Darkest Times 6.

Ruby

Mire visszatértünk a palotába, apám éppen indulófélben volt. A lovagok készítették elő a királyi hintót, a szobalányok őrült pakolásban voltak. Nem tudtam, mi ez a nagy felhajtás, hiszen egy egyszerű utazásról volt szó. Tudtam, nem sokáig lesz távol - és éppen ezért kellett gyorsan cselekednem.

- Gyerünk az istállóba! Nem láthat meg így. - mondtam a szorosan mellettem haladó Alishának. Még nem vettek észre, és reméltem, hogy ez így is marad. Nem akartam búcsúzkodni sem apámtól, de azt sem szerettem volna, hogy ha mégis kerestet, ne találjanak a szobámban. Gyorsan visszaszöktem a palotába és átöltöztem a szokásos öltözékembe. Alishát elküldtem, hogy derítse ki a lovagok nevét - egytől egyig meg fogom őket bosszulni. Nem csak a király akarata kellett ahhoz, hogy megöljenek ártatlan embereket. Akik elkövették a tetteket, ők maguk is szörnyetegek. Már majdnem a szobámnál voltam, amikor a kincstárnok, Philip megállított.

- A király örülne, ha elbúcsúznál tőle. - tekintete végigsiklott rajtam, a keze a vállamon helyezkedett el.

- Nem akarok. - sziszegtem.

- Pedig jobb lenne, legalább nem szégyelné ennyire a lányát. Már így is páran gyanakszanak, hogy te is boszorkány vagy. - vigyorától hányinger kerülgetett. 

Eltoltam a kezemmel, és a dühöm miatt kissé megégettem. Széles mosolyra húzta a száját. Mindig is utáltuk egymást, főleg azért, mert be akart árulni apámnak, pedig ő is mágus, csak épp a gonoszabbik fajta. Sosem tudtam mire vár, hogy miért nem mondja el atyámnak a titkom, mindig arcátlan volt velem, és ha tehette, bántott. Egyszer meg is akart erőszakolni - talán ha nem lennék boszorkány, sikerült volna neki. Talán azért félt elárulni engem, mert akkor ő is lebukik.

- Hagyj békén. Én nem teszek neked keresztbe, te se tégy így, mert megbánod. - szóltam, de közben féltem is tőle, így gyorsan tovább álltam. 

Lementem a palota elé, és elköszöntem apámtól, aki csak a hintóból intett. 

"Remek, legalább nem kell tettetnem a szeretetem a parasztok előtt." 

Amíg Alisha kutakodott, addig át néztem pár varázsigét a szobámba, amikor valaki kopogtatott. 

- Szabad! - kiáltottam, de előtte elrejtettem a könyveim. 

- Ruby, kedvesem! Nem jártál már nagyon régóta nálam, minden rendben van? - kérdezte Elena, régi jó barátnőm.

- Persze, ne haragudj! Csak tudod a palota dolgai megterhelőek nagyon... - hazudtam. Mostanság minden szabad időmet Alishával töltöttem, és ez nekem épp így megfelelt.

- Megijedtem, hogy gond van. Azt hittem atyád bezáratott a kastélyba, vagy zárdába küldött, bár arról tudtam volna... - figyeltem a lányt, ahogy belemélyül a gondolataiba. 

- Nem, pompásan vagyok! - mosolyogtam. 

- Óh, értem. Egyébként jöttem szólni, hogy szeptember vége fele újra megrendezzük a királyi bált, és jó lenne, ha jönnél. Hozd el a kis testőrödet is, hátha találunk nektek párt, édesek lennétek két szép szál férfiúval! És ne aggódj, mindent elrendezek, apádnak meg csak mond hogy segítettél nekem!

Egy pillanatra belegondoltam, hogy Alishát férfival látom, és ekkor beugrott Ethan. Kissé ideges is lettem gondolataim hatására, teljesen belemerültem a rémálmomba, miszerint Alishát más valakivel, éppen férfivel látom.

- Ruby? - szólítgatott Elena. Ha valamit tudni lehetett róla, az a türelmetlensége volt, meg az állandó nyüzsgése.

- Jaj, ne haragudj! Persze, elmegyünk. De honnan tudsz Alisháról? 

