Darkest Times 7.

Alisha

Mivel Brant nem tudtam levakarni magamról - ami, valljuk be, eléggé idegesített, mentem volna már az én szeretett hercegnőmhöz ölelgetni, szeretgetni - ezért elvittem magammal gyakorlatra. A fiúnak semmilyen harci tapasztalata nem volt, és kétbalkezesnek is tűnt. Én meg nem voltam  a türelmemről híres, így hát kissé nehezen egyeztünk. Próbáltam neki tőr gyakorlatokat, mozdulatokat mutatni, de közben volt, hogy elbambult, vagy csak egyszerűen szerencsétlenül fogta a fegyvereket.

- Így csak a mágiával maradsz, fiú. - szóltam neki idegesen.

- Próbálkozom, de nem megy, még új ez az egész nekem... Még a mágiát se tudom rendesen irányítani, nemhogy  tőrökkel tudjak jól bánni. - bosszankodott.

- Maradj itt, és gyakorolj. Neked is jobb, ha nem idegesítelek az utasítgatásaimmal, nyugodtabban tudsz koncentrálni, illetve nekem is jobb lesz, ha nem kell néznem, ahogy ügyetlenkedsz.

- Legyen úgy hát! Köszönöm, hogy segítesz. Megteszek mindent ígérem! - csillogó szemekkel mosolygott rám, ami csak még inkább felidegesített.

A szemem forgattam, majd faképnél hagytam, hátra sem nézve. Egyszerűen nem érdekelt egyetlen kis apró mozdulata sem, ami felém irányult. Reméltem, hogy idővel majd normálisan fog viselkedni a közelemben, mert ha nem, meg fogom nyúzni. Meglepetten vettem észre, hogy Elias a terem ajtóban álldogál. Odasiettem hozzá, mert az arcáról egyszerre izgatottságot és enyhe ijedtséget vettem észre.

- Mi a helyzet? - kérdeztem lihegve.

- Moirának rossz álmai voltak Rubyval kapcsolatban és muszáj volt eljönnöm megkeresni. Nem tudod hol van? Körbe néztem itt-ott, de nem találtam. - kissé megijesztett, de kíváncsivá tett.

- Fogalmam sincs, sok dolga volt, ezért nem voltam ma sokat vele. Nézd csak, ott megy Miranda, kérdezzünk rá! - mutattam a szolgálólányra.

Elias kapott az alkalmon, és utána futott velem együtt. Az öreg mágus egyre idegesebbnek látszott, és nem értettem, miért. Hirtelen megállt, és gyorsan húzott maga után.

- Mi baj Elias?

- Nagyon nagy mágiát érzékelek, és Ruby szobájából jön! Siessünk, félek, hogy baja esett! - mondta sietősen.

Megijedtem, sőt ahogy egyre közelebb értünk a hercegnő szobájához a szívem egyre inkább elkezdett dübörögni. Mi lehetett vele? Megtámadta egy másik mágus, és ha igen, életveszélyben lehet? Nagyon ideges voltam, nem akartam, hogy Rubynak bármi baja essen, a testőre voltam, a szerelme, és egyre inkább éreztem, hogy a lelkitársa is. Ha baja történt volna, abba biztos beleroskadok.

Odaérvén az ajtajához, Elias berontott, én meg utána. És akkor megláttam őt. A szívem majd kiesett a helyéről, annyira megijedtem, amikor láttam, hogy rángatózik, és a szeme teljesen fehér. Odarohantunk Eliassal, fel akartuk ébreszteni - már ha ezt egyáltalán álmában tette.

- Ruby! Ruby! - szólongattam megrémülve.

Amint hozzáértünk a testéhez, mindketten felszisszenve elkaptuk a kezünket. Ruby teste tűzforró volt, épphogy nem lángolt. Az öreg mágusra néztem, tanácsra, utasításra várva. Vártam, hogy mondjon valamit, de ő is ugyanúgy értetlenkedő arccal nézte.

- Mit tegyünk Elias?! Ugye nem fog meghalni??? - kérdeztem ijedten, a könnyeimet nyelkedve.

- Hozzunk vizet, valamivel le kell hűtenünk! - javasolta, majd mindketten a fürdőkádjára néztünk.

Óriási szerencsénk volt, hogy Miranda ma épp fejvesztve rohangált a palotában, és nem volt ideje elvinni Ruby fürdővizét. Így hát Elias fogott egy vödröt, én meg egy kancsót, és locsolni kezdtük a hercegnőt, remélve, hogy ez majd segít. Ahogyan testét a víz érte, az elpárolgott, hiába próbáltunk még önteni rá, gőzzé vált az egész. Sírni kezdtem, nem voltam képes uralkodni magamon. Nem akartam, hogy meghaljon!

- Kérlek, tégy valamit! Nem veszíthetem el! - szólongattam a mágust keservesen.

