak. És vegyél magadra valami normális öltözetet!

Sóhajtottam, majd visszaindultam a szobámba. Érdekes módon egy vörös bársonyos ruha már elő volt készítve. Miranda toppant be az ajtón utánam.

- Az apám volt mi? - válaszul bólogatott, majd ment és rendbe tette az ágyra hányt ruháimat.

Felkaptam magamra a hosszú piros ruhát, Miri pedig meghúzta a kötőket hátul. Idegesített az öltözékem, túlságosan kivágott volt a melleimnél, és a vállaim is kilátszottak. Egyetlen, ami tartotta a kötő volt a melleim fölött, és a hátamon. 

- Jut eszembe... a palást elegáns nem? Főleg, ha a vérvöröset veszem fel. Melegem lesz, de legalább nem fog kilógni mindenem. - mondogattam a szobalányomnak, és ő hozta is a hosszú, piros kiegészítőt. Magamra öltöttem, de nem sikerült a tervem, sőt még jobban kiemelte a melleimet. - Pokolba ezzel! Elegem van. - fakadtam ki, aztán elindultam a trónterem fele, palást nélkül.

Apám már várt, és a vendégünk is. A fiú csendesen figyelt, ellentétben apámmal, akinek a tekintetében elégedetlenséget láttam. Felsiettem a székemhez, és helyet foglaltam.

- Tisztelettel bemutatom William Strutt báró fiát, Alfred Strutt bárót. - jelentették be, közben a fiú meghajolt. Apám intett a fejével, hogy menjek oda. Megtettem, ő meg megcsókolta a kézfejem.

- Kegyed megtenné, hogy eljön velem sétálni? - tetszett, hogy ilyen tisztelettudó volt - a legtöbb kérővel ellentétben -, így mosolyogtam egyet, és bólintottam.

Kimentünk a kertbe. A labirintus közepébe sétáltunk, ott nem látott minket senki. Kicsit ijesztő volt egyedül maradni vele, mivel én nem akartam semmit tőle. De nem közeledett, csak mosolygott állandóan, amikor ránéztem. Leültünk a szökőkút szélére, és csend honolt közénk. Azt hiszem, mindketten a másikra vártunk.

- Szóval... mit kellene most csinálnunk? - szólt félénken, én meg kuncogni kezdtem.

- Hát ismerkednünk, és holnap házasodni. - mondtam komoly hangon, mire a fiú elsápadt, én meg nevetni kezdtem - Csak vicceltem! Vagyis a második részével.

- Ne haragudj meg, nagyon szép vagy, sőt, egyenesen gyönyörű, de valaki mást szeretek... muszáj volt jönnöm, apám megparancsolta. - barna tincsei össze-vissza cikáztak az arcán, egészen elragadó volt - de senki nem lehetett olyan szép, mint az én kedveském.

- Ismerem az érzést. - mosolyogtam - Én sem mennék hozzád, ha kérnéd se. Én is mást szeretek.

- Ennek örülök. Viszont itt kell maradnunk még egy ideig, úgyhogy nyugodtan ismerkedhetünk! - mondta kedvesen.

- Mesélj a szerelmedről! És én is mesélek az enyémről, ha szeretnéd.

- Ő a legszebb nekem a világon. Szőke haja van, zöld szemei, és napbarnított bőre, bár az akármilyen, úgyis tetszene. Szolgalány, ezért is titkoljuk a viszonyunkat, az apám nem bírná elfogadni. Lehet egy szép napon megszökök vele! Ő tud a legjobban főzni, és neki van a leggyengédebb keze az egész világon... - hallgattam, ahogy áradozik róla, és láttam kék szemében, hogy mennyire szereti azt a lányt. Reméltem, hogy én és Alisha is egy napon majd együtt élhetünk - No, és veled mi a helyzet?

- Az én szerelmemnek barna haja van, és gyönyörű barna szemei. Vékony, mint egy nádszál, kissé izmos, és bátor. Nem képes leplezni az érzelmeit, a tekintete mindent elárul. Imádok vele fürdeni! A seregben szolgál, nagy rangja van, de a mi szerelmünk is titkos.

- Egészen kivirulsz, ha róla beszélsz, kívánok nektek sok boldogságot! Atyád még a lovagoknak se adná a kezed? - kíváncsiskodott, és én nem tudtam mit válaszoljak. Ő oda adta volna, csak épp nem egy lánynak. Végülis nem titkolom egy vadidegen előt, ha valami ellentmondása lenne, kitörlőm az emlékeit.

- Hát... ő nem fiú... ha érted. - szóltam, kissé halkan.

- Megértelek. Ne aggódj, megtartom a titkod, ha te is az enyém. Nincs ellenvetésem, mindenki azt szeret, akit akar! - mosolygott, és én is.

Még beszéltünk egy ideig, arról hogy ki mivel foglalkozik. Elmesélte, hogy a szomszéd gyarmat katonáiért felelős az apja, ezért ő is besegít. Meséltünk egymás családjáról, édesanyámnál elhullattam néhány könnyet. Ő próbált megvigasztalni, de erősnek kellett lennem - a népemért, és legfőképp Alishaért. Nevetve tértünk vissza a trónterembe, és megbeszéltük, hogy bármi szükség van, segítünk egymásnak. Apám szemében felcsillant a remény, hogy végre férjhez megyek, de egyből kihunyt, amikor elköszöntünk, és a fiú elindult a szolgájával, meg két lovagjával haza.

- Én most távozok. - szóltam egyhangúan.

- Reménytelen eset vagy. Kotródj! - morgott utánam, de már csak az ajtórésből hallottam utolsó szavát. Rosszul esett, hogy úgy tekintett rám, mint egy kutyára, de hozzászoktam.

Elias háza fele siettem, miután átöltöztem. Kényelmes, fodros, barna nadrág, sötét zöld, hosszú ujjú ing, a kedvenc barna csizmám, és a csuklyás, barna palástom. Senki nem ismert meg, főleg hogy a nap is lassan lemenőben volt. Siettem, ahogy tudtam. Bekopogtattam, és az ajtó kinyílt.

- Le kéne venned ezt az ajtó mágiát, a végén még valaki megéget. - oktattam, majd leültem egy kényelmes bárány gyapjúval fedett székre. Homorú ülőke volt, ezért is volt olyan komfortos és a kedvencem is egyben. Néztem, ahogy a mágus az üstjében, a tűzhelynél kavargat valamit. - Mit készítesz?

- Semmi mágikusat, csak levest. Boszorkány összejövetel, tudod, augusztus elseje, aratási ünnep. Holnap reggelig tart a mulatság. - izgatott volt, ezt a hangjából is hallhattam.

- Ott lesz az a kis boszorka is, igaz? - piszkáltam.

- Nem tudom, miről beszélsz! Moirával csak barátok vagyunk, és mágustársak.

- Persze, tudom én! Én is csak barátkozok Alishával. - nevettem el magam. Moira igen szép hajadon volt. Pár éve már, hogy itt a lakott közelben, azaz a közeli kis faluban, amit Elias, amikor tudott, meglátogatott. Tetszett neki, semmi kétség. Mindig a társaságát kereste, de a lányban még dúltak az érzések régi szerelme iránt. Az utóbbi időben azonban megváltozott, többet találkoztak az én barátommal, és ennek szívből örültem. Szerettem volna Eliast is teljesnek látni, és nem belefeledkezni a munkájába.

- Igen, láttam. - sürgött, forgott, de közben nagyon figyelt a beszélgetésünkre. Ez is egy tulajdonsága volt, több helyre is, nagyon is jól tudott figyelni. - Őt elhozod?

- Vinném, de nincs itthon... Atyám kiküldte őket ellenőrizni a szomszéd falucskát. Már ötödik napja távol van, és nagyon hiányzik.

- Ne szomorkodj, biztos jön már hazafele. Majd következőkor elhozod! - Elias szavai lelket öntöttek belém, és a gondolat hogy egy év múlva is vele lehetek, egészen lángba hozott.

- Igen, úgy lesz. Akkor ma este érkezem, lóháton! Csak tudjak kilopakodni... - a mágus bólintott, aztán én tovább indultam a dolgomra.

Zavartalanul értem vissza a szobámba, reméltem, hogy kijutni is ilyen egyszerű lesz. Vettem egy gyors fürdőt, aztán ágyba bújtam, és vártam, amíg lecsendesedik a palota. Amikor nem hallottam már az őrök menetelését, cselekedtem. Gyorsan felvettem egy fehér, szellős ruhát, ami pont ilyen alkalmakra volt jó. Felkaptam a vörös, csuklyás palástom, és tudván hogy akkor volt az őrváltás, gyorsan kiosontam az istállóhoz a lovamért. Ahogy becsuktam az ajtót, és hátra fordultam, nekimentem valakinek. Már azt hittem, hogy lőttek a tervemnek, amikor segítő kezet nyújtott az ismerős arc felém.

Alisha 

Szőrnyű volt kibírni öt napot Ruby nélkül. Lefekvés előtt mindig rágondoltam, ahogyan magamhoz ölelem, és reggel őt látom elsőnek. De csak a hideg szoba üres ábrázata fogadott minden reggel, ha lehetett azt annak nevezni. Egy szomszédos faluba mentünk, pár katonával. Én voltam megbízva, de fogalmam sem volt mit kellene tennem. Szerencsémre egyik katona kisegített, ő vele beszélgettem legtöbbet, amíg oda voltunk. Végülis kiderült, hogy valami vagy valaki zaklatja a falu lakóit. Persze a boszorkányokra tippeltek, de csak pár, az erdőből elkóborolt farkas volt. Harmadik napon vadásztuk le őket, és muszáj volt ott maradnunk még, hogy megfigyeljük, hogy biztosan jól cselekedtünk-e. De minden rendben volt, szóval hazamehettünk. A falusiak nagyon kedvesek voltak, minden nap meleg étellel vártak minket. Csak a szállás volt kényelmetlen, a királyi palota után kicsit rossz volt, de aludtam én már földön nem egyszer, elviselhető volt ez is. Egy lovat is kaptam az útra, és a király azt mondta, ha jól teljesítek, nekem adja. Át akart verni, mert egy nagyon zabos lovat ajándékozott nekem. Arra nem gondolt, hogy jól bánok az állatokkal, és ezt ők szeretettel hálálják meg. A katonák is csodálkoztak, hogy hogyan ültem fel rá, mikor eddig senkinek nem sikerült. Nekem se elsőre, de összejött, azóta se volt gond. Stellának hívták, és ha az én számból hallotta, máris figyelt. Megkedveltük egymást, öt nap alatt elég időnk volt. 

Hazafele vágtatva mentem, lehagytam a többi lovast, már nem bírtam tovább. Nem volt ellenvetésük, hogy a kapitányuk nélkül jöjjenek haza, legalább kibeszélhették hány nővel voltak. 

"Jövök már Ruby, ma nem alszol egyedül!" - gondoltam. 

Az istállóba beérve még megetettem Stellát, aztán kis simogatást kapott. Az ajtó lassan nyikorogva nyílt ki. Egy lány jött be, mozgása ismerős volt. Közelebb mentem, mire nekem jött. Majdnem nevetésbe törtem ki, de inkább vigyorogva felsegítettem. A nyakamba ugrott.

- Annyiraaaaa vártalaaaaak! - nyújtotta el a szavakat, és majdnem megfojtott. 

- Én is hogy hazaérhessek hozzád... de mindjárt megfulladok... - próbáltam beszélni, közben én is öleltem. Elengedett, majd körbenézett. Egy megkönnyebbült sóhaj után megcsókolt. 

- Ne haragudj, csak már nagyon hiányoztál! De most induljunk, aratási ünnep van! - sietve felpattant a lovára, majd utasított engem is, hogy üljek fel.

- Nem lesz baj, ha a katonák meglátják, hogy nincs itt a lovad? Mehetünk Stellával is, az úgy se érdekel senkit. - javasoltam.

- Igaz-igaz, akkor drága lovacskám ne haragudj, de most hagylak pihenni! - leszállt a lováról, majd gyorsan felpattant az enyémre. Először kicsit félve közeledett, mert ő is tudta milyen a természete, de felhúztam, és látta, hogy nem kell félnie. 

- Merre? 