- A pletyka gyorsan terjed, meg ha a városba látlak, mindig vele vagy, és nevetgéltek. Mintha csak testvérek lennétek! - végig vigyorgott. Néha kissé idegesítő volt, akár most is, főleg a témánk miatt... Nem akartam másként Alishát, csakis a szerelmemként, és legszívesebben mindenkinek elmondtam volna, de nem akartam se őt, se magamat tűzben látni.

Ismét kopogtatás hallatszott az ajtón, ami szerencsémre épp jókor jött, mert nem volt kedvem a lánnyal akkor fecsegni, sokkal fontosabb dolgom volt. Az ajtó kinyílt, és Alisha meglepett arccal bámult, főleg az ágyon ülő Elenára.

Alisha

Elindultam a lovagok terméhez. Hogyha valamit meg akartam tudni, akkor azt ott kellett keresnem. Az íjammal a hátamon, gyorsan szedtem a lábaimat. Ahogy beléptem, mindenki rám nézett. 

- Te meg hol voltál a rajtaütés ideje alatt? - szegezték hozzám a kérdést.

- Miről beszélsz? - kérdeztem Gawint, a helyettesemet.

- A boszorkányokról. Szükség volt rád, három emberünk oda veszett, négy súlyosabb állapotban van, de van jó pár sérült is.

"Meg is van az első halottunk." 

- Dolgom volt, de gondolom helyt álltál helyettem is. - válaszoltam neki unottan.

- Kislány, ha így folytatod, teszek róla, hogy mindig időd legyen a dolgaidra, vagy lefokoztatlak. - pár lépéssel közelebb lépett. Mivel elég magas lány voltam, csak pár centivel emelkedett fölém. Előkaptam a tőrömet, és a torkához szorítottam.

- Ide figyelj... nem vagyok kislány. A másik dolog... abból csak neked származna hátrányod. Persze felőlem akár most is rohangálhatsz véres nyakkal... - sziszegtem a fülébe, közben enyhén megsebeztem  - Csak hogy emlékezz, kivel játszadozol. - elengedtem, majd arrébb löktem. 

Jó páran megindultak Gawinnel, és kimentek a teremből. Körülnéztem. Nem maradtunk sokan, csak pár újonc, és néhány katona, akik a felszerelésüket rendezgették. Az újoncok közül egy fiú bizonytalannak tűnt, és a kezeit tördelte. Miközben rendezgettem a fegyvereket, újra ránéztem a fiúra, akinek a tekintete épp lesiklott rólam. Elindult az ajtó fele.

- Hé, várj! - szóltam neki, majd utána mentem, mert kisietett a helyről.

Utána rohantam, és az egyik kevésbé járt folyóson rátaláltam. Igazából egy zsákutcaféle volt, régen volt itt két ajtó is, de be lett falazva. Kíváncsi lettem volna pedig, hogy mi lehetett ott. 

A tizenéves évei vége felé járó fiú a falnak támaszkodva várt. Meglepett, de nem ijesztett meg a viselkedése. Már biztos voltam benne, hogy valamit akar tőlem. Odaléptem mellé.

- Csak bosszút akarok állni. - suttogta.

- Tessék? Kin? És miért? 

- Mindenkin, aki az apámat, és a nővéremet bántotta. - könnyek szöktek ki a szeméből.

Vállára helyeztem a kezem, és a szemébe néztem.

- Hogy segíthetek? 

- Beszélnem kell a hercegnővel. - meglepődtem, és vártam, hogy folytassa a beszédét - Tudom, hogy a testőre vagy, ezért is gondoltam, hogy te segíthetsz nekem. Igen, varázslók vagyunk, vagyis ők már csak voltak, a nővérem a kezeim közt halt meg vérben ázva. Kérlek, segíts! 

- Hú... téged nem vihetlek oda hozzá, de találkozzunk este. Viszont először mutasd meg, hogy igazat beszélsz. - biztosra kellett mennem.

A fiú ideges volt, de pár pillanat után meggyújtotta mögöttem a fáklya lángjait, és egy virágot varázsolt a hajamba. Kissé zavarba hozott, és fel is háborodtam, de lehet csak túlreagáltam. 