Elias sóhajtott egyet, mélyen a szemembe nézett, mintha egy komoly döntés előtt állt volna, és arra várt, hogy megmondjam, mit tegyen. A kezeimbe temettem az arcom, nagyon féltem, már a remegés is kitört rajtam, és nem voltam képes a lányra nézni. Elias nem habozott tovább, fogta magát, megérintette Ruby homlokát. Erős kínok közt ugyan, de sikerült lenyugtatnia a hercegnőt, és Ruby álomba merült. Elias tenyere vörös, néhány helyen már fekete volt.

- Elias... mi lesz a kezeddel? - kérdeztem aggódva, most már nyugodtabban, könnyeimet törölgetve - És mi a helyzet Rubyval?

- Moira majd segít meggyógyítani, ne aggódj miatta. A hercegnő erős nyugtató varázslat hatása alatt van, ami lehet pár napig hatni fog, vagyis lehet napokig aludni fog. Mindenesetre lenyugodott, szóval ne félj, életben van. - válaszolt, de közben a kezét fájlalta.

- Mi történt vele? - néztem szomorúan. Odamentem Rubyhoz, és az arcát simogattam.

- Nem tudom pontosan, és nem akarok ostobaságokat beszélni. Nekem most mennem kell, kérlek vigyázz rá, és ha bármi baj van, tudod hol találsz. Illetve amint felébred, értesíts, kérlek. - szólt, aztán gyorsan elviharzott.

Értetlenül néztem rá, de pár pillanat alatt hűlt helyét láttam csak. Furának éreztem Elias viselkedését, mintha valamit titkolt volna. Féltettem Rubyt, még ha az életveszély ki is volt zárva. Leültem az ágyára, szorosan mellé, és megfogtam a kezét. Meleg volt, de csak természetes, nem lángoló, és ez megnyugvással töltött el. Annyira örültem volna, ha kinyitja a szemét, és elmondhatom neki, hogy szeretem, féltem, és nem akarom soha elveszíteni. Szörnyű látvány volt számomra Rubyt magán kívül látnom, talán életemben nem is éreztem még ilyen rettegést, hogy elveszíthetem a számomra legfontosabb embert, akit a legjobban szeretek. Nem volt senki, akit ennyire szerettem volna, főleg mert a szerelem nem is foglalkoztatott. Mindig az íjászattal, gyakorlással töltöttem az időm nagy részét - a létfenntartásom miatt is, a családom miatt is, ami már csak a húgom és a nagymamám maradt, és azért is, mert szerettem ezt csinálni. Pár ember volt, akibe próbálkoztam "szerelmes" lenni, volt, akivel pár hétig, de volt, akivel csak pár napig bírtam. Egy lány volt még, akivel összekeveredtem egy kocsmalátogatás után, de semmi komoly nem volt köztünk, csak egy mámoros éjszaka. De mindezek után jött Ruby, a selymes vörös hajával, az édes kis mosolyával, a gyönyörű személyiségével, és teljesen elrabolta a szívem. Nem voltam képes másra gondolni, csak rá, és néha megijesztett az érzés. Leginkább az, hogy tudtam, hogy van valaki, akihez ennyire kötődők, és mi lesz velem, ha baja történik, mivel elég életveszélyes életet éltünk mi ketten. Nem elég, hogy mindketten lányok voltunk, de a hercegnő még boszorkány is volt, ami engem persze sosem zavart, sőt szerettem nézni, amikor varázsol, vagy épp bájitalt kevernek Eliassal. De az emberek nem voltak mind kegyelmesek velük szemben, sokan csak félelemből, a nemesek, királyok már inkább csak irigységből utálták őket, az utóbbiak pedig azért is égették a varázslókat. Volt, aki meg tudta védeni magát, de ha sokan vannak pár boszorkánnyal szemben, nem olyan könnyű, főleg ha tudatlanok, és nem is tanultak a mágiával bánni. Ruby mesélt magukról szabadidejében, mindig élvezettel hallgattam őt, főleg mert láttam milyen lelkesen beszél a témáról.

Csak ülni tudtam, és várni, hogy valami történjen. De nem történt. Pár óra után elaludtam mellette, csak Miranda kopogtatása ébresztett fel. 

- Hercegnő, bejöhetek? - gondolkodás nélkül az ajtóhoz siettem, és kinyitottam.

- Szép estét! A hercegnő alszik, szeretnél valamit tőle? - kérdeztem az ajtóban állva.

- Vacsoraidő van, és ki kell vinnem a fürdővizet. Illetve a holnapi feladatokat is át kellene néznie a hercegnőnek. - mosolygott rám szerényen, nekem meg fogalmam sem volt, mit mondjak.

- Hát az a helyzet... hogy a hercegnőnek... erős fejfájása volt! Ezért nemrég elaludt. - találtam ki gyorsan.

- Oh, rendben, akkor itt hagyom a feladatos papírost, ha meg enne, keress fel kérlek. Viszont a fürdővizét azt kivinném. - betolakodott mellettem. Kicsit meglepődött ugyan, hogy a vödör és a kancsó a földön hevert, de gyorsan rendet rakott és elviharzott.