- Az erdei tisztásra, a hegytetőn. Szép a kilátás onnan, és nagy a tér. Irányítalak. Kicsit messze van, de muszáj, mert ha nem, ránk találnak. Bár most egész nyugodt minden. - az istálló nagy ajtaját varázslattal kinyitotta, majd kivágtattunk rajta. A fények kialudtak bent, és az ajtó becsukódott. Csak ámulni tudtam. 

Ruby végig derekamat fogta, és szorosan hozzám bújt, folyamatosan mondta, merre vezessem a lovat. Miután lovagoltunk egy bő húsz-harminc percet, fényt láttunk. Stellát vágtázni hagytam, majd közeledve a tűzhöz megláttam a sok mágust, és Eliast is, aki közeledett felénk, hogy üdvözöljön. A lovat kikötöttem a többi mellé, ahol víz és zab, illetve répa volt kirakva nekik. 

- Nahát, Alisha! Azt mondta Ruby, hogy nem tudsz jönni, de örülök, hogy bemutathatlak a többieknek! Gyertek csak, gyertek! - vezetgetett minket buzgón az öreg mágus. 

- Moira, nahát! De régen láttalak! - kiáltott fel mellettem Ruby hirtelen és odarohant az egyik egyedül álldogáló boszorkányhoz. A nő a 30-as évei végén járhatott, barna haja ragyogott, pirospozsgás arca hasonlított vörösségében Rubyéhoz. Melegen megölelte a hercegnőt, majd csendesen mosolyogva jött felénk. 

- Alisha, bemutatom Moirát, Elias jövendőbelijét. - vigyorgott Ruby az éppen egy kisebb csoporttal beszélő öreg mágus felé. Moira felnevetett a megfogalmazáson, és engem is kedvesen megölelt. 

- Örülök, hogy végre megismerhetem Ruby boldogságát. - mondta csendesen. 

- Én is örülök, hogy megismerhetem! - mosolyogtam a nőre. A hercegnő hirtelen fogta a karomat, elvezetett bemutatni a többi boszorkánynak is. Idegesség kapott el, de az éjszaka folyamán megbizonyosodhattam róla, hogy ők a legjobb emberek, akiket eddig megismertem. Mindenki kedves volt velem, és egyáltalán nem tűntek vérengző, gyilkos mágusoknak, mint ahogy a városi, vagy éppen a legendákban szereplő boszorkákat leírták. Mind csak buta mese volt. Ők tele voltak élettel, kedvességgel, szeretettel. Egész családok ültek a tűz körül és nevetgéltek, táncoltak. Ruby nem engedte, hogy kívülállónak érezzem magam, minden beszélgetésbe belevont. 

- Neked van kardod?! - állt meg mellettem egy kislány, nagy, csillogó szemekkel nézve rám. Ruby éppen az apjáról panaszkodott az egyik közeli ismerősének, én pedig csendben ültem mellette és melegítettem a kezeimet a tűznél. Néhányan már elmentek, a munkára hivatkozva, de még így is sokan maradtak. A kislány csak nézett és nézett én pedig elmosolyodtam. 

- Nem, nekem nem kardom van. Íjazni szoktam. Sajnos most nem hoztam magammal, csak az egyik kis tőrömet. Melyik faluban élsz? 

- Springfordban. - válaszolt lelkesen a kis boszorkány. 

- Rendben, akkor ... - nem tudtam a nevét. 

- Emily. 

- Emily, ha legközelebb Springfordban járok, akkor megkereslek és megmutatom neked az íjamat, rendben? 

- Te vagy a legkedvesebb katona, akivel valaha találkoztam. - motyogta ámultan a kislány. Ettől az egyszerű mondatától még boldogabb lettem. - Én is szeretnék ilyen kedves harcos lenni, ha nagy leszek! - kiáltotta, majd otthagyott. Meg akartam mondani neki, hogy hagyja inkább a férfiakra, de aztán beláttam, jó, hogy nem volt alkalmam megmondani. Én is örömmel segítettem a népemet, vagy éppen védtem Rubyt, és semmi pénzért nem foglalkoztam volna mással. 

- Mit mondott Emily? - hozzám bújt Ruby, kezét a combomra tette. 

- Kis harcoslány. Kérdezte van-e kardom, aztán megígértem neki, hogy majd egyszer megmutatom neki az íjamat. 

- Nagyon szeretem azt a kislányt. Az előbb pont az ő szüleivel beszéltem. Elég szegények, a királyi segély miatt tudnak megélni. Emily bátyját elkapták varázslás közben, és minden katona rá van szállva a családjukra, mindig megpróbálják őket bántani. Félek, ha én nem lennék, már ők sem élnének. - elszomorodott, mire szorosan átöleltem. Annyira jó lélek! Annyira nagy szíve van! 

Eljött a napfelkelte, ami egyszerűen gyönyörű volt. Boldogság fogott el. Ott üldögéltünk a kialvó tűz körül, Elias, Moira-t átölelve, mellettem Ruby, és páran még. Mindenki nevetgélt, vagy halkan beszélgetett. Mi csendesen figyeltük, ahogy a nap átveszi az irányítást a sötét felhők felett. A gyönyörű narancsos színben a hercegnőm haja még jobban ragyogott, mint általában. Mesebelien csodaszép volt. Arca kipirosodott a sok nevetés hatására. Nem tudtam betelni a látványával. 

- Olyan csodálatos ilyenkor minden. - sóhajtott mellettem fáradtan. - De olyan álmos vagyok! 

- Muszáj ma visszamennünk a palotába?

- Igen. Apám biztosan észrevenné, ha nem vagyok bent. És furcsállnák, hogy a lovad nincs a helyén. Félek, te járnál vele rosszul. - elszomorodtam a gondolattól, hogy nemsokára vissza kell mennünk, vissza kell térnünk a valóságba.

Ruby

 Életem legszebb éjszakája volt. Alisha karjai között, az igazi családommal lenni. Sokat beszélgettem Moirával is, és megbizonyosodtam róla, hogy nagyon boldogok Eliasszal. Megemlítettem neki, hogy nem-e beköltözne a városba, de mindig elutasította az ötletemet. Megmondta, hogy jó neki Springfordban, legalább tud vigyázni a többi mágusra. 

A legtöbben közülünk két faluban élnek, páran merészkedtek csak be a városba. Springforban laknak Emilyék és Moira, és még pár kedves család, míg az idősebbek Huntvilleben maradtak, az egykori mágus-faluban. Réges-régen egy város volt, csakis mágusokkal, de miután az emberek felfedezték a területet, mindent elpusztítottak. Pár száz évvel később a még életben maradt boszorkányok visszatelepedtek. Próbálták felépíteni mindazt, ami az ősidőkben volt, de képtelenek voltak. Először gazdag város volt, de később a főváros miatt az emberek szépen lassan elköltöztek - a boszorkányok pedig különváltak. Ezért szinte minden faluban megtalálhatóak mágusok - de az idősebbek mégis csak Huntvilleben. 

Hajnalban, mikor már felkelt a nap, Alishával visszaindultunk a városba. Elköszöntem a többiektől, majd felpattantam a lány mögé. Átöleltem és boldogan vágtattunk vissza. Elias is utánam indult nem sokára, vele összefutottam később a palotában. 

- Hát te? Nem maradtál Moirával? - kérdeztem meglepődötten, mikor megláttam a nagyteremben. 

- Nem, vissza kellett jönnöm, megnézni milyen súlyos a sérülése az egyik katonának. 

- Jaj, értem. Mi történt? Megint farkasok támadnak a katonákra, vagy mi? - kérdeztem kíváncsian. Az elmúlt hónapokban egyre több állattámadás történt. 

- Igen, de nem olyan vészes. Most nem olyan nagy falkában voltak, csupán a meglepetés ereje miatt nem tudtak a katonák reagálni. 

A délután nagy része azzal telt, hogy Alishát bámultam. Pontosabban, felügyeltem a katonákat gyakorlás közben. Ami egyet jelentett azzal, hogy egész végig szerelmemet nézhettem. Még mindig ő volt a legügyesebb a katonák közül, lehetett szó íjról, kardról, akár csak egy egyszerű kis tőrről, a vérében volt a harcolás. Gyorsasága még többet segített rajta. Habár annyira erős nem volt, mint a jól megtermett férfiak, de hamar kitudott bújni a karmaik alól. 

- Nagyon elfáradtál? - kérdeztem mosolyogva a gyakorlat után Alishát. 

- Csak álmos vagyok, rám férne egy kiadós pihenés. De jól vagyok. - mosolygott. - Megismételhetjük a múltkorit? - suttogta a fülembe, a gondolatra pedig elvörösödtem. Aztán leesett, hogy csak a közös alvásra gondol - mielőtt elment, együtt aludtunk, azóta nem került rá sor. 

- Persze hogy! 

A palotába sétálva megtartottuk az egy méteres távolságot, nem jöhetett közelebb. Így is a szobalányomnak feltűnt, hogy ugyanakkor tértem vissza a szobámba, mint Alisha... nem tudhatta meg senki, így még jobban vigyáztunk a titkunkra. 

- Hercegnő! - hallottam egy kétségbeesett kiáltást magam mögül. 

- Elias? - kérdeztem meglepődve. Nem szokott ilyenkor keresni, főleg nem ilyen hangnemben. Megfordultam és arckifejezése láttán a félelem a belsőmig hatolt. Arcán könnyek hullottak végig, remegett mindene, és mélységes szomorúság, félelem és harag ült a tekintetében. 

- Mi... mi történt? - rohantam oda hozzá, majd elhúztam egy kevésbé látható területre. A főtéren voltunk, de az egyik szekér mögül a palota őrei már nem láthattak. Alisha ott állt mögöttem, egy szót sem szólt. 

- Meghaltak! MIND MEGHALTAK! - zokogott fel és összeesett az öreg mágus. Ledermedten álltam ott, és néztem, ahogy Alisha megtartja a varázslót, aki nekidőlve zokogott. 

- Kik haltak meg? - kérdeztem sírva és leborultam Elias mellé. 

- Ak... akik ott voltak. Két család és egy csomó öreg mágus, a legjobb barátaim, a családom! 

- Moira? - kérdeztem falfehéren, miközben könnyek csordultak végig az arcomon. 

- Meg... megmenekítette a legtöbb gyereket, de nagyon súlyosan van, a házamig eltudott jönni varázslattal, de összeesett és azóta sem ébredt fel. - megpróbált uralkodni magán, de nem nagyon ment. Valami bennem is összetört. 

- Azonnal ki kell jutnunk innen. Segíteni akarok Moirán, és a többieken!

Gyorsan levezettem magamban, hogyha most semmit sem teszek, akkor talán már nem is fogok tudni. Megtöröltem az arcomat és talpra álltam. Erősnek kellett lennem, ahogyan régen anyámnak is. Alisha meggyötrötten állt mellettem, szemei neki is könnyben. 

- Vissza kell mennem az istállóba a ruhámért. Alisha, vigyázz Eliasra, menjetek vissza a lakásába, én addig elintézem a többit! 

Könnyeimet nyelkedve rohantam fel a palotába. 

- Hol van Miranda? - kérdeztem az egyik őrt a hálótermem közelében. 

- Nem tudom, hercegnő, utoljára reggel láttam. Minden bizonnyal a lovagjával! - válaszolt az szórakozottan, mire még jobban elkomorodtam. 

- Mond meg neki, hogy elmentem Springfordba! Apámnak is add át az üzenetemet! Addig nem távozhatsz, amíg ezeket nem teljesítetted! 

- Springfordba? De hát... - kezdett ellenkezni, mire gyilkos szemekkel néztem rá. - Rendben, Felség, máris megkeresem őket. 

Gyorsan átrohantam a palotába, vigyázva, egyik őrrel se fussak össze. Átvettem a ruháimat és belevetettem magamat a város utcái közé. Folyamatosan sírhatnékom volt, de tudtam, nem tehetem meg, hogy gyenge leszek. Nem tudtam, kik haltak meg, kiket mészároltak le hidegvérrel a szörnyetegek, de abban az egyben biztos voltam, hogy megfogom nekik bosszulni. Pontosabban az apámnak. Ha ő nem biztatja a népet a mágia utálatára, sokan még mindig élnének, és mindenki boldog lehetne. De nem, az túl egyszerű lett volna! 

- Hogy van? - kérdeztem Alishát, mikor odaértem Elias házához. A lány a ház előtt várt rám. 

- Moira felett motyog valamit... a gyerekek bent alszanak. Egyszerűen el nem tudom mondani, mennyire szörnyű. Annyira sajnálom őket... 