- Jól van, hat óra fele találkozzunk az udvari gyógyszerésznél. - a fiú bólintott, majd elindultunk a saját utunkra.

Felsiettem Rubyhoz és egy gyors kopogtatás után kinyitottam az ajtót. Egy idegen lány ült az ágyon, a hercegnő arcán pedig unott tekintet honolt. 

- Elnézést, ha valamit megzavartam. - mondtam pár szempillantás múlva. 

- Gyere csak be, Elena már úgy is készült elmenni! - szólt gyorsan Ruby.

- Igen, igen, örülök, hogy találkoztunk, és várlak titeket nagyon! - közben már lépkedett az ajtó felé, majd el is hagyta gyorsan a szobát.

- Imádom, hogy ilyen jól tudsz időzíteni! Semmi kedvem nem volt vele cseverészni. Meghívott egy bálra, férj szerzésre... - önkénytelenül is elmosolyodtunk ezen mindketten.

Az ablakon bejövő napfény megcsillant a haján, és kedvem támadt megsimogatni. Megfordultam és bezártam az ajtót. Ruby értetlenkedve nézett rám, de én közben letoltam az ágyra. Vörös ruháján mélyre lehetett látni a mellei közt. Eléggé felzaklatott a látvány, de szinte mindig ez volt, ha a közelemben volt. A karjaira ráraktam a feje fölött az egyik kezem, és csókolgatni kezdtem a fülét, a nyakát, a mellkasát. Egy pillanatra felnéztem rá, és ő teljesen elpirult. Megmosolyogtatott a látvány, aztán ledobtam magam mellé. Karomat a feje alá csúsztattam, ő meg bebújt az ölelésembe.

- Utállak... - suttogta, még mindig vörösen. Válaszul puszikat nyomtam a fejére.

Egy kis ideig ott feküdtünk, és pihentünk, majd szóra nyitottam a szám.

- Van egy fiú, mágus. Újonc a katonák közt, de van egy sejtésem, hogy csak a bosszú miatt van ott. Hat óra fele találkoznunk kell vele Eliasnál. - Ruby ijedten rám nézett - Nyugodj meg, bebizonyította, hogy mágus. 

- Szeretem, hogy nem felejted el azokat a dolgokat, amiket mondok. - mosolygott.

- Óh, pedig sok mindent elfelejtek, de ezekre valahogy mindig emlékszem, meg rád, meg az édes kis elpirult arcodra. - a hercegnő grimaszolt egyet, majd felkelt az ágyról. 

- Át kell öltöznöm, nem szeretem, amikor mindenem kilátszik. 

- Szóval menjek ki? - kérdeztem vigyorogva.

- Nem kell, csak fordulj el... - bólogattam, mit sem törődve azzal, hogy úgyis nézni fogom.

Kioldotta a ruha kötőit, kihúzta a karjait, és a ruha lehullott róla. Csak egy szem rongydarab maradt rajta. Hátára a haja gyönyörűen leomlott. Oda settenkedtem a legnagyobb csendben. Óvatosan megérintettem a derekát, és összerezzent. Épp a másik ruhát vette volna magára, de kihullt a kezéből, mert gyorsan a melleit kezdte védeni. Felvettem a ruhadarabot, szembe álltam vele, és ráadtam.

- Semmit nem teszek veled, amit nem szeretnél, remélem tudod. - mondtam a szemébe, majd megcsókoltam, és bekötöttem a fűzőit.

- Tudom nagyon jól. - belemosolygott a csókba majd otthagyott és elment a szekrényéhez. Végignéztem, ahogyan betűrte a ruháit a szekrénybe. - Mehetünk.

Kézen fogtam és elindultam az ajtó felé. Szétnéztem, nehogy legyenek őrök, de a palota ki volt halva. A királlyal sokan elmentek, ezért korlátozott számban őrjáratoztak, és amerre nem volt muszáj, nem mentek - így a hercegnő lakosztálya felé sem, úgyis tudták, hogy itt vagyok vele.

- Eliast szerinted ismeri? Vagy tudja róla, hogy varázsló? És egyáltalán... honnan tudta meg, hogy mágus vagyok?! Hányan tudhatják? - Ruby faggatott.