Megnyugodtam, hogy Miri nem kérdezősködött - bár sosem volt az a kutakodó, pletykálódó fajta. Ruby sajnos másnap sem ébredt fel. Egyre ijesztőbb volt a helyzet, már annak is örültem, ha megmozdult. A körmeim rágtam egész nap, hogy nehogy valaki kérdezősködjön a hercegnőről, de szerencsére a palotában még minden nyugodt volt, mivel a király még két napot távol töltött. Átnéztem Ruby feladatait, de apróságok voltak, amiket el tudtam végezni helyette, mivel néha rám is bízta a kisebb feladatait, így sokkal több időt lehettünk együtt. Szóval miután kiszámoltattam kétszáz csirkét a népnek, illetve átnézettem a havi juttatásokat, meg ráparancsoltam a kertészekre, hogy gondosabban vizsgálják át a zöldségeket, elhatároztam, hogy elmegyek Eliashoz. De közben az egyik lovag sietve rohant hozzám, hogy új fegyverek érkeztek, és ki kell cserélni a régieket, illetve elrakni az újakat, szóval el kellett halasztanom más napra a látogatásomat.

A fegyvertárban szerencsére segítséget is kaptam, leginkább az újoncoktól, így hát Bran-t is el kellett viselnem, pedig pont nem volt a közelségére szükségem. Se a bókjaira, se semmire. De reméltem, hogy nem fog zaklatni túlságosan.

- Szóval, vizsgáljátok át a törőket és kardokat alaposan, ha valamelyiken egy kis rozsdát is találtok, tegyétek félre az ajtó melletti köszörűkő mellé, majd a kovácsunk helyrehozza, amelyiket helyre tudja. Amelyik hibás, gondolok itt az apró lyukakra rajtuk, vagy a letört darabokra, illetve görbék, vagy nagyon rozsdásak, azt ide, ebbe a ládába rakjátok. Az íjakat én átnézem, azok bonyolultabbak. - figyelt a négy fiú, de Bran végig a szemembe nézett. Reméltem azért figyelt arra is, amit mondtam.

Mindenki elindult a helyére, kivéve a kis mágust, mert ő utánam jött az íjakhoz. Már éreztem, hogy nem fog békén hagyni. Kezdtem ideges lenni.

- Nagyon pompásan nézel ki ma! - szólalt meg, de rá se hederítettem.

Pakolgattam lefele az íjakat, illetve vizsgálgattam, hogy a fájuk korhadt-e, vagy az idegük szakadozott-e. Nem törődtem Brannel, siettem, hogy minél hamarabb Ruby mellett lehessek.

- Annyira okos vagy, megtanítasz majd nekem is ezt-azt? De igazából csak azért jöttem ide, hogy segítsek neked, szóval nézhetném én is az íjakat? - pár percig bírta szó nélkül.

- Figyelj Bran, nem ide osztottalak be, kérlek, menj és csináld, amire kértelek. - szóltam, közben végeztem tovább a dolgaim.

- De ott vannak négyen, nem kellek én is oda.

- Ne hozz ki a sodromból, ha jót akarsz. - mormogtam kissé idegesen.

- De...

- BRAN! Megkértelek valamire, menj és csináld, ha nem, hagyd el a termet! - néztem a szemébe mérgesen. A fiú megijedve, de elhallgatott és ment a többieknek segíteni - Miután végeztünk, szeretnék beszélni veled.

Az idő telt, szerencsére nem találtam sok sérült íjat. Jó párat el kellett dobni, de amit tudtam megjavítottam - és így is legalább öt órát eltöltöttünk az egész munkával. Már Rubyval akartam lenni, nem volt ínyemre, hogy egész nap egyedül kellett hagynom a szobában. Reméltem senki nem ment be hozzá, bár akkor már mindenki ijedten futkározna körbe a várban, hogy a hercegnő talán meghalt, mert nem ébred fel. Az új fegyvereket már a lovagok rakták el, szóval felszabadultam, és megvártam amíg Bran kiérkezik, hogy beszélhessek vele. Kissé ijedt arckifejezéssel végül kidugta az orrát a teremből.

- Miről szerettél volna beszélni velem...? - félénk arca már kényszerített szinte, hogy megsajnáljam.

- Szeretném, ha véget vetnél ennek az engedetlenségnek, és az állandó bókolásnak. Nem vagy hozzám való, ezt te is jól tudod. - érzéstelen arckifejezéssel beszéltem hozzá.

- De, én nem is... vagyis...

- Ne keress kifogásokat, a hülye is látja, mit csinálsz, a vezéred vagyok, nem a barátod, szóval ehhez tartsd magad, vagy kiraklak a lovagoktól. Elmehetsz. - beszédem befejeztével elindultam, meg se várva a válaszát.

Siettem, ahogy tudtam Ruby szobájába. Szerettem volna már érezni a keze melegségét, és hallgatni a szuszogását, a lélegzése legalább megnyugtatott, hiszen tudtam, életben van. Bevágódtam az ajtón, és a rémült Moirára néztem. Elias az ágyon ülve figyelte a lányt.