- Én is. - mondtam összeszorított fogakkal. Beléptem az ajtón, és Elias ott ült és sírt Moira ágya mellett. 

- Elias...? - kérdeztem félénken. - Hol vannak azok, akik túlélték? 

- Springfordban. Ott vannak, de nem sokan. Érted? 

- Tudom. - újra kicsördült egy könnycseppem, de gyorsan letöröltem. - Figyelj rám! Elias! Erősnek kell lennünk, érted? Megfogom bosszulni apámnak az egészet... És bele fogom verni a nép fejébe, hogy igenis jók vagyunk. Nem hagyom, hogy még egyszer ez megtörténjen! De tudnom kell a részleteket, és csakis tőled tudhatom meg most, mert a gyerekek még alszanak. 

- Igazad van. - abbahagyta a sírást és kihúzta magát. Sosem láttam még ilyen összetörtnek. A megannyi év alatt egyszer sem volt még ilyen bizonytalan és határozatlan, sem ilyen végtelenül szomorú. Gyászolta a barátait, a családját. Ahogyan én is. Nem tudtam, kik haltak meg, a nevek egymás után cikáztak a gondolataimban. Csak ne ő, de ő se! A bizonytalanság, a tudatlanság a lehető legrosszabb volt. Ha tehettem volna, már abban a pillanatban, mikor megtudtam a dolgokat, akkor ott termek a többiek mellett. De tehetetlen voltam. 

- Emily... meghaltak. Mindenki. Emily elvileg elmenekült, de az egyik fiú látta, ahogy egy őr leszúrja... brutális volt. Készültek elmenni, pakolták össze a holmijukat, mikor az egyik kisfiú vágtázó lovak hangját hallotta. Emily szülei, Peter és Andrea azt hitték, csak ifjú mágusok, ezért nem kezdtek el rohanni... aztán meglátták a lovagokat, de akkor már késő volt. Moirat elküldték hozzám, de ő segíteni akart... Ahány fiatalt tudott, összeszedett, mielőtt lemészárolták volna. Őt is elkapták, de sikerült megszöknie. Emily segített neki, miután látta, hogy a szüleit megölték, de aztán eltűnt. 

- Istenem. Hányan voltak? - a torkomban lévő gombóc és a szívemben lévő fájdalom egyre nagyobb és nagyobb volt. 

- Nem tudták megmondani pontosan, de a csapat fele még ott volt, mikor történt az egész. Sokan visszamentek segíteni, eltakarítani mindent, ahogy szoktuk. Ezért voltak többen a kelleténél. 

- Nem tudom elhinni, hogy ezt tették. Hogy tudnak hidegvérrel lemészárolni ártatlan gyerekeket és fiatalokat? 

- Elvileg Emilyt követte egy kisfiú Springfordból, és megijedt, mikor Andrea odavarázsolta a tüzet. Szólt a szüleinek, és azok pedig a palotába siettek, így már csak késő hajnalra értek oda. 

- A kislány... gondolod, hogy túlélte? - el akartam menni a helyhez, ahol voltunk, de válaszokra volt szükségem. 

- Ha le... szúrták? - suttogta elhűlten mellettem Alisha. Ő is sok szörnyűséget élt át, de ez még neki is brutális volt. 

- Nem. Nem lehet, hogy mindenki meghalt! - kiáltottam fel. Mérges voltam, haragudtam magamra, az apámra, a kisfiúra, és közben éreztem, hogy felemészt a szomorúság. A kezem Moira egyik karján pihent. Annyira hideg volt a bőre!

- Megtudjuk őt menteni? - kérdeztem és félve néztem Eliasra.

- Ha segítesz... talán. 

Eliasszal előkészültünk a varázslathoz, miközben beküldtem Alishát a másik szobába. A gyerekek ébredeztek és szerettem volna, ha van velük valaki. 

- Túl fogunk ezen lenni. - szorítottam meg a mágus karját. 

Körbevettük Moirát, és elkezdtük kántálni a szavakat. Könnyen jöttek ki a számon, pedig még sosem használtam ilyen varázsigét. Éreztem, ahogy az erő átáramlik a lány testébe. Át éreztem a fájdalmait, a szenvedését. Az erönktől a fájdalom gyengült, és már csak tompán érzékeltem. Moira újra erőre kapott. 

- Elias, Ruby... - hallottuk meg erőtlen hangját. Kinyitottam a szememet és boldogan borultam le az ágyra. Elhagyott az erőm, teljesen kifáradtam, de Moira jól volt! Elias sírva csókolgatta és ölelgette. Mosolyogva figyeltem őket, és átmentem szólni Alishának, és megnézni a gyerekeket.

- Felébredt? - nézett rám csillogó szemekkel a lány. 

- Igen. Megcsináltuk! - öleltem át, és újra elsírtam magam. A gyerekek szomorúan figyeltek, de ők is örültek, hogy a megmentőjük túlélte. 

- Mikor láthatom újra mamit? - szaladt oda hozzám az egyik kislány. - Láttam, hogy lefeküdt az egyik lovag előtt! Szerintetek elvitték magukkal? - összeszorult a szívem. Hogy mondjuk meg neki, hogy meghaltak? Nem tudtam, mit is mondhatnék. Átöleltem a drágát és azt mondtam neki, hogy a mami hosszú álmot ment aludni. A többi gyerek nagyobb volt, ők csendesen hallgattak. Mindegyiknek meghaltak a szüleik, mégsem sírtak. Csendben ültek a földön és hallgatták a kislány meséit az emberek álmairól. Alisha mellettem megszólalni sem tudott. 

Felálltam és kimentem Eliashoz.

- Alishával elmegyünk a helyre. Elvisszük onnan a holttesteket és elégetjük őket, ha összehívtuk a többieket is. Nem fogunk sokáig egy helyen maradni, és mindenkinek mágiát kell használnia, amikor elmennek otthonról. Rendben? 

- Rendben. - szólt csendesen az öreg mágus. 

Tudtuk, hogy nehéz időszak áll előttünk. De bíztam benne, hogy együtt sikerül túlkerekednünk a tragédián, és vissza fogunk tudni vágni. Hívtam Alishát, és lassan visszamentünk a palotába a lovainkért. Tegnap boldogan ültem mögötte - most csendesen, összetört szívvel lovagoltam mellette a saját lovamon. Egy szót se szóltunk, míg a mezőre nem értünk, amely tele volt a halott varázslók testeivel. Leugrottam a lovamról, és közelebb mentem.

- Jézusom! - rogytam össze, Alisha gyorsan utánam jött, és megölelt. Egész nap talán most sírtam a leginkább.

- Nyugodj meg Ruby! - nyugtatott, de a fájdalom keserű volt.

- Mégis hogyan?! Látod mit tett az a féreg? Egy szép nap a saját kezeimmel fogom megölni! Utálom azt a féreg apámat! - ordítoztam mérgesen.

A lány nem mert szólni, csak ölelt. Miután kicsit lenyugodtam, elkezdtük összeszedni a testeket, majd egy kört alkottunk belőlük. Nem voltam képes halomba tenni őket, mint valami semmirekellő embereket, nem ezt érdemelték. Beálltam középre, és kértem Alishát hogy gyújtsa meg őket. Szertartást tartottam, a lány pedig félve nézett, nehogy bajom legyen. Uraltam a tűz és szél erejét, ezért nem lehetett bajom. Ám Alisha kicsit ijedten nézte a helyet, ahol sírva ültem. Leperzselődött a fű körülötte. Nem csak ő ijedt meg, hanem én is. Talán erről beszélt édesanyám. Nem volt épp időm ezen rágódni, csak kántáltam a varázsigét, ami a mágusok lelkeit új testbe helyezte. Mind új mágusok lesznek.

- Ruby! - kiáltozott Alisha, és az erdő fele mutatott. A tűz égett körülöttem, ezért nem sokat láttam, csak egy közeledő embert.

Alisha oda futott, és a kis gyerek a karjaiba hullott. Kiléptem a tűzből, és megkönnyebbülten sóhajtottam, majd én is oda rohantam Emilyhez.

- Rendben vagy kis harcosom? - hulltak a könnyeim.

- Igen, de a szüleim... - sírt - a szúrt sebemet begyógyítottam, miután elmentek a katonák... de őket nem tudtam megmenteni...

- Sírj csak, együtt megoldunk mindent... valahogy! - próbáltam reményt önteni belé, de nehezen ment.

Miután a testek elégtek, hárman visszamentünk Eliashoz. Moira már felülve társalgott vele, próbálták kitalálni mitévők legyünk most, de nem sokra mentek.

- A gyerekeket el kell vinnünk árvaházba, nem tudjuk itt tartani őket, még a végén őket is megölik. - mondta Moira.

- Elvihetnénk őket Viviennehez, tudom, hogy az a szomszédos város, de ott nincsenek veszélyben legalább. Ott nem üldözik még a fajtánkat. - javasoltam - Mellesleg Vivienne tudná tanítani őket, és gondjukat is viselné, amíg rendbe teszem itthon a dolgokat. Én majd küldök pénzt nekik mindenre.

- Ez egy remek ötlet, mi majd segítünk neked itt. Moira beköltözik hozzám, egymást megtudjuk védeni, de külön nincs esélyünk.

- Tennem kell valamit... Atyám most el fog utazni, én addig bosszút állhatok a lovagokon, és te Alisha, segíteni fogsz! - szóltam, az ereimben már forrt a bosszúvágy.

- Ahogy szeretnéd, szerelmem. - "szerelmem", olyan gyönyörűen hangzott a szájából.

- Elmegyek a még megmaradt mágusokért, de ha három embert találok az is jó lesz... - mondta Elias - kora hajnalban elvisszük a gyerekeket, Moirát is viszem magammal, te tudsz vigyázni magadra, meg Alishára, és ez fordítva is igaz. A felnőtteket is megkérem, hogy hagyják el a helyet.

Bólintottam, majd távoztunk Alishával. Emily utánunk jött.

- Ruby, kérlek, nem akarok elmenni innen, veled akarok maradni! Én is bosszút szeretnék állni! - a lassan kilencéves kislányból csak úgy zúdult a szomorúság. Megsajnáltam, ezért megöleltem.

- Tudod te is jól, hogy ott biztonságban leszel, amit itt nem tudok garantálni. De ígérem neked, ha már minden rendben lesz itt, visszahozlak, és kislányomként nevellek fel! Vigyázunk rád Alishával.

- Várni fogok rátok! - megértően mosolygott, kis szemei kisírtan, de csillogtak. Megölelt mindkettőnket, majd visszafutott a gyógyszerész házába.

- Aranyos kislány, alig várom, hogy nevelhessük. - mondta Alisha, de hangján hallatszott a megviseltség, és a szomorúság.

- Egy egész sereget is feltudnék veled nevelni! - próbáltam kissé jobb kedvre deríteni.

- Ez kölcsönös, de sajnos én nem élnék annyit, mint te...

- Most miért mondod ezt? - álltam meg - Bármit megteszek, hogy veled maradhassak, és hogy te is velem, és ki tudja, lehet, én halok meg hamarabb...

- Te erős vagy, és mágus, én csak egy egyszerű íjász lány, nem élek annyit, pedig ezer évet is élnék veled. - kissé elszomorodtam attól, amiket mondott.

- Alisha, mi a baj? Miért most hozod fel ezt? - fordítottam magam felé.

- Csak nem akarlak elveszíteni, de tudom, hogy egyszer el kell távoznom, és ez elszomorít. Annyi halott embert, és szomorúságot láttam ma, hogy el nem tudnám képzelni mi lenne, ha te meghalnál. Valószínűleg összeroppannék, és nem lennék képes élni ezen a világon. Félek a haláltól, Ruby.

- Szerintem mindenki fél tőle, de ne aggódj, kitalálunk valamit. Sok legendát ismerek az örök életről. Sosem válunk el, ígérem! - nyugtattam, majd lágyan megcsókoltam. 

Darkest Times 4.

Suhantam a tömeg közt, néhány embert fellöktem, páran nekem is jöttek. Szerencsére nem találtak el. Csak remélni tudtam, hogy Alisha nem követett, nem akartam, hogy baja essen, de muszáj volt eljönnöm. Helyre kellett hoznom a dolgokat, ha már apám egy gyáva barom volt.