- Gondolom az összejövetelekről ismer, akármennyire is elbújnál, szerintem a mágusok mind tudják, hogy te is közéjük tartozol. 

- Igazad lehet, csak baj ne legyen ebből. - aggódás ült ki az arcára.

Mire megérkeztünk Elias házához, már elég későre járt. A hideg esti szél csípte az arcunkat és minél hamarabb meg akartuk találni a fiút, aki miatt ki kellett mozdulnunk a palotából, ahelyett, hogy a bosszúnkat forraltuk volna. Bár... így is megbosszulhattuk, hiszen a fiatal gyerek is azt szerette volna. Rubyról pedig tudtam, hogy bármit megadna, hogy segíthessen egy ártatlan emberen.

Kopogtunk, Elias pedig beengedett. Meglepetésünkre a fiú a konyhában, az asztal mellett ült. 

- Ruby, nem hinném, hogy emlékeznél a szüleire, még kislány voltál, amikor egybe keltek, a szülei... akarom mondani, édesanyáddal voltál ott. Ismertem a szüleit, az édesanyját már régebb elkapták. 

A hercegnő egyre idegesebb lett, nekem meg csak Elias nyelvbotlása volt az agyamban. "Szüleivel"? Dehát Ruby azt mondta, hogy a király az apja. Talán ő sem tudta. Ránéztem, egyre idegesebb volt. 

- Minél hamarabb véget kell ennek vetnem, elegem van. Mi a neved fiú? - kérdezte.

- Bran, felség. 

- Nos, a mi nevünket már tudod, gondolom Alishát is ismered. Megígérem, hogy megbosszulom a családod. 

- Segíteni szeretnék, bár nem vagyok valami jó a varázslásban, szeretném látni, ahogy  gyilkosok megkapják, amit kell! - mondta magabiztosan a fiú.

- Rendben. - szólt Ruby.

- Van négy lovag, akik biztosan a mágusok ellen vannak, hárman meghaltak, négyen súlyosan sérültek, és vannak, akik enyhe horzsolásokkal vannak. A megsebzettek közül nem tudom ki, és ki nem olyan, akit meg kéne ölni. - soroltam.

- A súlyosan sérültek közt van kettő, akiket én sebeztem meg, de azok nem élik meg a holnapot. - mondta Bran.

- És még nem megy a varázslás, mi? 

- Más, amikor a szomorúság, és a harag túlteng bennem... - válaszolt a fiú Eliasnak.

- Az enyhén sérültek közül már kiiktattam a rosszabbik felét. Csak egy kis méreg kellett.

Ruby gondolkodott, Elias is hasonlóképp tett, én csak a parancsokat vártam. 

- Alisha, hívd ki azt a négyet, találj ki valamilyen okot, a város szélén vannak elhagyatott házak, az erdő fele, majd ha oda értetek, felrepítek egy tűzgolyót, hogy láss, így meg lesz az ok is. - bólintottam, és az utamra indultam. 

Tudtam, hogy Gawin és társai ma voltak szolgálatban, de mások is, nem csak ők. Siettem, ahogy csak bírtam, már az éjszaka elég sűrű volt, nem fog gond lenni ebből. A hitelesség érdekében, berontottam a lovagok termébe, és nagyon szaporán vettem a levegőt. 

- Fegyverbe Gawin! Maradtak még mágusok, muszáj mennünk, és végeznünk velük! - a férfi már szedte is magát, társai ravasz mosollyal úgy szintén. 

- Ti maradtok, - mutattam öt emberre, akikről tudtam, hogy nem gyűlölik a mágusokat. - itt is szükség van emberre, nehogy betörjenek a palotába. 

Tudtam, hogy a palotában épp elegen vannak, de nem ellenkezett senki velem, gondoltam azért, mert ha Gawinék helyreteszik a mágusokat, nagyobb dicsőséggel fognak rendelkezni. Nem is számítottak rá, hogy ez lesz életük utolsó napja.