- Jaj, de jó hogy itt vagytok, Eliast ma meg akartam amúgy is látogatni, szerettem volna kérdezni Rubyról, hogy mi történt vele. - sietve hadartam, Moira mosolygott.

- Ne aggódj, rendben van, csak ereje teljében van a lányka. Álmomban láttam, ezért szóltam gyorsan Eliasnak. - szólt.

- És honnan tudtad, hogy lesz valami? Valamiféle jósnő vagy? - csodálkoztam.

- Annak is mondhatjuk, de inkább álommágusnak mondanak. De igen, jósolni is tudok.

- Áh, értem. Szóval nem tudsz elemet irányítani? - kíváncsiskodtam, közben leültem Ruby feje mellé.

- De igen, a szellem elemét, tudok beszélni szellemekkel, ők segítenek az álmokban, de ez bonyolult. Majd még mesélek róla valamikor máskor, ha szeretnéd.

- Ne haragudj, csak nagyon érdekelnek ezek a dolgok. Elias, mit szólsz? Mikor fog felébredni? - néztem az öreg mágusra.

- Remélhetőleg hamarosan, nem könnyű egyszerre több embert irányítani, hogy ne keresse a hercegnőt. - meglepődve néztem rá, de meg is könnyebbültem, hogy tudtam, nem zavarta senki Rubyt - Viszont most, már ha itt vagy, mi mehetünk, te intézheted tovább a felvigyázást.

- Rendben. Szép estét nektek, és ne aggódjatok.

Miután a mágusok elmentek, átvettem a hálóruháim, visszamásztam a szekrényen keresztül Rubyhoz, és bebújtam az ágyba mellé. Még nem voltam túlságosan álmos, így inkább elkezdtem beszélni hozzá:

- Hiányoztál ma. Alig vártam, hogy veled lehessek. Kiszámoltattam a csirkéket helyetted! Vicces volt nézni, ha egy elfutott, és a parasztok utánuk futottak. Biztos te is nevettél volna, ha látod. Szeretem a mosolyod, nagyon is! Akkor vagy a leggyönyörűbb, amikor mosolyogsz. - mondogattam neki halkan, és közben potyogtak a könnyeim.

Annyira akartam, hogy felébredjen, a percek óráknak, az órák, mintha háromszorosan hosszabbak lettek volna. Csak hallhassam végre a hangját...

Reggel egy meleg, puha kéz érintésére ébredtem, és arra hogy valaki egy csókot nyomott a számra. Sőt, azt a valakit is tudtam ki az, már nagyon jól ismertem ajkainak selymes érintését. Az arcomra csöppentek könnyei, amitől nekem is elkezdtek benedvesedni a szemeim. Szorosan magamhoz húztam Rubyt, és reméltem, hogy nem csak álmodom. Aztán rá néztem.

- Azt hiszem, nem fogok aludni egy hétig. - nevetni kezdtünk mindketten.

- Aludj, csak úgy, hogyha felébresztelek, kelj is fel. - könnyes tekintettel néztem rá, és újra átöleltem.

Ruby

"Hol vagyok? Minden olyan homályos, nem látok rendesen. Hogyan kerültem ide egyáltalán? Hol lehet Alisha? Szeretném, ha itt lenne most, mert nagyon félek. Olyan rideg ez a hely... 

Valami keményen feküdtem. Fejem valami hideg és kemény dolognak nyomódott. Odanéztem, és egy ketrec rácsát láttam meg magam mögött. Hirtelen vacogni kezdtem, és akkor vettem észre, hogy a lábamon semmi sincs, egy szál hálóköntösben ülök a kőből kirakott érdes földön. Sem ablak, semmilyen nyílás sem jelezte, hogy van innen kiút. Nem emlékeztem, hogy jutottam le ide. Az utolsó dolog, ami még a fejemben volt, hogy beléptem a szobámba, aztán minden kiesett. 

Lassacskán feltápászkodtam megpróbáltam valami kijáratot keresni. Fáztam, a nyirkos hideg miatt a leheletem is látszódott, mégsem éreztem azt a maró érzést sem a lábfejemen, sem a lábaimban, amiket akkor szoktam, mikor igazán átjár a fagy. Próbáltam körülnézni így kezeim hozzáértek a rácshoz, az pedig hirtelen eltűnt. Ekkor rájöttem, hogy bizonyára álmodom. Nem voltam még olyan ügyes mágus, hogy erőlködés nélkül egy ilyen erős varázslatot elvégezzek. Kiléptem a félhomályba. Hangok ütötték meg a fülemet, én pedig elindultam a hang irányába. Sikolyok, könyörgések. Egyre élesebben kezdtem látni. 

Nem sokkal az én cellám mellett egy másikban egy idősebb forma férfi könyörületért suttogott, a... királynak! Az apámnak. Az apám ott állt, és kifejezéstelen arccal hallgatta a szegény rabot. Szája néha megmozdult, de ezen kívül semmi jelét nem adta annak, hogy bármilyen érzelme is fűződne a férfi mondanivalójához. A látásom teljesen kiteljesedett, és akkor megláttam egy női alakot, aki a cella rácsa előtt összetörve zokogott. Hangosan, szívszaggatóan. A haja... 