Kiértem a tömegből és körül néztem a nemesek lakóhelyén. Az ajtók és ablakok zárva voltak, egy lélek sem járt az utcákon. Rosszul indult az a nap. A tömeg zajongott a kastély előtt, de a lakóházak mellett csend volt. Elindultam gyorsan Elias háza fele, már nagyon ki voltam fulladva. Bekopogtattam, rendesen már ütöttem az ajtaját, de nem kaptam választ. Betörtem, és kimentem a hátsó ajtón. Magam után hallottam egy ajtó csattanást. Alisha. 

"Ne kövess, kérlek!" - kérleltem magamban.

Tudtam, ha Elias veszélyben érzi magát, elindul a titkos átjárónkon az erdei tisztásra, ahol van egy kis kunyhónk, és az alatt egy óriási pince, ami elég titkos ahhoz, hogy ne találjanak ránk.  A mágiával rendelkezőket régóta üldözték, úgy a rosszakat, mint a jókat. Nem tettek különbséget, nem értettek hozzá. Leginkább a vallás irányított mindent. Próbáltam nem félni, de ebben a helyzetben is tiszta ideg voltam, nem tudtam lenyugodni, féltem, hogy baja esik bárkinek. Már előre rettegtem mi lesz, amikor királynő leszek. Ennyi embere vigyázni nehéz lesz, de nem fogok elbújni, mint a semmirekellő apám. Hirtelen Elias palástját pillantottam meg, ahogy elsuhant egy másik utcába. Gyorsan utána futottam, és megfogtam a vállát. Majdnem rám ontott egy varázslatot, aztán meglátta az arcom.

- Az Isten áldjon meg! Kiköpöm mindjárt a tüdőmet miattad! - duzzogtam lihegve.

- Ne haragudj, de tudod, hogy ilyenkor sietnünk kell gyülekezni. Ez nem maradhat így! - mit sem foglalkozva azzal, hogy alig kaptam levegőt, tovább indult, én meg újra utána sóhajtva. - Ki kell gondolnom mit tegyünk, ez nagyon nehéz helyzet, minden azzal a fiúval kezdődött. A fene essen bele! - hirtelen megállt, majd tovább indult.

- Elias... 

- Semmi közünk hozzá, mégis minket hibáztatnak....

- Elias... - kezdtem kicsit idegesen szólítgatni.

- Miért kell azoknak a mocskoknak betörni a városba, és ezt tenniük? Nem férnek el az ő vidékükön? 

- Az ég szerelmére! Figyelnél már rám?! - csattantam fel, mire végre rám figyelt. 

- Mi az? 

Behúztam egy szűk zsákutcába, varázsoltam egy illúzió falat, és Eliast letessékeltem egy zsákra. 

- Na és most szépen elmondod mi történt. - néztem rá mérgesen.

- Tudod jól, hogy nagyon szeretlek, meg minden, de most nem üldögélnünk kéne, és beszélgetni, hanem...

- Azt mondtam mesélj! - a két kezemben lángokat szítottam,  Elias erre megijedt. 

- Jó na, nem kell kiborulni! 

- Csak tedd azt, amit kérek, kérlek... - eloltottam a tenyereimben lángoló tüzet, majd leültem én is egy zsákra. - Nagyon ideges vagyok minden és mindenki miatt.

- Ne haragudj. Szóval, néhány gonosz boszorkány pár nappal ezelőtt, este betévedt a városba, és játszó gyerekekre rontottak. A legtöbb elmenekült, de egyiküket ketté szakították. Nem volt szép látvány, aztán a szülőkről ne is beszéljünk. - összeszűkült a torkom, és a mellkasomra kaptam a kezem. Akarva, akaratlanul is könnyezni kezdtem.

- Ennek muszáj pontot tenni a végére. - szavam befejeztével Alisha lépett át a varázsolt falamon.

- Ruby? - elkezdett lépkedni felém, én meg szembe mentem vele. Szorosan hozzá bújtam.

- Ahh, már mindent értek! - szólalt meg Elias a hátunk mögül.

- Hallgass! - kiáltottam.

Alisha letörölte a könnyeim, nem kérdezett semmit. Valószínűleg hallotta, amiket beszéltünk. Valamiféle szomorúságot véltem felfedezni a tekintetében, de most nem volt erre időnk.

- Alisha, ő Elias, hűséges barátom, meg miegymás. - mutattam a férfira. Kezet ráztak, de a lány szemeiben harag lángolt.

- Indulhatnánk? El kell intéznünk pár gonosz boszorkányt. - szólt közbe Elias, pár másodperc némaság után.

Bólintottam. Követtük a gyógyszerészt. Bíztam benne. Tudta mit csinál, ezért nem is kételkedtem soha a tetteiben. Több év tapasztalat volt a háta mögött, mint bármelyik varázslónak. Egyfajta vezetőnek számított köztünk.

- Hova is megyünk? - kérdezte Alisha mellettem.

- Nyomoztam kicsit a napokban, tudom hol lesz a három boszorkány, pontosan tizennégy percen belül. Sietnünk kell. Remélem, jól célozol! - válaszolt Elias helyettem. A lány rám nézett, de csak vállat rántottam.

Egy pillanatra megálltam, eszembe jutott, hogy Alisha átjött a falamon, és megtudta a titkom... Hirtelen nagyon megijedtem, de ő nem szólt semmit ezzel kapcsolatban. Reméltem, hogy nem haragszik meg, amiért nem voltam őszinte vele.

Egy városszéli parasztházba mentünk. Elias felkent egy ötágú csillagot a plafonra, és értetlenül néztem rá.

- Ennek mi értelme van?

- Csend! Rejtőzzetek el, jönnek! - utasított, én meg Alishat behúztam egy kis kamra szerűségbe. Szűk volt a hely, így neki nyomtam a fából készült falnak.

- Olyan jó az illatod... - suttogta, majd a nyakamra tévedt a pillantása, de rátapasztottam a kezem a szájára, amikor láttam, hogy bejött a három boszorkány.

- Creare maledictio murum! - hallottam Elias szavait, majd a három boszorka köré, ahol a pentagram volt festve, egy áttörhetetlen burok keletkezett.

Előléptünk Alishaval, és egy önelégült mosollyal szembesültünk. A három boszorka vihorászott, csak mert nem tudták mi vár rájuk.

- Ez volt az értelme, látod? Tudom, hogy semmi hatása a csillagnak ellenünk, kivéve, ha pont az ellenkező szimbólumba zárnak minket, az ő esetükben a felfele néző pentagramnak, egy kis szentelt víz segítségével elég veszélyes hatásai vannak.

Elias megfogta egyik boszorkány kezét, és kihúzta a fehéren hullámzó pajzson. A boszorka karja azonnal elégett. Az meg eszeveszetten sikoltozott.

- Tudtam, hogy megcsinálod! - vigyorogtam rá. - Biztos ez a három hárpia?

- Igen, ők voltak, mágiával, és az üveggömbömmel is ellenőriztem.

- Alisha? Szeretnél nagy harcos lenni? - kérdeztem a mit sem értő lányra nézve.

- Elég jó rangon vagyok már most is, de sosem árt a több. - felhúzta az íját, lövésre készülve.

- Várj, először mártsd a nyilaid szentelt vízbe! - szólt Elias, majd odarohant hozzá egy kulaccsal.

A boszorkák csak magukból kifordulva nevettek, és vihorásztak. Ez történik velük, ha nem képesek szabályozni az energiájukat. A fehér boszorkányok is ilyenné válnak, ha nem képesek kontrollálni magukat. Én mindig is féltem ettől a sorstól, mivel anyám megmondta, hogy nagy erővel rendelkezem, és csak én tudok határt szabni neki.

Miután Alisha mindhármat fejen találta, levágta a fejüket, a testeket ott hagytuk, biztonságban voltak, fej nélkül sehová sem tűnhettek, és láthatatlan fal is védte, ha esetleg egy mágiával élő ember el akarná vinni őket. Visszasiettünk a három fejjel a palota elé. Az emberek kissé csitultabban, de még mindig őrjöngtek, aztán Alisha rám nézett, én pedig bólintottam. Felállt egy szobor mellé, ahonnan szinte mindenki láthatta, és neki kezdett.

- Emberek! Figyeljetek! - a tömeg lassan ránézett. Mi Eliassal elbújtunk, mert ha megláttak volna engem, akkor rám támadnak. - Igazságot tettü... tettem! Itt van a három boszorka feje! - kiborította a három vértől ázott, csapzott hajjal rendelkező női fejet.

Egy paraszt oda furakodott a tömegből, és megtekintette. Elias szólt, hogy ő a fiú apja, én meg figyelemmel kísértem a történteket. Könnyes arca, hálával teli volt, és megölelte Alishat.

- A testek egy városon kívüli paraszt házban vannak, összekötve, ha elakarjátok égetni. - mondta kedvesen. Félni kezdtem. Vajon megutál ezután? Főleg hogy már tudja mi vagyok, azaz mik vagyunk...

A paraszt sereg sok köszöngetés után, elment abba a házba, ahol megtalálták a testeket. Alisha pontosan elmagyarázta nekik hová menjenek.

- Kérlek, mond meg neki, hogy majd várom a szobámban. - suttogtam Eliasnak. Bólintott, majd előbújt. Még maradtam egy kis ideig, hogy megnézhessem, hogy Alisha megkapta az üzenetemet.

A gyógyszerész odalépkedett hozzá, majd átadta az üzenetemet a lánynak. Hirtelen Ethan előkerült a semmiből, megfogta Alishat, kézen csókolta, majd ajkait a szájára tapasztotta. Abban a pillanatban olyan dühhullámok öntöttek el, amilyeneket még sohasem éreztem. Alisha, mintha csak érezte volna, gyorsan ellökte Ethant és rám nézett. Szemében egyszerre láttam dühöt, szomorúságot és csalódottságot. Szerettem volna megölelni és elmondani neki, mennyire szeretem, de nem lehetett. Felkellett mennem a kastélyba beszélnem apámmal, amíg Alisha vezetésével a katonák rendbe hozzák a várost.

Remegtem. Nem voltam magamnál. Elborította agyamat a düh, képes lettem volna csak a tekintetemmel is ketté tépni Ethant. Alisha látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Mérgesen odaszólt Ethannek.

- Ezt soha többé ne merd megcsinálni. - Ethan feje eltorzult. Azt hittem, megfogja ütni a lányt, és már készültem ténylegesen megkínozni, mikor is Alisha önvédelemből kicsavarta a férfi karját. - Megmondtam. Ugye? - vetette oda összezárt fogakkal aztán ellökte a lovagot magától és elengedte a karját. Ethan dühösen összeesett és a karját fájlalta. Alisha nem foglalkozott vele, egyenesen hozzám futott. A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy nem helyes itt mindenki előtt.

- Szeretlek, Ruby. - suttogta majd adott egy apró csókot az arcomra. Szégyenlősen mosolyogtam. Senki sem mondott nekem még ilyet. Sohasem ismertem olyan személyt, aki kimondta volna. Szeretlek. Mintha a szónak valami mágikus ereje lett volna. És én voltam a legboldogabb, hogy Alisha mondta ki először ezt nekem. Számomra többet ért ez az egy szó mindennél.

- Én is szeretlek, Alisha. - suttogtam hajába temetve arcomat. Szemeim könnyben voltak, de nem akartam sírni. Nem sírhattam, örülnöm kellett volna. Mégis, mélységes félelemmel töltött el az, hogy mi lett volna, ha elveszítem a lányt, amiért ez vagyok, egy boszorkány. Nem tudtam volna élni nélküle. 

- Megyek, beszélek apámmal. Megtisztelsz azzal, hogy ma este velem vacsorázol? - kérdeztem félénken. Hiába mondta előbb azt, amit, rettegtem a választól. 

- Megtisztellek, hercegnő. - nevetett, majd egy újabb puszit adott és elvonult a távolodó parasztok után. Sóhajtottam egy nagyot, aztán meghallottam valami kínkeserves nyöszörgést. 

- Ethan? Felmentelek minden várbeli kötelezettséged alól. Ezentúl a városfalon fogsz őrködni. - vetettem oda a földön fetrengő lovagnak, és elégedetten besétáltam a palotába. 

Alisha

Kimondtam. Kimondtam Rubynak, hogy szeretem. Hogy tehettem ezt? Vagyis.,. ő hogy tehette azt meg velem, hogy egész idáig hallgatott arról, hogy boszorkány? Szerettem volna haragudni rá ez miatt, de nem bírtam. Túlságosan nagy szívem lett, ha róla volt szó. Nem tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha miattam lett volna szomorú.