Lóháton vágtattunk, ideges voltam, mint minden bevetésen, de ez más volt, bajba kerülhettünk, és ettől féltem leginkább, főleg a többieket féltettem. Ruby ki tett magáért, mesterien bánt a tűzzel, egy hatalmas fénycsóvát csinált, amire a többiek egyből gyorsabbra vették a tempót. 

- Pusztuljanak! - röhögött Gawin.

Amint oda értünk, hárman álltak egymás mellett. Ruby keze lángolt, ahogy a fiúé is, Eliasnak elektromosság futott végig a kezein. A férfi  intézkedett, a lovagokat a villám csóvák fogták körbe, a szeme fehérré vált, és ledobta őket a földre, még mindig tartva őket. 

- ALISHA, MI FOLYIK ITT?! - ordított a helyettesem. 

- Bosszú. - mondta Ruby.

- Hercegnő?! - az arcán ijedtség volt, főleg miután a lány tekintete elkezdett lángolni. 

- Nos, Bran, hogy szeretnéd kivégezni őket? - ijesztő mosoly ült ki az arcára, de tetszett.

Közben lassan odamentem mellé, szorosan, Gawin arckifejezése egyre gyűlölettel telibb lett, de nem érdekelt.

- Élve égessük őket el. - szólt Bran.

- Elias, zárd el a hangot körülöttünk. 

Amint kimondta a varázsszavakat, egy burok vett körül minket, ami csak a varázsige alatt látszott, utána eltűnt, de láthatatlanul ott volt. Ruby és Bran elkezdték lassan égetni őket, nekem meg öklendeznem kellett az égett emberi hústól, ezért távolabb mentem, hogy levegőhöz jussak. Nem éreztem semmit, csak megkönnyebbülést, és enyhe félelmet. Féltem, hogy bajunk lesz ebből, de örültem, hogy ennek egy időre vége. 

Egy kis idő múlva Ruby odajött hozzám.

- Menjünk haza, jó? Nem bírok már itt lenni. Elias elrejti magánál a fiút, aztán holnap korán reggel indul a kis árvák után. - idegesség és fáradtság látszott rajta. Bólogattam.

Lóra ültünk, és a palota fele indultunk. Amint leraktuk a lovakat, eszembe jutott valami, és félelem öntött el.

- Mi a baj?

- Eszembe jutott, hogy páran látták, amikor kihívtam a lovagokat... és gyanús leszek...

- Nyugodj meg, elrendeztem. Elias utánanéz, és kitöröli az emlékeiket, vagy pedig megváltoztatja, senki sem fog gyanúsítani. És most gyere. - Ruby gyengéden megfogta a kezem, és magával húzott, és kissé megnyugodva már, követtem.

A szobámba mentünk. Álltam a csukott ajtónak dőlve, a lány háttal volt nekem, és pár kézmozdulattal levarázsolta magáról a ruháit, majd egy újabbal egy vékony, rövid, átlátszó hálóköntöst varázsolt magára. 

- Hm, ez tetszett! - vigyorogtam rá, ő meg zavarában inkább bebújt az ágyba, engem várva.

Átöltöztem egy hosszabb ingbe, a mellemnél lazán hagyva a kötőket. Az ágy végéből másztam hozzá, majd ahogy mellé értem, megcsókoltam, ő meg közelebb húzott, felhúztam magammal szembe, és úgy folytattuk. Kezdett melegem lenni, főleg amikor elkezdte a nyakam csókolgatni. Mit tett velem ez a lány? A kezei a vállaimról lassan a mellkasomra vándoroltak, aztán pár pillanat után megállt. A fejét a mellkasomra hajtotta. Láttam a zavarát, ezért inkább lehúztam magunkat az ágyra, majd betakartam, és közel húztam magamhoz. A karomon feküdt, én meg simogattam, puszilgattam. Lassan álomba merültünk.

Másnap igyekeztem a lovagok termébe, ellenőrizni, hogy minden rendben van, és nem lesz karóra tűzve a fejem. Ruby a hercegnői feladatait teljesítette a városban, ezért csak este volt ideje foglalkozni velem, ami miatt kissé szomorú is voltam, de megértettem, végülis hercegnő. A helységbe érve mindenki a dolgát végezte, egyik katona rám nézett, amitől kissé megijedtem, de egy röpke pillanat múlva visszatért a dolgaihoz. Gondoltam, és azt hiszem jól is hittem, hogy csak a meglepettség miatt volt, mivel enyhén hangosra sikerült az érkezésem, mert az ajtó régi volt és rozsdás. Megnyugodva lépkedtem tovább a teremben, aztán az egyik sarokban megpillantottam Brant, és oda siettem ijedten hozzá.