Az anyám. 

Az anyukám ott ült összetörve a rácsok előtt, az apám pedig egy pillantást se vetett rá. Oda akartam rohanni, de nem tudtam. A lábaimat mintha leszögezték volna. Kiáltottam, de észre sem vettek. Azt akartam, hogy az anyám meglásson. Hogy láthassam az arcát. Hogy mondhassam neki, hiányzik. Hogy megkérdezhessem, mi történt vele. Hogy felpofozhassam az apámat, amiért nem vigasztalja meg. Kinyújtottam a karomat. Éreztem, ahogyan könnyeim végig csordulnak az arcomon és a hideg kőpadlóra cseppennek. Összeestem, és hangtalanul kiáltottam az anyukámért. Azért a nőért, akit évek óta nem láttam, mégis egyből felismertem. Azért a nőért, akit elvettek tőlem az istenek, pedig szükségem lett volna rá. Egyszerre éreztem igazságtalannak az egész életet és lángolt fel bennem az apám iránti haragom.

Őrök rohantak el mellettem és ragadták meg anyámat és a tömlöcből kiszedték a rabot. A királyt felkísérték, anyámat és az idegent pedig úgy húzták-cibálták maguk után. Minden erőmet bevetve elkezdtem rohanni a menet után. Mikor felértem a tömlöcből, a napsütés égette a szemeimet, hirtelen alig láttam. A király már elhelyezkedett a palota előtti piactéren felállított ideiglenes trónjára. És akkor megláttam. Két farakás, közepüken egy-egy magas facölöp magasodott ki. Mindkét rakás mellett fegyveres őr állt, kezükben máglyával. Kiáltani akartam, de már hang sem jött ki a torkomon. Az anyám nem így halt meg! Ez egy buta álom csupán! 

Végignéztem, ahogyan anyámat és a férfit felvezetik a farakások közepére. Az anyám könnyes szemmel, mégis büszkén állt. Tudta, hogy meg fog halni, mégsem félt. Szemében aprócska szomorúságot véltem felfedezni. Ránézett a mellette álló férfire, és elkiáltotta magát.

- Szeretlek, Mathias! - a férfi visszakiáltott valamit, de nem értettem jól. Talán azt, hogy ő is, és a túlvilágon is szeretni fogja őt és a babát is. Ekkor jöttem rá, hogy a király és az őrök miért nem figyeltek fel erre. Nem birodalmi nyelven beszéltek, hanem az ősi mágia nyelvén. Meglepődtem, hogy megértettem. Azonban az őrök nem sokáig teketóriáztak. Ránéztek a királyra.

- Kedves városlakóim! A mai napon értesítést kaptam róla, hogy szeretett feleségem - itt az anyámra mutatott - súlyos vétket követett el ellenem, és a birodalom ellen. Kiderült, hogy boszorkány, és hogy a hátam mögött egy mágus férfit tart szeretőként. A nő, aki hűséget, szerelmet esküdött nekem, a lehető legmocskosabb módon árult el! A férfi pedig, nos, szerintem nem kell részleteznem. Varázsló, az ő fajtája jobbat nem érdemel, csak halált és nyomorúságot hoz a világra! Nehéz szívvel, de meg kell tőlük a világunkat szabadítanom. Máglyára ítélem hát Teresa Hewerald királynét és Mathias Clearthorn mágust, a birodalom elleni vétkek miatt! - kiáltotta ki, és a tömeg éljenezni kezdett. Közben a katonák végig járták a farakásokat és minden kijelölt ponton meggyújtották. Végig az anyámat figyeltem. Tudtam, hogy nem segíthetek rajta, mégis minden porcikám azért könyörgött, hogy rohanjak oda és szabadítsam ki. De nem tudtam. Nem voltam hozzá elég erős. Csak néztem, ahogyan ellepik a lángok. Nem kiabált. Nem könyörgött, nem sikítozott. Csak tűrte csendben, ahogyan a lángok martaléka lesz. Szemében a fájdalom egyre nagyobb méreteket öltött. De nem az a fajta testi fájdalom. Élni akart. Látni akarta azt, ahogyan a lánya felnő. Sosem mondta ezt el nekem senki, de éreztem, hogy így van. Szeretett, és mindenáron meg akart védeni. Nem tudtam, hogy ki az a férfi, de nem is érdekelt. Az apám ítélte halálra az anyámat. Ő tette tönkre az életem, miatta kellett anya nélkül felnőnöm. A düh újra elöntött. Ezúttal viszont nem tudtam rajta uralkodni, hagytam, hogy teljes egészében eluralkodjon rajtam."