Mire a parasztok elégedetten visszavonultak és rendet raktam a többi katonával, annyira elfáradtam, hogy majdnem elaludtam a palota előtti lépcsőkön. Már besötétedett, néhány fáklya világított a téren, a város halkan terült el előttem. Nem gondoltam, hogy ilyen hosszúra fog nyúlni a tisztogatás, de nem bántam, sok embert megismertem. 

A hideg marni kezdte az arcomat és rájöttem, hogy eléggé vékonyan vagyok öltözve az éjszakai időjáráshoz képest. Felnéztem az égre. A csillagok csak úgy ragyogtak, a Hold fényesen világított. Telihold. Imádtam ilyenkor az erdőben lenni, minden állat sokkal energikusabb volt. Sajnáltam, hogy Ruby nincs velem, hogy nem tudunk sétálni az erdőben, megnézni a világító szentjánosbogarakat, ahogyan repülnek mindenfelé, gyönyörűen bevilágítva az élettel teli természetet, minden komor éjszakán. 

És akkor beugrott... Ruby! Megígértem neki a vacsorát, de teljesen elfelejtettem! Gyorsan kaptam magam és felrohantam a lépcsőn. A palota kapujánál az éjjeli őrök mogorván figyeltek, és csigalassan kinyitották az ajtót előttem. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat és hangosan rohantam végig a folyosókon. Az íjam hangosan csattogott a hátamon, de nem érdekelt, ébren akartam még találni Rubyt. Már majdnem elértem a hálótermünk folyosóját, mikor egy hideg kéz markolt meg hátulról. Belekapott a hajamba, amitől hátra estem, majd erőszakosan a falhoz nyomott. Próbáltam szabadulni, de a kezek erősen tartottak. 

- Büdös kis kurva! Ki kellett volna végeznünk már akkor, mikor rád találtunk. 

- Takarodj az utamból, Ethan! - suttogtam összeszorított fogakkal. Olyan közel nyomult hozzám, hogy éreztem büdös leheletét az arcomon. 

- Különben mi lesz, hm? Most nem szabadulsz, te szajha! Miattad kidobtak a palotából... Miattad! Engem, a legjobb harcost, egy utolsó szajha miatt! Ezért megfizetsz. - suttogta a fülembe és körbe nyalta a száját. Elkezdett fogdosni, de közben lefogta a kezeimet és a lábaimat, hogy ne tudjak ellenállni és megütni. Mikor lehajolt a mellemhez, beleharaptam a nyakába, olyan erősen, ahogy csak tudtam. 

- Oh, ez az, szeretem ha valaki ilyen erőszakos! - mondta nevetve. 

- RUBY! - ordítottam fel, ahogy csak tudtam. Reméltem, hogy nem alszik, hogy közel vagyunk a hálótermünkhez. Lejátszódott bennem, hogy talán ez az én végem, megerőszakol, aztán megöl, miközben tehetetlenül nézem végig az egészet, hogy aztán meghaljak a semmiért. A pánik csak úgy átsuhant a testemen, és elöntött a düh. Felhúztam térdeimet, legfájóbb pontján eltalálva ezzel Ethant, aki megtántorodott az ütés erejétől és félig elengedett. Kaptam az alkalmon és még egyszer megrúgtam. Össze görnyedt, szemei vérben úsztak. 

- Még mindig szereted az erőszakot,  ugye, Ethan? - hajoltam le hozzá. - Mert akkor ezt imádni fogod! - nevettem fel, és még egyszer bele rúgtam. A férfi úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Nem tudott semmit se csinálni, tehetetlenül feküdt a szutykos földön. Ráültem a derekára, és lehajoltam az arcához. 

- Jó éjszakát, drága lovagom! - egy hatalmas ütést mértem a fejére, majd felálltam, leporoltam magam, és rá is köptem a már eszméletlen lovagra. Nem sokszor ütöttem meg, de tudtam, hol a legfájdalmasabbak, így hamar kidőlt. Míg néztem, hogy szenved, magabiztosság öntött el, de ahogy elindultam a szobám felé, félelem lett úrrá rajtam.

"Vajon mit fog szólni ehhez Ruby?!" 

Megérkeztem Ruby hálóterméhez. Halkan kopogtattam, de nem jött válasz. Pár percig álldogáltam a hálója előtt, de aztán inkább bementem a saját szobámba. Gondolhattam volna, hogy nem fog rám várni órákat. 

Benyitottam a hálómba, és ő ott feküdt az ágyamon. A félhomályban alig vettem észre, csak az alakja volt kivehető. 

- Azt hittem már, hogy ide se érsz ma! - kuncogott fel boldogan. Meggyújtotta a maga mellett lévő gyertyát, és megláttam, mit művelt. Ínycsiklandozó ételek sorai sorakoztak az ágyam mellett kis komódomon lévő tálcákon. A hasam hangosan megkordult, és boldogan szaladtam oda Rubyhoz. 

- Én pedig azt hittem, hogy már alszol! 

- Én akartam vacsorázni, nemde? - mosolygott. Elképesztően gyönyörű volt. A gyertyafény kiemelte csodálatos, vörös haját, és gyönyörű kék szemeit. Szerelmes voltam ebbe a nőbe. Ha lehetett volna, ott helyben rávetem magam - de ennek még nem jött el az ideje. 

Lassan odamentem az öltözőszekrényemhez és átöltöztem. Megakartam fürdeni is, de azt vacsora utánra halasztottam. Szerettem volna minél több időt tölteni Rubyval. Ahogy levettem a vastag, védelmi ruházatomat, máris sokkal jobban éreztem magam. Háttal álltam Rubynak, de éreztem tekintetét a hátamon. Gyorsan felkaptam az egyik hálóköntösömet és bekucorodtam mellé az ágyba. 

Láttam, hogy mondani szeretne valamit, így csak vártam és néztem rá. Nagyot sóhajtott, majd halkan belekezdett. 

- Mikor ma láttál, tudod... varázsolni. Mit éreztél? - kérdése meglepett. Nem hittem, hogy szeretne erről beszélni, legalábbis nem egyből. 

- Kicsit csalódott lettem, azt hittem, elárultál, Ruby. Aztán rájöttem, hogy ez nem így van. Nem lehet könnyű így élned, és te sohasem bántanál másokat. 

- Akkor... nincs az, hogy nem akarsz többet velem beszélni? Nem utáltál meg? Nem árulsz el... - felidegesített a kérdéseivel, hiába ingattam a fejem mosolyogva, csak úgy ontotta magából a butaságait. Gyorsan odahajoltam hozzá, és egy hosszú csókkal hallgattattam el. 

Hasam hangosan megkordult, mire Ruby nevetve szakított félbe. 

- Együnk most már! Aztán elmehetünk fürdeni együtt a fürdőházba. A szolgák már alszanak, nem fog senki sem zavarni. 

- Ruby, ma mikor jöttem fel, Ethan elkapott. Megakart erőszakolni, aztán megölni, és én... megütöttem. Többször. Aztán elvesztette az eszméletét és én idejöttem. Szerettem volna, ha tudod. 

- Jól vagy? - nézett rám kikerekedett szemekkel. Bólogattam, és megnyugtattam, hogy semmi bajom nem lett, és nem kell Ethant kivégezni, csak elküldeni, aztán végre nekiállhattunk megvacsorázni.

Ruby elénkbe repítette az első tálat, amin csirkecombok, és valami krumplis köret volt. Kezembe adott egy villát, én meg, ahogy tudtam faltam magamba.

- Nem ettél ma semmit ugye? - megráztam a fejem, közben próbáltam minél nőiesebben enni, de Ruby csak nevetett a tele tömött számon - Olyan vagy akár csak egy kis pocok!

Gyorsan lenyeltem az ételem, majd megcsikiztem őt.

- Pocok, mi? - ezután együtt nevettünk. Nagyon csikis volt.

Lassan, nevetések közt, jó kedvvel fogyasztottuk az ételeket. A legutolsó tálon két nagy gerezd szőlő volt. Ruby ragaszkodott hozzá, hogy ő etesse meg velem a szemeket. Nem ellenkeztem sokáig, nem is tudtam volna.

- Nyisd ki szépen a szád! - tátogott előttem, én meg akaratlanul is elnevettem magam. Mire észbe kaptam, lenyomott az ágyra, és rám ült.

Az ujjai közül mutogatta a szőlőszemet, megszeppenve figyeltem, ahogy egyre közelebb emelte felém kezét. Amikor a számhoz ért, mélyen és komolyan egymás szemébe néztünk. Elvettem a szőlőt, majd az ujjait a számra tette. Lágy mozdulatokkal tapogatta végig. Az, hogy kettesben voltunk, már felizgatott, de ahogy éreztem az érintését, meg az ágyékát a hasamon, nagyon lázba hozott. Féltem, nem akartam túl hamar belevetni semmibe magam. Friss volt még a kapcsolatunk, és én nem akartam semmit siettetni. Néztük egymást pár pillanatig, aztán letévedt a pillantásom a melleire. Csak félig fedte a ruha őket. Elvörösödtem, és elkaptam a fejemet. Ruby elvigyorodott, majd közel húzott, de nem csókolt meg, csak összeérintette az orrunkat, és rá lehelt a számra. Behunytam a szemeim, de vágyaim nem teljesítette, nem csókolt meg.

- Ne kínozz... - suttogtam mosolyogva, majd megcsókoltam. Belepirult, majd leszállt rólam.

- Menjünk fürdeni! - mondta hirtelen, majd elindult, én meg utána vigyorogva.

Ugyanazt az utat tettük meg, mint az első napomon a palotában. A fürdő házba mentünk. A palota csendes volt, csak a tücskök hangja hallatszott kint, illetve az őrök horkolása, miközben őrködniük kellett volna. Ruby viccelődve varázsolt pár szúnyogot egyik orra alá, az meg nagy szitkozódásokkal ébredt meg. Mi ketten egy fal mögé bújva nevettünk, de amint vége volt a viccnek, azonnal maga után húzott.

A fürdőház kellemes melege fogadott, amikor beléptünk. Csodálkozva bámultam Rubyt.

- Mi az?

- Itt mindig ilyen meleg van?

- Igen, van egy kis gejzír a föld alatt, az mindig melegen tartja itt a vizet. De ez mellett fűtenek is itt bent. - magyarázott.

- Ge... micsoda? - értetlenkedtem.

- Meleg vizes forrás, amely néha kitör. Viszont itt nem szokott, csak fűteni. Ne kérdezd, hogy oldották meg, nem vagyok jó építész, se ilyesmi. No de, vetkőzz!

- Ahogy a hercegnő kívánja. - ravasz tekintettel néztem őt, a szemét végig rajtam tartotta, de én elébb mentem, és háttal vetkőztem. Közben ide adott egy hajkötőt, amivel összekötöttem a hajam. Hallottam, hogy ő is elkezdett közben megválni a ruháitól. - Segítsek? - szóltam hátra a vállam fölül.

- Fordulj el! - takarta el melleit vörösen, én meg csak kacarásztam.

Mikor végeztem az utolsó ruhadarabom levetésével is, elkezdtem lépkedni a medence felé. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd Rubyra néztem. Még mindig ott állt egy szál bugyiban, vörösen. A haja félig takarta az arcát, aztán hirtelen elfordult. Felkötötte a haját ő is, majd levetette a kis fehérneműjét.

"Jézus Krisztus!" - gondolataim csak úgy szárnyaltak, annyira édes volt meztelenül, és törékeny. Csak az járt a fejemben, hogy mennyire szeretem, hogy mindentől és mindenkitől meg akarom óvni.

- Ne bámulj ennyire... így is eléggé zavarban vagyok... - mondta megszeppenve.

- Csak azon gondolkozom, mennyire szerencsés ember vagyok, hogy vagy nekem. - tekintetében megnyugvást, és szerelmet láttam. Ettől én is megnyugodtam.

Szembe ült velem, de míg én kifeküdtem, ő összekucorodva, mellein a kezével ült.

- Ha neked ettől jobb, nem nézek oda. - szóltam, majd elfordítottam a fejem.

- Ne! Vagyis... szeretném, ha látnál, de megértheted, nekem ez még új, és félénk is vagyok... - mondta egyre halkabban.