- Nem úgy volt, hogy mész az árvák után? - suttogtam.

- De igen, viszont nincs tapasztalatom, szeretnék tanulni harcolni, és azt ott a kicsik közt nem tudom. - a fiú nem nézett rám, csak pakolgatott tovább.

- Biztos vannak ott is öregek, akik taníthatnak... 

- Én nem arra gondolok, hanem a fegyverekre. - rám nézett, mélyen a szemeimbe - Szeretném, ha tanítanál! 

Pár pillanatig figyeltem a fiatal fiút. Mit akart tőlem? Túlságosan éreztem, hogy kezd zavarni a közeledése, viszont bátornak tartottam, pár évvel kisebb volt nálam, és mégis közeledett. 

- Figyelj fiú... taníthatlak, de ne várj tőlem semmi többet. - enyhe meglepettséget, és pírt vettem észre rajta.

- Nem értem miről beszélsz, csak tanulni szeretnék! - válaszolt idegesen.

- Ne játszd meg magad, és akkor jól ki fogunk jönni. - kacsintottam, majd tovább álltam.

"Ha ezt Ruby megtudná, menten kitekerné a fiú nyakát."

Ruby

Unottan ültem a trónteremben, hallgatva az apám tanácsának véleményeit a tegnapi "boszorkány-mészárlásról". A külön kis tettünknek hamar híre ment, az egész város arról beszélt, hogy mi történt a négy eltűnt katonával. Míg a többiek dühösen a boszorkányok kiirtását taglalták, addig én elgondolkodtam azon, mi is történt valójában. Tudtam, hogy valami nincs rendben velem. Tudtam, éreztem. Mindig is több mágia jön elő bennem, mint kellene. Nem normális az, ha egy varázslóval ez történik. A legnagyobb mágusok képesek voltak irányítani az erejüket - kivéve a sötét mágusok, akiket ez az óriási erő végül mindig felemésztett. Bennük is fortyogott a mágia és nem tudtak vele mit kezdeni, gonoszok lettek, a gyilkolás csillapította a varázslás iránti vágyukat. Ha nem tudnám, hogy anyám soha nem volt sötét varázsló, akkor most attól rettegnék, mi van, ha bennem is olyan erők lappanganak. Talán az én mágiám a sok keserűségnek, gyásznak, szomorúságnak tudható be. 

De hiába hitegettem magam, legbelül tudtam, hogy mi vagyok. Az, ahogyan a tűzzel bánok, ahogyan letudok csapni az emberekre, a haldokló katonák láttán érzett elégedettség... még magamnak is alig mertem bevallani, hogy mi történik. Észérvekkel alá tudtam támasztani, hogy hülyeségeket hiszek, mégis minden porcikám az igazságot sugallta. Azt a ronda igazságot, amelyet sem én, sem a körülöttem élő emberek nem lettek volna képesek elfogadni.

"Tegnap éjszaka az az erő, ami bennem volt, a negatív érzéseimnek köszönhető. Ennyi, és nem más." - ezzel hitegettem magam, míg hirtelen valaki meg nem zavart.

 - Hercegnő, az apja mikor szándékozik a tanáccsal igazán tanácskozni? - kérdezte tőlem nyájasan az egyik tag.

 - Ezt jobb lenne, ha az uralkodótól kérdeznék meg. Apámmal nem beszélgetünk az uralkodói tetteiről, csak olyanokról, amelyet engem is közvetlen érintenek, vagy amelyekből tanulhatok. És úgy néz ki, a Tanács nem olyan, amely ennyire nagy tiszteletet érdemelne ki. - mosolyogtam vissza, majd fogtam magam és elindultam az ajtó felé. Nem bírtam már a boszorkányok szidását hallgatni. Ilyenkor jött el az a pont, mikor vártam, hogy apám hazatérjen. A Tanács mindig akkor akart csak tárgyalni, amikor a király elment, és én maradtam egyedül itthon. Átlátszó, hazug emberek, akik csak a hatalmat akarják megszerezni, hogy aztán mindent romba döntsenek.