Édes, nyugtató hangra ébredtem. Óvatosan kinyitottam a szemem és megláttam Alishát magam mellett. Halkan szuszogott az ágyamon. Egyik keze a kezeimen pihent. Óvatosan megfordultam, hogy az arcomat arcához érinthessem. Megcsókoltam és simogatni kezdtem az arcát. Olyan szép volt! Nem tudtam betelni a látványával. Lassan kinyitotta a szemét és láttam, ahogy a könnyei belepik az arcát. Sírtunk, és öleltük egymást. Szerettem, szeretett. Itt volt mellettem életem legrosszabb pillanatában és én akkor tudtam, hogy ha elveszíteném, képtelen lennék nélküle élni. Megcsókoltam és csókomba belesűrítettem mindent. Fájdalmat, szenvedélyt, szerelmet, gyászt, szenvedést. Sosem éreztem még ilyen jónak. Kezei beletúrtak a hajamba és egyre erősebben húzott magához. Alig kaptunk levegőt, de nem álltunk le. Minden érzelmünket beleadtuk. 

Hirtelen, magam sem tudom miért, eltoltam magam Alishától. Túl gyorsan jöttek az álmom emlékképei. Végig gondoltam, és újra sírásban törtem ki. Nem voltam képes visszaemlékezni arra, ami történt az álmomban, de tudtam, hogy nagyon rossz dolog volt. Anya! Benne volt az álmomban, de nem emlékszem mi történt...

- Anya... Vele álmodtam, de nem emlékszem már... pedig annyira szeretnék... - szipogtam, mint egy magatehetetlen kislány. Utáltam ilyen lenni! Nem akartam gyengének látszani Alisha előtt, de ha az anyámról volt szó, senki kedvéért sem tudtam volna tartani az erős hercegnő látszatot.

- Sajnálom édesem! Remélem a napok elteltével, esetleg Elias segítségével vissza tudsz emlékezni, vagy talán Moira! Ő álom mágus azt hiszem, talán ő segíthetne! - mondogatta csendesen Alisha a fülembe, miközben a karjaiban sírdogáltam - El kéne mennünk hozzájuk, tudniuk kellene, hogy felébredtél.

Kibújtam az öleléséből lassan, de nehezen tettem. Most a közelségére volt szükségem, de muszáj volt tudnom azt is, mi történt. Szétszakított legbelül az érzés, ahogy visszagondoltam az álomképekre, amit anyámról láttam. Ahogy könnyezik... Fejemet fogva, szédelegve odabandukoltam a szekrényemhez és kivettem belőle az utcai álruháimat.

- Nem kellene egy kicsikét várnod? Nem rögtön gondoltam menni. Nagyon erős varázslat mehetett végig benned. - aggodalmaskodott Alisha. Elmondta, miként lángolt a testem, de nem éreztem semmi különöset. 

- Azonnal meg kell tudnom, mi történt álmomban! Nem várhatok vele... érzem, hogy fontos dolog. 

Gyorsan felöltöztem és elindultunk. Kicsit még mindig szédelegtem, de a tudás iránti vágyam legyőzött minden mást.

A palota kihalt folyosóján hangosan hallatszott lépteink zaja. Egy őrt sem láttunk - nem mintha bántuk volna. Érdekes volt úgy végigmenni a kastély falai között. Alisha egy pillanatra megtorpant és elengedte addig szorosan tartott kezemet.

- Jön valaki. - sziszegte. Arcáról minden érzelmet eltüntetett és fapofával bámult az előttünk álló kincstárnokra. A férfi gúnyosan meghajolt. Arckifejezésében volt valami, amit nem értettem. Szemeiben a félelem lángjai izzottak és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát. Nem szólt egy szót sem, amilyen gyorsan feltűnt, olyan gyorsan el is iramodott. Vártam pedig már az otromba beszólásait, de így legalább nem kellett azzal is törődnöm.

A palotából kiérve döbbentem láttam, hogy szakad az eső. Felnéztem, az eget szürke fellegek borították. A városiak lavórokat, vagy valami ruhájukat a fejük fölé téve szaladgáltak. A piacon is nagy volt a kavalkád. Próbálták menteni a menthetőt, az áruk felének nem lehetett volna vizesnek lennie. A szép ruhákat árusító asszony sipítozva rohangált valami fedezék után, karján egy tucat báli ruhával. Nem szokott errefelé ilyen hirtelen rossz idő lenni. A szél fel-feltámadt, és kifújta a zöldségeket a helyükről. Alisha szórakozottan nézte a kétségbeesett tömeget, mire elnevettem magam.

- Nem hiszem, hogy nem látták hamarabb a felhőket... - mormogta magában szépséges testőröm.

Elias házához érve óvatosan körülnéztem. Mindenki meg volt őrülve az időjárástól, szóval még véletlenül se tűnhetett fel senkinek, hogy a hercegnő elment a gyógyszerészhez. Még a végén valami buta pletyka is kirobbant volna.

- Elias, Moira itt van? - támadtam le a férfit, ahogy ajtót nyitott.

- Igen, már vártunk. Jól vagy? Hogy érzed magad? - Elias mögött Moira is feltűnt és gyorsan megölelt.

- Nagyon erős mágia hatása alatt álltál. Mindenki megérezte a palotában, de még a közeli falvakban is. Mire emlékszel? Mi történt?