- Épp ezért akarok elfordulni, de majd ha szeretnéd, visszafordulok.

- Mi lenne, ha ide jönnél, és háttal ülnél nekem? Sokkal jobb lenne, és nem érezném, hogy távol vagy... - szavaira megcsillant a szemem, és egyből odamentem.

Szorosan a hátamba ült, először kicsit félénken mozgott, de aztán lábait az enyémek mellé csúsztatta, megölelt a derekamnál, az egész testével hozzám bújt, majd az állát a vállamra helyezte.

- Így mindjárt más. - sóhajtott elégedetten, én meg megfogtam a lábait, amitől kicsit megremegett - Mesélj valamit!

- Mit szeretnél tudni? - kérdeztem kedvesen.

- Mindent! Bármi érdekel, ami veled történt. Mesélj például a kiskorodról!

- Hát nem mondhatom, hogy fényes gyerekkorom volt. Apám ivott, anyám miatta mindig ideges volt, de voltak jó pillanatok is. A húgomat nagyon hiányolom, ő volt a szemem fénye mindig is.

- Van testvéred? - meglepődött.

- Igen, a nagymamámnál van, majd egyszer elviszlek oda! Nagyon kedves kislány.

- Hány éves?

- Tizenöt.

- Alig várom, hogy megismerjem! Tényleg, ki is ment a fejemből... te hány éves vagy?

- Lassan huszonegy. Na és te, hercegnőm? - fordítottam felé a fejem, és nyomtam az arcára egy puszit.

- Tizennyolc. Amúgy irigykedem, nekem nem lehetett testvérem, pedig édesanyám mindig is vágyott egy fiúra, hogy legyen kire számítanom. De Elias végülis mindig betöltötte ezt a szerepet. - vigyorgott.

- Elias... - kissé ideges lettem, féltékeny voltam arra az emberre, nagyon is.

- Ha már róla van szó, elmondhatnád, hogy miért voltál olyan mérges ma rá. Ugye nem vagy féltékeny? - hallgattam, nem válaszoltam, igazából azt sem tudtam mit válaszolhatnék, nem akartam, hogy tudja, de hazudni se akartam - Fején találtam a szöget mi? - gúnyolódott, majd elfordítottam a fejem, de erre meg átrakta a másik vállamra a fejét.

- És ha igen? Sok időt vagy vele, én meg a szerelmed vagyok, jogom van féltékenynek lenni, nem? - mondogattam felháborodva.

Válaszul csak nevetést kaptam, majd egy csókot.

- Számomra csak te vagy, aki a szerelmet jelenti, szóval megnyugodhatsz!

- Reméltem is! - viccelődtem.

- Most eszembe jutott Ethan... Hol lehet szegény pára?

- Nem nagyon érdekel, megkapta, amit megérdemelt, remélem soha többé nem látom. Nem ilyennek ismertem meg. - a szívem marta, hogy benne is csalódnom kellett.

- Ne aggódj, majd én ápolom a lelked miatta! - szólt, és olyan erősen megölelt, hogy alig kaptam levegőt - Miért nem voltál a családoddal, amikor elkaptak?

- Már egy jó ideje nem élek velük. Megígértem nekik hogy keresni fogok egy jobb helyet, ahol majd újra kezdhetik az életüket. Nagymamám nem nagyon volt oda az ötletért, de a testvéremet mindenképp jobb helyre akarom vinni, mert ahol vannak biztonságos, de szegény hely.

- Hozd ide őket! - ajánlotta fel.

- Majd, ha már házam lesz, és elég pénzem hogy elhozassam őket.

- Megtehetjük akár holnap is mindezt!

- Tudom, hogy mindent megtennél, hogy boldog legyek, de ezt egyedül akarom végig vinni, mindenféle beavatkozás nélkül. És nehogy több pénzt merj adni a fizetésemnél! Megkérdeztem ám a lovagokat a fizetségemről. Négy-öt hónap, és mindent megtudok valósítani.

- Olyan makacs vagy! - duzzogott. Vigyorogtam, de nem válaszoltam, inkább bebújtam a víz alá, úgy, hogy csak a szemem látszott ki.

Ruby elmozdult a hátam mögül, majd szembe találtam magam vele. Kibújtattam az arcom a víz alól, majd beszédre nyitottam volna a szám, ha nem tette volna rá az ujjait.

- Ne beszélj annyit feleslegesen. - suttogta, majd megcsókolt.

Szenvedély volt a csókjában, de remegett is. Térdeltem a medencében, ő meg rám ült oldalasan, és a nyakam köré fonta a karjait. Megöleltem és gyengén végigsiklottam a hátánál, majd a fenekén, amire ő ismét zavarba jött.

- Nyugalom, csak simogatlak. Már az is megnyugtat, hogy levetted a kezeid a melleidről. - kacarásztam halkan.

- Legszívesebben itt maradnék egész éjjel veled. De aludnunk kell. - nézett rám szomorúan.

- Én is hasonlóképp érzek, de ha muszáj menni, akkor muszáj. Fürdés, kisasszony! - utasítottam, ő meg hozott fürdőolajakat.

- Melyik legyen? Levendula, vagy rózsa?

- Levendula, az a kedvencem!

- Gondoltam, mindig érzem rajtad. Nagyon szeretem! - mosolygott kacéran.

Megfürödtünk, majd visszakísértem a szobájába. Mielőtt kiléptem az ajtaján, adtam neki egy csókot, aztán elmentem én is lefeküdni. Elkezdtem gondolkodni az aznap történteken. Hallottam már a mágusok elleni tisztogatásokról, de ezen a helyen nagyon brutális lehetett a helyzet. Eszembe jutott Ruby, és megijedtem. Féltem, hogy baja esik. Meg akartam védeni, de kevésnek éreztem magam még. Tudtam, hogy bármit el fogok követni a biztonságáért, ahogyan ő is mindent megtett a társaiért - és mivel szerettük egymást, kötelességemnek éreztem én is segíteni ezentúl. 

Darkest Times 3.

Ruby

A szobámba vezető úton végig mosolyogtam. Alisha csendesen jött mögöttem, meg sem szólaltunk mindaddig, amíg a hálószobánkhoz nem értünk. 

- Nagyon ügyes voltál ma. Még egyszer köszönöm. - mondtam halkan, majd újra megöleltem Alishát. 

- Én köszönöm... Annyira új még ez nekem. Nem tudom, hogyan tudnám bármikor is meghálálni. 

- Egy egész életen át fogsz védelmezni, szerintem az eléggé megteszi. - nevettem fel. Alisha még mindig le volt sokkolva. Megfogtam a kezét, megszorítottam, aztán gyorsan elengedtem, mert hangokat hallottam a folyosóról. 

- Vacsora előtt átmegyek érted, addig én is a szobámban leszek, addig pihenj. Rendben? 

- Köszönöm, felség. - mondta nagy komolyan, mire majdnem újra felnevettem. Aztán megláttam, miért lett hirtelen ilyen túl udvarias, és máris felöltöttem én is a komolyabbik arcomat. 

- Minden rendben, hercegnő? - két őr járőrözött a folyosó azon szakaszán, ahol mi voltunk. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy velük még jóban is vagyok. Rendesek voltak, beszélgettem már párszor a két fiatal férfival. 

- Persze. Jó járőrözést! - már majdnem elmentek, mikor utánuk szóltam. - Jaj, és hadd mutassam be, az új testőrömet, Alishát! - mutattam a mellettem lévő lányra, aki kissé megilletődötten, de bólintott az őröknek. 

- Igen, hallottunk már róla. Mindenki az első női testőrről beszél. Na és amit a kutyákkal művelt, hölgyem... - az egyik, azt hiszem az Ethan nevű, csillogó szemekkel nézett Alishára. Szegény lányt majdnem megsajnáltam. Nem tudta mire vélni Ethan megszólítását sem, de azt sem, hogy egyik pillanatról a másikra nem egy kivégezni való parasztlány, hanem egy hercegnő testőre lett belőle - amelyik rangra egyébként minden harcos legnagyobb álma. 

- Köszönöm. - megpróbált mosolyogni, de picit furán ment neki. 

Miután az őrök még egy ideig megcsodálták testőröm, gyorsan bementünk a szobánkba. Ahogy beléptem, az ágyam melletti kis szekrényemhez vettem az irányt. A szekrényben belül volt egy kisebb, titkos zug, amiben a varázsláshoz való dolgaimat rejtettem el. Normális esetben nem tárolok semmit sem a palotában, hanem Eliasnál, de most a recept kivétel volt. 

Alisha lábára különleges összetevők kellettek a kenőcshöz, és ehhez muszáj volt magammal hordozni a receptjét is. Nem mertem sokáig magamnál hordozni, így úgy döntöttem, leviszem gyógyszerészemnek. Felöltöttem álruhámat, amiben lejártam a városba, aztán gyorsan kiosontam a szobámból. Szerencsémre Mirandának is azt mondtam, hogy aludni szeretnék, így biztos voltam benne, hogy vacsoráig senki sem fog keresni. A folyosókon óvatosan, de annál gyorsabban lépkedtem. Mindig bennem volt az a bizonyos "félsz", hogy elkapnak, és nem lehetek többé az, aki szeretek, de ezt a gondolatot, mint általában, most is gyorsan elhessegettem a fejemből. Nem szabadott ilyenekre gondolnom. 

A piacon mindenki kiabált, a város népe teljesen felbolydult a délelőtti kinevezéstől, vagyis Alisha testtőrré avatásától. Mialatt Elias házához igyekeztem, egy csomó pletykát hallottam, Alisháról mindenkinek más elképzelése volt. Jókat mosolyogtam magamban. Ha tudnák, igazából milyen, még jobban csodálnák. 

- Hát te meg  min mosolyogsz ilyen nagyon? - rántott be hirtelen valaki az egyik szűk sikátorba. Majdnem megijedtem, de a hangja alapján csak odacsaptam egyet "támadómnak". 

- Ne ijesztgess már! - dorgáltam le Eliast, aki megint csak fiatalként bámult vissza rám. Nagyon tudott élni az erejével. Egy huszonéves kinézetével rendelkezett, de amikor belenéztem a szemébe tudtam, hogy nemsokára 157 éves lesz, ami valljuk be, elég szép kor. 

Ezt is nagyon szerettem abban, hogy varázslók vagyunk. Könnyen eltudtunk élni jó pár száz évig. Ezért is ért olyan rosszul anyám halála. Ő akkor miért nem élhetett sokáig? Miért nem élhette meg azt, hogy lásson királynőként, vagy lásson varázsolni? 

- Hoztad a receptet? - kérdezte szórakozottan a gyógyszerész. Mindig is irigyeltem, hogy ilyen könnyen tudja venni az egészet. Én egyszerűen nem tudtam így tekinteni rá. Túlságosan féltem, hogy egyszer lebukunk, és minden hozzám hasonlótól megszabadulnak. Ezt nem hagyhattam.

- Igen, tessék. - gyorsan odaadtam neki, aztán elindultunk a háza felé. 

- És… Ez a lány... 

- Alisha? - segítettem ki. 

- Igen igen, ő. Hogyhogy ennyire kijöttök? Ő is hozzánk hasonló? 

- Szerintem nem. Vagyis, valamilyen szinten remélem. Jó lenne, de nem szeretném, ha ő is veszélyben élne. - majdnem többet is mondtam, mikor felfigyeltem arra, Elias milyen csöndben is figyel. Egyik sem volt rá jellemző. Se a figyelem, se a csend. 

- Öhm. Elias? 

- Valami fura, amikor róla beszélsz. Felcsillan a szemed, és boldogan mondod a szavakat. - mosolygott rám. Éreztem, ahogy a pír felszökik a nyakamon, majd az egész arcomat elönti, a hasam pedig idegesen összerándult. 

- Miről beszélsz? - nevettem fel erőltetetten. 

- Szerintem tudod te... - mosolygott tovább rám. Idegesítő volt, így inkább felálltam, készen a gyors távozásra.

- Vigyázz magadra, Ruby. A kintiek közül meghalt egy kislány. Még mindig keresik az okát, hogy miért ölték meg. - a szívem összerándult a gondolatra, hogy az egyik élettel teli, kedves kislányt megölték. 

- A mi katonáink voltak? - húztam össze a szemem.

"Talán valami bűbájjal megtalálhatnám, aztán megkínozhatnám őket..." 