A szobám felé vettem az irányt és igyekeztem lehagyni a mögöttem rohanó szobalányomat. Idegesített a jelenléte. Sőt. Jelen lelki állapotomban mindenkinek a jelenléte idegesített, csakis Alishát láttam volna szívesen, de ő edzeni volt. A szobámba érve gyorsan bezártam az ajtót és kikiáltottam Mirinek, hogy most egyedül szeretnék lenni. A cselédlány vagy meghallotta, vagy megunta, hogy utánam rohangáljon, de végül elment.

Ledőltem az ágyra, és újra gondolataimba merültem. Miért élveztem annyira azt, hogy más emberek meghalnak? Bűntudat, lelkiismeretfurdalás, szomorúság mardosott. De közben bennem volt a düh, a gyász, ami azoknak köszönhető, akikkel tegnap azt tettem. Az érzéseim összezavarodtak, és kezdtem elveszíteni az irányítást magam felett. Alishára lett volna szükségem. De hiszen a szabályok szerint őt se szerethetném! Miért nem tudok valamit jól csinálni? Miért kell minden szabállyal ellenszegülnöm, természetfeletti és természetellenes dolgokra kényszerülnöm? És a legrosszabb, hogy ezt élveztem is. Szerettem az életemet, mióta Alisha belekerült. Pedig nem szabadott volna.

Könnyeimet nyelkedve bámultam a plafonra és magamat ostoroztam. Nem tudtam, mégis mit tehetnék. A bosszúvágy eluralkodott rajtam, de közben a bűntudat is szétmardosta a lelkemet. Legszívesebben kimentem volna a katonák közé és mindegyiket elégettem volna. Minden egyes olyan embert megakartam ölni, aki a boszorkányokat üldözte. De a lelkem másik része ott kapaszkodott, gyötrődött, harcolt, hogy nem rendelkezhetek más élete felett, nem dönthettem el én, hogy meg kell-e halnia. Hercegnő vagyok, trónörökös, de senki nem dönthet egy ember élete felett. És tudtam, hogy így kell lennie. Hagynom kellett, hogy a sorstól megkapják a maguk büntetését a sok ártatlan megölése miatt.

Az arcomról lecsorduló könnycseppek hirtelen égetni kezdtek. Az arcom még forróbb volt, és mikor megérintettem, hangosan felszisszentem. Az egész testem szinte égett, lángolt. Nem értettem, mi történik velem. A fejem szétrobbant, az érzelmek elöntöttek. Az erőm kezdett elhagyni, és én csak feküdtem az ágyon, várva, hogy valaki észrevegyen. Egy hang sem jött ki a torkomon, levegőt is alig kaptam.

 - Ruby! Ruby! - hallottam Alisha ordítozását, de a fejemben lüktető zúgás hangosabb volt. Éreztem, hogy kezek fognak le, és emberek szisszennek fel a bőröm forróságától, éreztem, amint hideg vízzel próbálnak leönteni, de az csak elpárolgott, amint a testemhez ért. Elias és Alisha is tehetetlenül nézte, ahogyan felemészt a mágia. És én közben a lelkem maradék jó darabkájába próbáltam kapaszkodni, az Alisha iránt érzett szerelembe és a boszorkány-családom felé irányuló összes szeretettemre. Ez a kis kapocs volt az, ami visszatartott a teljes megsemmisüléstől. A szeretet és a gonoszság nem fér össze, ezt mindenki tudja. De mi van akkor, ha valaki egyszerre gonosz, és közben szeret is? Még ebben sem tudtam igazán jó lenni.

Ahogyan testemet elnyelte az égető érzés, a mágiám kiteljesedése, a szemeimre is sötétség borult. Nem láttam már a zokogó, rettegő Alishát, az értetlenkedő Elias-t, és szép lassan a hangokat sem hallottam. Amilyen hirtelen rám tört a rosszullét, olyan hirtelen veszítettem el a kapcsolatot a külvilággal.