- Én is ezt szeretném kérdezni... - motyogtam szomorúan. Moira jelentőségteljes pillantást vetett Eliasra, aki az ajtóból figyelt minket. Közben Alisha kiszolgálta magát és bement a konyhába, hogy töltsön magának valami innivalót. Csak remélni mertem, hogy a kezében nem bor, hanem málnaszörp van.

- Mi a baj? Mondjátok már! - csattantam fel. Elias elindult felém és leültetett az egyik székre.

- Rosszul lettél és...

- Tudom, Alisha már elmondott mindent! - vágtam közbe gyorsan, mert nem akartam újra hallani az egészet - De álmodtam valamit… anyámról. És nem emlékszem! - tenyerembe temettem az arcomat. - Láttam őt sírni, és... és ennyi. Elias, Moira, kérlek, segítsetek! - néztem rájuk kétségbeesetten.

- Jaj, drágám, a legjobb emberekkel vagy körülvéve! - kiáltott fel Moira. Kérdőn néztem rá, mire megrázta a fejét. - Nem csak az álmokat látom, de bele tudok nézni a fejedbe, ha te is szeretnéd.

Óvatosan bólintottam. Elias aggodalmas tekintetét látva elbizonytalanodtam.

- Moira, tudod, milyen erős, ugye? - kérdezte szerelmétől. Elmosolyodtam. Nem engem féltett, hanem a nőt. Moira ügyes mágus, sok mindenre képes.

- Ugyan már, mi kárt tehetne bennem? - legyintett nevetve a boszorkány.

- Nem tudom, de azok, akiknek ekkora erejük van, nem mindig bírnak vele...

- Hahó, én is itt vagyok! - kiáltottam fel, mert kezdett elegem lenni, hogy engem teljesen kihagynak a beszélgetésből. Mikor RÓLAM volt szó.

- Jól van, csináljuk! - csapta össze a tenyerét Moira. - Le kell feküdnöd, menjünk be a hálóba. El kell lazítanod magad, csak úgy tudok belépni az elmédbe, ha teljesen elengeded magad. Rendben?

Bólintottam és ellazítottam az izmaim. Megpróbáltam kiüríteni a fejemet, de egyre több minden jutott eszembe. Alisha csókja, anyám sírása, Elias aggódó tekintete.

Aztán megéreztem Alisha kezét a karomon. Nyugodt pillantást vetett rám, én pedig elengedtem mindent. Hagytam, hogy Moira tegye, amit tennie kell. Behunytam a szemem, és vártam...

Egyre több ideig nem történt semmi. Egyik pillanatban valami feketeség borult rám, amiből nem tudtam kijutni. Éreztem, hogy valami idegen erő próbál kapcsolatot felvenni az elmémmel, de nem tudott beférkőzni. Valami meggátolta benne. Valami merő gonoszság, ami belőlem jött. Megijedtem. Elvesztettem a kapcsolatot a világgal, és újra az álmomban találtam magam. Azonban most mintha valami üvegen keresztül bámultam volna mindent. Képek villogtak. Máglya, anyám, egy idegen férfi, és apám. Nem értettem, nem tudtam összerakni a képeket. Minél többet tudtam volna meg, annál erősebben és gyorsabban villogtak, váltakoztak a képek.

Aztán hirtelen vége szakadt. Lihegve ültem fel és félve néztem a mellettem álló barátaimra. Moira izzadtan fogta a fejét, Alisha aggódva fogta a kezemet.

- Moira, mi történt? - nyögtem ki.

- Nem tudok behatolni a fejedbe! Sosem volt még velem ilyen! Minden csak...villogott. Először csak feketeséget láttam, utána már pár képet, de ennyi Sajnálom! - ült le az ágy szélére. Megráztam a fejem és segítség kérően Eliasra néztem.

- Te megtettél mindent, Moira. - mosolyogtam a nőre - De mi a baj velem? Miért nem tudsz bele látni a fejembe? És mi történik velem, Elias? Mit nem mondotok el?

- Óriási mágia hatása alatt állsz. Nem tudjuk, hogy most mind belőled jön-e. Anyád óriási erővel rendelkezett, és úgy tűnik, te mindent megörökölted tőle. Hacsaknem többet is... Ezért tudsz kevésbé bánni még az erőddel. Ezért félnek tőled sokan. - mormogta Elias. Az utolsó mondatot már alig hallottam. Hogy félnek tőlem? Mégis, kicsodák?! Nem éreztem magamat se erősnek, se félelmetesnek.

- Moira, semmi esélye nincs annak, hogy bele tudj mászni a fejembe? - kérdeztem.

- Talán... megpróbálhatj...

- Nem! - csattant fel Elias. - Az mindkettőtökre veszélyes lenne! Nem engedem, Moira, hogy azt tedd. Bele is halhattok! - nézett ránk dühösen a gyógyszerész.