- Ne is gondolj ilyesmire! - mondta egyből Elias, mikor meglátta elborult tekintetemet. - Másik birodalom katonái voltak.

- Rendben... - mormogtam. - Mennem kell, nemsokára át kell ugranom Alishához. 

- Menjél csak. - kacsintott egyet Elias, aztán becsukta mögöttem az ajtót. Nagyot sóhajtottam, aztán elindultam vissza a palotába.

***

- Alisha? - bámultam az ágyamon ülő lányra. - Mi... mióta vagy itt? - dadogtam. Az álruhám még mindig rajtam volt, gyorsan ledobtam az egyik székre. 

- Kicsit előtted értem vissza. Körül akartam nézni a városban, és mondani akartam, de addigra megláttam, ahogyan abban a ruhában osonsz a folyosón... Mentem utánad, azt hittem, valami baj történt. Aztán megláttalak azzal a férfival. Ne haragudj. Most megyek is. - állt fel hirtelen, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Egy érzelmet se véltem felfedezni az arcán. Szája mosolygott, de szemeiben valami dühvel vegyes szomorúságot láttam. Utána akartam rohanni, de addigra már becsapta maga mögött az ajtót. 

Nem értettem mi a baj, nem tettem semmit, lehet csak túl fáradt voltam, hogy megértsem. Okos voltam a tanulmányokban, a mágiában, meg a hasonlókban, de az embereket sosem tudtam kiismerni túl jól. Be kellett mennem hozzá, már csak a karja miatt is. Még mindig ugyanolyan véres volt. Még maradt a múltkori krémből, amit a lábára kentem, Elias azt mondta, hogy jó nyílt sebekre és elfertőzöttekre is. Fogtam a krémet a fiókomból, és átsiettem a lányhoz.

Alisha

"Talán a barátja, talán a szeretője, talán akárkije..."

Miért is törtem magam ezen annyira? Megijesztett ez az érzés amit Ruby keltett bennem. Jól eső, de mégis félelemkeltő. Mi van, ha ő másképp vélekedik rólam? De akkor nem tett volna ilyen közeli lépéseket... Félre kellett tennem az érzéseimet, most fontosabb volt az udvari cím tényleges elnyerése. Amiért kineveztek, nem vehettem félvállról a munkám, és a hadseregben is remekelnem kellett. A király már ezen a napon kijelentette, amíg átvánszorogtam az arénából a templomba, egy kedves szolga segítségével, hogy nem lustálkodhatom, és reggel már várni fog a gyakorlatokon. Amikor visszajöttünk a szobáinkba sokan megnéztek, eltérően az első naptól, akkor mindenki arcán undort, vagy megvetést láttam, de most valami más volt, csodáltak, és ez jól esett, magabiztosságot adott.

Gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben.  Lehet, hogy az idegesség miatt is, ami az elmúlt fél órában látvány miatt ért. Nyugovóra akartam térni, már épp vettem volna le a még rajtam maradt ingem, meg alsóneműm, amikor kopogtak.

- Ki az? - kérdeztem félénken, és reméltem, hogy nem az őr, aki majdnem felfalt a szemével.

- Ruby. - gondolkoztam egy ideig, hogy beengedjem és magyarázkodjak, vagy mondjam, hogy már épp aludnék, de nem tudtam ilyen kőszívű lenni. - Gyere be!

Betette az ajtót maga mögött majd rám nézett. Csend ereszkedett közénk. Magamra néztem, rájöttem, hogy fél meztelen vagyok, és ez mellett még az ingem kötője is meglazult a melleimnél, ezért eléggé látszottak. Gyorsan oda kaptam a kezeim, és elfordultam.

- Jaj. Ne haragudj... - szólt, és közelebb lépkedett hozzám.

- Ni... nincs semmi! - vágtam rá.

- Csak krémet hoztam a karodra, bekenjem neked én, vagy egyedül is boldogulsz most már?  Előtte persze le kell fürdened. - mutatott a fa kádamra, amit még alkalmam sem volt használni.

-Persze, megoldom. - hevesen válaszoltam a vállam mögül.

- Akkor... rám már nincs is szükség. - szomorúság hallatszott a hangjából, lerakta a krémet az éjjeli szekrényemre és épp indulni készült.

- Hercegnő! Ne haragudjon az előbbi viselkedésem miatt, kicsit túlzásokba esem néha... - szóltam utána.

- Miért magázol? Ahh... semmi. Nem haragszom. - mosolygott hamisan, közben időzött még pár percig az ajtóban. - Amúgy, ő a barátom, az egyetlen igaz barátom, Elias. Ő az udvari gyógyszerész.

Mondata befejeztével becsukta maga mögött az ajtót, és én úgy éreztem magam, mint akit pofán vertek. Lemagáztam, igen, mert semmi értelme ennek a játéknak köztünk. Ő egy hercegnő, férj kell neki, és nem egy lány. Fel kell húznom a falakat előtte. Muszáj megtennem, érte is, de főleg az apja miatt.

Pár percen belül Ruby szolgája kopogtatott, és jött be az ajtón a forró vízzel. Pár vödör után megköszöntem a segítségét, majd elküldtem. Egyedül is megtudtam fürdeni, nem kellett segítség. A forró víz perzselte a sebeim. Igyekeztem kitisztítani minél több mocskot belőle, aztán elidőztem a kellemes melegben. Folyton Ruby járt az agyamban, a gondolatra hogy most először éreztem tetszést valaki iránt, és az pont egy lány, és el is kellett utasítanom, könnybe lábadtak a szemeim. Túl sokat sírtam mostanság, bár ez az új élet csak szépet okozott eddig, eltekintve a maitól. Ki kellett aludnom magam. Gyorsan megtöröltem a testem, majd bekenegettem a sebeim. Ez most nem fájt annyira, mint a lábamnál. Nagyon gyorsan és szépen gyógyult az is, már reggel sikeresen rá tudtam állni, hála neki...

"Ahh... elég legyen." - idegesen morogtam magamra.

Gyorsan felöltöttem magamra egy rövid hálóinget, és aludni próbáltam. Szerencsémre sosem volt bajom az alvással, főleg ha fáradt is voltam. Bár a mostani gondolataim nyúztak, de sikeresen álomba merültem.

Korán reggel keltem, Miranda ébresztésére. Amilyen gyorsan tudtam felöltöztem, és elrendeztem magam. Minél hamarabb le akartam érni a gyakorló térre, csak hogy jó benyomást tegyek. Elvettem a fegyvereim, és már indultam is. Kilépve az ajtómon, véletlenből is egyszerre mentünk ki Rubyval, rám nézett, mosolygott egyet, és tovább állt. Talán haragudott? Bántott a dolog, de muszáj volt mennem. Gyors léptekkel elindultam a másik irányba, de a tegnapi őr megállított.

- Tudja a hölgy merre kell menni? - kérdezte illedelmesen.

- Most hogy így kérdezed, fogalmam sincs. - vetettem rá egy mosolyt, amitől pajkossá vált a tekintete. - És kérlek, Alisha vagyok, szólíts a nevemen, és hagyjuk el az illedelmes beszédet.

- Megtiszteltetés lenne, kedves Alisha, ha elkísérhetnélek. Én is pont oda tartok. Amúgy engem Ethannak hívnak. - nyújtotta a kezét, viszonoztam, és kezet ráztunk.

Elindultuk ketten, amikor megfordultam, láttam egy pillanatra Ruby tekintetét rajtam, de bár ne láttam volna... Szemei csak úgy lángoltak. Ijesztő volt.

A férfi mellettem huszonéves lehetett, egy fejjel magasabb volt nálam. Barna haja takarta a nyakát, és a szemei akár a föld, sötét barnán csillogtak. Szép szál ember volt, de mégsem fogott meg úgy, mint valaki. Lépkedtem mellette, mert nem engedte, hogy utána menjek, sem azt hogy túl távol tőle. Kicsit idegesített a helyzet.

Lassan megérkeztünk a küzdőtérre. Szerencsémre a király, és a hadvezér se volt még sehol. Pár lovag megnézett minket, és egyre inkább bámultak. Talán Ethan jelenléte, vagy talán az én női jelenlétem tette. Megálltunk, és leültünk egy fapadra. A helyszínen voltak mindenféle céltáblák, és bábuk. A fegyvereket mindenki maga hozta, mert itt csak üres tárolók voltak. Viszont mielőtt ideértünk, volt egy terem, amelyikre a lovag felhívta a figyelmem, mert az volt a fegyvertár.

-Ma valószínűleg párbajozni fogunk. - szólt hozzám Ethan. - Vannak itt nagyon jó lovagok, védd a hátad majd!

- Nem kell félteni, nagylány vagyok már. - piszkáltam.

- Én csak szóltam. - vigyorgott.

Ahhoz képest, hogy milyen férfiakat ismertem, ő elég értelmes ember volt, és kedves.

-Minden héten, három napon van edzés. Hétfőn, szerdán és szombaton. A hétfő a céltáblás, bábus gyakorlás, aztán a másik kettő meg párbaj. Egy-két órát ülünk itt. A király törvénye ez, mivel szerinte kijönnénk a gyakorlatból. Bár mostanság egyre feszültebb itt a királyságban a helyzet. Egyre több kuruzslót égetnek fel, de van, aki nem adja könnyen magát... - figyelmesen hallgattam, de hirtelen felállt, és egyenesbe vágta magát. Megláttam a királyt és a hadvezért, aztán én is hasonlóképp tettem.

Elkezdtük a párbajokat, a király nagyon figyelt rám, és idegesített a tekintete. Ezért is próbáltam kihozni a legtöbbet magamból. A karom néha megfájdult, de minden párbajomat végig vittem.

- Egy igazi ellenfelet is kaphatnál már. Lássuk a legjobbat, Ethan, kérlek, fáradj a küzdőtérre. - mondta a király unottan.

"Igazi? Legjobb?" - meglepetten néztem a közeledő lovagra.

- Titkolózunk? - szóltam neki kihívóan, és a tőreimmel játszadoztam.

Nem szólt semmit, csak mosolygott, majd felvette a támadó pozíciót. Hasonlóképp tettem. Igazi kihívásnak ígérkezett. Nekem támadt, de kitértem. Újabb csapást mért rám, de kivédtem a tőrjeimmel, és megpróbáltam hátralökni, de túl nehéz volt. Stratégiát váltottam, és inkább engedtem, hogy nekem essen, ezért ahogy nekem jött, behajoltam, és oldalba vágtam. Mordult egyet, de nem adta fel. Most jobban figyelt, pár elvétett ütés után félrelépett, és ezt kihasználva, a háta mögé kerültem. Gyorsan elkaptam, és egyik karomat a késemmel a hasához tettem, a másikat pedig a nyakához szorítottam. Szorosan fogtam, meg sem mert mozdulni. Rajta tartottam a szemem, az illata nem volt rossz, de nem kergetett az őrületbe, mint valaki másé. A többiek éljenzésbe törtek ki, és páran odajöttek gratulálni. A király elégedett arccal zárta be az aznapi párbajozást.

***

Teltek a napok, és Rubyval csak akkor beszéltünk, ha valami fontos volt. Nagyon zavart ez engem, és láttam, hogy őt is. De muszáj volt így tennünk. Ő próbált napokon át közeledni, de nem engedhettem. Egyre jobb és jobb lettem a lovagok közt, már alig maradt ellenfelem. Ethan mindent megmutatott, és kezdtem nagyon megkedvelni.

Hétfőn este Ruby bekopogott a szobámba, ismét épp nyugovóra készültem. Már ing se volt rajtam, de ő berontott. Ideges tekintettel gyorsan becsapta, és bezárta az ajtót, aztán nekem rontott. A falhoz szorulva, a melleimet védve, alig mertem ránézni, vörös haja csak úgy szikrázott. Csak fújtatott az orrával, de nem szólt. 

- Öhm, hercegnő? - szóltam félénken.

A fejét lehajtotta, és hozzácsapta a kezét a falhoz. Szabadon engedett, és nem tudtam mit tegyek. Rám nézett, szemei könnyektől ragyogtak. Sóhajtott.

- Ruby? - közelebb léptem.

Közel húzott, és az ajkait az enyéimre tapasztotta. A testem felforrt, és ettől összerogytam. Egyszerre estünk le a földre, azaz ültünk. Megfogtam a csípőjét, majd a lehető legközelebb húztam magamhoz. Már nem zavart, hogy meztelen vagyok, csakis ő érdekelt. Puha ajkai nagyon édesek voltak, és nem engedtem, hogy pár pillanat alatt véget érjen. Elhúzódott, de még mindig összeért a testünk.