- Nem érdekel. Muszáj megtudnia, mi történt az álmában. Nem lehet halálos a főzet, neki meg főleg nem. Talán engem ütne ki egy kicsit, de meg tudok vele birkózni. - Moira nyugodtan nézett Eliasra. Könnyeimet nyelkedve figyeltem, mi történik. Önzőség lenne Moirát veszélybe sodorni... de mégis, annyira vágytam arra, hogy megtudjam, mi történt igazából! Muszáj volt tudnom. És ez miatt beleegyeztem. A főzetet meg kell innunk mielőtt Moira elvégezné ugyanezt a varázslatot, amelyet először csinált rajtam. Összekapcsolódna az elménk és úgymond eggyé tudna válni velem. De ennek megvan a maga kockázata. Ha rosszul csinálja Moira, akkor olyan hirtelen megszakadhat a kapcsolat, hogy abba bele is halhat, a lelke elveszne, és többé nem lenne képes felkelni. Ugyanez velem is megtörténhetne.

De én bíztam Moira-ban. Tudtam, hogy képes lesz megcsinálni. Azonban a főzethez olyan összetevők kellettek, amikhez Eliasnak el kellett mennie a hegyekbe. Most viszont a palotában mindenki meg volt őrülve a közelgő bál miatt, szóval ez ki volt zárva. Megbeszéltük, hogy a bál után véghez visszük a tervünket, miután Elias beszerezi a hozzávalókat.

Alisha egész végig nem szólt egy szót sem, csak a kezemet fogta. Rossz érzésem volt ez miatt, nem szokott ő ilyen csendben lenni. De muszáj volt megtudnom, mi történt, szóval nem érdekelt, hogy ellenzi. Meg kellett értenie, hogy szükségem van arra, hogy megtudjam az anyukám történetét.

Csendesen sétáltunk vissza a palotába. Az eső elállt, csak a szél tombolt már. A piac a főtérről gyorsan eltűnt, az emberek visszavonultak a házaikba. A kihalt utcákon egy hang nélkül sétálva hol a harag, hol a félelem öntött el. Alisha megérthette volna, hogy látni akarom az anyukámat. Hogy tudni akarom, mi történik vele. De egy szót sem szólt, csak hangtalanul sétált mellettem. Mintha ott se lennék. Nem fogta a kezemet, még akkor sem, mikor már a folyosókon járva a szobáink felé közeledtünk. Mikor odaértünk a lakosztályom elé, azt hittem, majd bejön velem. Ehelyett ment egyenes az ő szobája felé. Összefacsarodott a szívem, de nem volt erőm utána menni. Az ágyamra pillantva jutott eszembe, mennyire fáradt is vagyok. Kiszívta az energiámat Moira varázslata.

Nagyon bántott Alisha viselkedése. Aludni akartam, de nem bírtam. Miri kopogtatott a szobám ajtaján, de elküldtem, hogy pihenni akarok. Miután felhagyott azzal, hogy rábeszéljen valami vacsorára, elment. Csak feküdtem, és a plafont bámulva gondolkoztam. Alisha majdnem jobban felzaklatott, mint az álmom. Nem hagyhatom, hogy így legyen egyedül! Meg kell értenie, mennyire fontos ez nekem!

Felpattantam, magamra kaptam az álruhámat és a falamon kiépített nyíláson átmásztam Alisha szobájába. Az ágyára néztem, de nem volt ott. Az ablakban ült, és a csillagos, félig felhős eget bámulta. Észre sem vettem, hogy idő közben besötétedett.

- Alisha... - szólítottam meg, de mintha meg se hallott volna. - Miért csinálod ezt? - kérdeztem suttogva, miközben odamentem mögé. Nem nézett rám, de hallottam halk sóhaját. Annyira megcsókoltam volna, ahogyan ott szomorúan bámult kifele a sötétségbe.

- Nem bírom... nem bírom, ha veszélyben vagy, Ruby! Érted? - hangja fájdalmas volt. - Nem élhetek úgy, hogy mindig attól rettegek, mikor történik veled valami. Nem akarok így lenni minden egyes nap! Tudom, hogy fontos neked, de... annyira rossz, hogy nem tudlak megvédeni! Ha rosszul sikerül ez az egész, szerinted mégis mit teszek? Ha elveszítelek? Van fogalmad róla, hogy te jelented nekem az egész világot?! - a végén már szinte kiabált. Nem bírtam tovább, rávetettem magam. Szorosan magamhoz húztam, még én is meglepődtem, milyen hévvel csókoltam meg.

- Nem lesz neked akkora szerencséd, hogy elveszíts. Szeretlek, Alisha. És ne haragudj. De ezt meg kell tennem. Kérlek, érts meg. - könnyes szemmel rázta a fejét, mire újra megcsókoltam. Túl sok dráma jutott már aznapra. Ezt szerintem Alisha is érezte, így lassacskán megnyugodott.

Éjszaka nála maradtam. Egész éjjel ölelkeztünk és csókolóztunk, majd elaludtunk. Nem álmodtam semmit, egyszerűen csak teljes biztonságban éreztem magam a szerelmem karjai között.