- Ne haragudj, elragadott a hév... - félénken szólalt meg, de közben mosolygott.

Megfogtam az ajkát, és adtam neki egy apró csókot.

- Miért haragudnék?

Nem szólt semmit. A fejét beletemette a nyakamba, én meg simogatni kezdtem a hátát. Észre sem vettem, hogy hálóköntösben van. És elég átlátszó volt. 

- Komoly a dolog közted és Ethan közt? - kérdezte halkan.

- Miről beszélsz? Csak segít nekem eligazodni. Ha érez is valamit irántam, nem tudnám viszonozni, mindig te jutsz mindenről eszembe... - nem tudtam már jobban pirulni, már így is forrt az egész testem.

- Ahh, akkor megnyugodtam. 

Még egy ideig elidőztünk egymás mellett, pár kis csók társaságában. Annyira kellemes volt, hogyha tehettem volna, egész életemben ezt csináltam volna.

- Ruby... ne haragudj a viselkedésem miatt, csak neked akartam jót. 

- Azzal hogy alig beszélsz velem? Nem volt valami kedves tőled. - közben az ujjaival simogatta a mellkasom, amit már egy ing fedett, mert látta, hogy zavarban vagyok, amiért meztelen voltam, ezért rám adta a földön heverőt. Persze, a melleimnél a kötőt lazán hagyta...

- Bocsáss meg!  - kedvesen megfogta az arcom, és megsimogatta.

- Nem tudnék haragudni rád, viszont most már békén hagylak. Reggel szembe kell néznünk a kérőimmel, légy szíves majd fogd vissza a nevetést. - nevetett pajkosan.

- Jól van, megpróbálok nem nevetni hangosan. - én is kacarásztam vele együtt.

Felpattantam, és felhúztam őt is. Megöleltem, megcsókoltam szenvedélyesen, majd búcsút vettünk egymástól reggelig. Annyira boldog voltam, vártam a reggelt, hogy újra láthassam.

Éjszaka különlegeset álmodtam. Valahova utaztunk Rubyval - a helyre nem emlékeztem, de a gyönyörű tájra igen. Tél volt, csend és nyugalom, a fákat hó borította. Valami egyszerű szekérféleségben zötykölődtünk. Kinéztem, senki sem hajtotta a lovakat, azok megvadulva rohantak. Nem értettem, mi történik, Ruby arca is megváltozott, hangos zokogásba kezdett.

- Mi a baj??? - ijedten figyeltem, ahogy az események egyik pillanatról a másikra megváltoznak és a csodaszép álom hirtelen igazi rémálommá válik.

- Sietnünk kell! Gyorsabban, gyorsabban, GYORSABBAN! - ordibálta a lovakra. Minden porcikám remegett a félelemtől. Menekültünk. Fogalmam sem volt, mitől, de éreztem, hogy valami nagyon nem jó. Láttam már dühösen Rubyt, de ez most más volt. Félelem, harag, szenvedés. Valami a kocsinak ütközött, mire felborultunk. Kiáltottam egyet, de csak egy reccsenést hallottam, majd Ruby a vörös hajzuhatagával élettelenül hanyatlott le a földre.

Zihálva ébredtem, patakokban folyt rólam a víz.

- Alisha! Alisha!!! - lassan kinyitottam a fejem és éreztem, ahogy Ruby teljesen rám nehézkedik. Remegve fogta a karjaimat és ijedten figyelt.

- Mi a baj...? Mi?

- Semmi baj. Rosszat álmodtál, és a nevemet sikoltoztad. De itt vagyok. - ölelt át gyorsan, szívemet pedig jóleső melegség fogta el.

- Igen… az álmom... - gyorsan megráztam a fejem, hátha elűzhetem így belőle az álmomban látott rémségeket, de nem sikerült. Ugyanaz a kép játszódott le előttem újra és újra; amikor Ruby élettelenül esik össze, én pedig csak tehetetlenül figyelem.

- Elmondod, mi történt? - kérdezte Ruby halkan. Nem akartam még jobban felidézni az álmomat, de nem szerettem volna neki azt hazudni, hogy nem emlékszem.

Miközben a hercegnő, akit szerettem, mellettem feküdt, addig én elmondtam neki minden egyes kis részletét az álmomnak. Ruby csendesen hallgatta, egyszer sem szólt bele. A végén alig bírtam kinyögni az utolsó mondataimat, a torkomat sírás szorongatta.

- Semmi baj. Itt vagyok. - szorította meg a kezemet Ruby, amikor végeztem.

- Annyira valóságos volt... - újra beleremegtem még csak a gondolatába is.

- Hidd el, nem szabadulsz te annyira könnyen tőlem! - mondta viccesen, majd hirtelen megcsókolt. Váratlanul ért, de annál jobban élveztem a helyzetet. Édes ajkai körül ölelték a szám. Istenien csókolt. Igaz, nem volt még túl sok tapasztalatom, de ezt biztosra tudtam mondani.

Romantikázásunknak az ajtókopogás vetett véget.

- Hölgyem, elnézést, nem látta Ruby hercegnőt? - hallottam az ajtó másik oldaláról Miranda kétségbeesett hangját. Ruby mellettem elkezdett halkan kuncogni. Nem tudtam, mit mondjak, így inkább tettettem a bolondot.

- Utoljára a szobájában, tegnap éjszaka. - kiáltottam ki. Miri még egy ideig az ajtóm előtt állt, aztán toporgott egy kicsit, majd elment. Ruby csillogó szemekkel, még mindig nevetve fordult felém.

- Ugye tudod, hogy nem szökök át mindenféle biztosíték nélkül? - kérdezte. Csak néztem rá bambán. Adott egy gyors puszit a számra, majd felugrott.

- Fél óra múlva jövök érted, menjünk el reggelizni együtt. - mondta. Boldogan beleegyeztem, és néztem, ahogy gyönyörű hajával eltűnik a szekrényem belsejében. Meglepetten néztem a nagy, barna bútorra.

- Mi a... - gyorsan a lány után mentem. A sok ruha között végre megtaláltam a szekrény végét. Kitapogattam egy ajtót, és halkan benyitottam. Ruby a másik oldalról vigyorogva várt.

- Most biztosan az jár a fejedben, mégis mit csináltam... én semmit! - kiáltott boldogan. Nem értettem, nagyon nem. Csak bámultam sokáig... értetlen fejemen felnevetett és odahúzott maga mellé.

- Tudod, mikor tegnap éjszaka kicsit... khm... elborult az agyam - aranyosan elvörösödött és elnézett valahova - akkor, nos, utánanéztem a vár térképének. Régen a te szobád anyám szobája is volt egy ideig. Csináltatott egy régi ajtót, a szekrényekkel rejtette el őket. Ma reggel szóltam Ethan-éknek, és kinyitattam velük. Hátha jó lesz még, már ha nem hiszed azt, hogy rád erőltetem magam, vagy nem akarsz most azonnal eltűnni a közelemből.

Mosolyogva ráztam a fejemet, szorosan magamhoz húztam és megcsókoltam.

- Sosem akarok eltűnni a közeledből, Ruby. Egyszerűen... - mondanivalómat hangos trappolás szakította félbe. A folyosón mindenki őrülten zajongott. - Mi a fene történik? - kérdeztem gyanakodva.

- Nem tudom... akkor szokott ez lenni, amikor... harc van.

- Hogyan jutna be ellenség a fővárosba?!

- Fogalmam sincs... egyik vidéki kastélyban voltunk, amikor azt megtámadták. Itt még sosem volt ilyen. - rémülten nézett rám. Gyorsan felkeltem és kinéztem az ajtón. Ethan ott állt a hercegnő szobája előtt, feltehetőleg ránk várt.

- Mi történik? - kérdeztem újra, ezúttal a lovagtól.

- Fellázadtak a mágiával rendelkező férgek. Azt hittük, mindenkit kiírtottunk, de a minap a városban elég érdekes eseményekre lettek figyelmesek a lakók. Mikor egy gyereket megöltek, a parasztok mindenkire rágyanúsították, hogy boszorkány, mindenki öldös mindenkit, most pedig beakarnak törni a palotába, igazságszolgáltatásért.

- Ez... szörnyű. - mondtam. Sok halált láttam már, de ha fiatal életekről volt szó, mindig is megrökönyödtem.

- Menjetek el a hercegnővel valami biztonságos helyre. Ennek a folyosónak a végén van egy kis rejtekajtó, azon kitudtok menni az alagsorba. Onnan eltudtok rejtőzni egy csomó helyen.

- Miért kellene elrejtőznünk?! - jelent meg mellettem Ruby, majd szétvetette az ideg. - Nem törtek be a várba és nem is fognak! Nem kell öldösnünk, egyszerűen csak ki kellene állnia apámnak és mondania valamit!

- Apád már elrejtőzött...

- HOGY MI?! - akadt ki teljesen a hercegnő. - Hogy lehet ilyen nyomorult, aki a SAJÁT népétől fél?! Nem tudott volna példát venni anyámról? Nem egyszer voltunk már ilyen helyzetben, mikor bekavartu… bekavartak a... - kicsit megremegett - a mágusok. És anyám kiállt a tömeg elé, és mondott valamit. És tudod mit tett az addig öldöklő tömeg?! ELHALLGATOTT ÉS FIGYELT! - ordibálta, de így is alig lehetett érteni gyenge hangját az egyre erősödő hangzavar miatt.

- Rejtőzzön el, hercegnő, kérem. Ez nem játék. Az anyja idejében biztos nem voltak ilyen agresszívek. Az atyja sem hiába menekült el!

- Az apám egy gyáva féreg. - mosolygott egyet lemondóan Ruby, majd hirtelen megindult.

- Te mit csinálsz?! - kiáltottam utána ijedten, de addigra már elslisszolt a rémült szolgák és lovagok sűrűjében. Miközben azon gondolkodtam, hogy lehet ilyen gyors, feltűnt, hogy az egyik ajtó mögött egy vörös hajkorona tűnt el. Gyorsan odarohantam.

"Mi van, ha nem erre jött?!" - futott át az agyamon. A szoba mögött a fegyvertár rejtőzött. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem kell visszamennem megkeresni a hálótermemben az íjamat. Egy csomó felszerelés volt a szobában, köztük a nyilam és az íjaim másolatával. Boldogan felkaptam és rohantam is ki a másik ajtó felé a hatalmas fegyvertárból. A szívem a torkomban dobogott, rettegtem, hogy Rubyt éri valami.

Ruby 

Mikor meghallottam, hogy a varázslók lázadoznak, nevek százai jutottak eszembe. A legtöbb ember, akire gondoltam, nem is volt a városban, csak Eliasról tudtam - és ez éppen elég volt, hogy bekattanjon nálam valami. Meg kellett találnom az összes magamhoz hasonlót. Miközben Alisha Ethannel beszélte meg mi történik, kiterveltem, mit fogok tenni. Nem hagyhattam, hogy Alisha rájöjjön, mire készülök, ezért magamra tettem a nemrégiben tanult varázslatot, amitől csak úgy suhanni tudok a tömegben. Reméltem, hogy Alisha nem is tud követni.

Így is történt. Miközben rohantam a folyosón, útba ejtettem a fegyvertárat. Egy csomószor betévedtem már, így tudtam, merre tartják a legjobb tőröket. Megfogtam egyet, majd rohantam tovább. Mikor becsaptam magam mögött az ajtót még hallottam, hogy valaki belép utánam. Éreztem, hogy Alisha volt az, de nem mertem megállni. Pedig mindennél jobban szerettem volna! De Elias és a társaim életveszélyben voltak, nem tehettem meg, hogy elhagyom őket. A tüdőm már alig bírta a futást, de nem adtam fel. Ledobtam a hercegnői ruhámat, és a mindig  alatta viselt egyszerű nadrágomban és barna felsőmben rohantam tovább. Hajamat nem tudtam összefogni ilyen rövid idő alatt - és nem is volt mivel. Szoknyámat bedobtam a legközelebb levő sikátorba, aztán Elias háza felé vettem az irányt. Nagyon reméltem, hogy még ott találom, bár biztos voltam benne, hogy ez nem így lesz. Nem lehetett akkora szerencsém.