Darkest Times 2.

Ruby 

Fáradtan huppantam le az óriási ágyamra, miközben szemem végig a csukott ajtómon volt. Hiába reménykedtem, tudtam, hogy holnapig már úgysem tudok beszélni a lánnyal. Alisha. Olyan gyönyörű név - és annyira illik hozzá!

- Hercegnő, elnézést - szólt félénken a szobalányom, mikor látta, mennyire elfoglaltak a gondolataim - készíthetem elő a hálóköntösét? 

- Igen, Miranda, köszönöm. 

Csendben vártam, hogy végre elmenjen Miri. Kedves lány, őszinte és félénk. Rajta kívül nem igen bírnék mást elképzelni szobalányomnak, nem mindenki tud ilyen igaz ember lenni, mint ő. 

- Úrnőm, elmenjek az íjász lány dolgait is elintézni? - elgondolkodtam egy darabig a válaszán. Nem hittem, hogy Alishának szüksége lenne bárkire is most, biztosan eltudja intézni a dolgait, de azért elküldtem hozzá Mirandát, legalább, hogy csak nézzen rá. 

Miután elment, gyorsan bezártam az ajtómat és már a hálóköntösömben, belehuppantam az ágyamba, ezúttal készen arra, hogy aludjak is. De nem tudtam. Nem voltam képes másra, csak gondolkodni. Minden héten leszoktam menni a börtönbe. Nem is tudom, talán anyám szokásai maradtak meg bennem, legalábbis sokan beszélik, hogy ő is mindig lejárt. Hogy csak szörnyülködni, vagy tényleg segíteni akart-e az embereken, fogalmam sem volt. Mindig is kétféle véleményem volt róla, és nem tudtam sosem eldönteni, vajon melyik volt a valódi. 

Azon a napon is úgy tettem, mint mindig. Megejtettem a heti börtön látogatásomat, tudok-e valami ártatlant megvédeni, vagy valakinek segíteni - tudom, mi szokott lenni azokon a helyeken, és már nem egyszer zártak be oda gyerekeket vagy fiatal lányokat, hogy a mocskos őrök kedvükre szórakozhassanak velük

Már aznap délelőtt, reggelinél is furcsa mendemondákat hallottam a konyháról, és nagyon kíváncsian mentem le a börtönbe. De azt nem hittem volna, hogy ennyire hatással lesz rám is az egész. Mikor megláttam egy lányt, kiszolgáltatottan, egy cellában egy mocskos pedofillal, görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudtam, él-e még a lány, vagy csak elájult, hiszen látszott, alaposan elintézték... emellett, a combja tiszta vér volt. Körülnéztem, és megláttam a ketrec előtt egy széttört nyilat és pár íjat. A tegez a lány hátán volt még mindig. 

-Őt miért hozták be? - kérdeztem erélyesen a mellettem álló őrt. 

-Azt hiszem, a mi területünkön vadászott, aztán rátámadt az éppen arra járó lovagokra. Egyszerű, nincstelen senki lehet, csak az íját és a nyilait találtuk nála. 

Elnéztem még egy ideig a lányt. A haja kusza barna, teste vékony. Szánalmat éreztem iránta és sajnálatot. Mégis volt bennem valami más is. Tényleg szánalmat érdemel az, aki egyedül, ilyen fiatalon rátámadhatott a lovagokra? Bátor volt. Nagyon. Ezt már akkor tudtam. Szóltam az őröknek, hogy ha felébred, azonnal küldessenek hozzám valakit. 

Alishán járt az agyam. Valami nagyon megfogott benne, de most sem tudtam, mi. Egyszerűen éreztem. És az, hogy ennyire megnyíltam neki... nem tudtam, milyen következményei lesznek. Csak remélni mertem, hogy igaz lesz az az érzésem, mi szerint ő tényleg jó, tényleg megbízhatok benne. Mikor átölelt, minden fájdalmam elillant. Kisírtam magam és sokkal jobban lettem. Ha ő nincs, nem tudom kiadni magamból a felgyülemlett érzéseim, és lehet, hogy újra pánikrohamban robbantam volna ki, ahogyan régen anyám halála után, mikor még évekig rosszul voltam. Manapság is fájt, de már elbírtam viselni. 

Viszont Alisha... mit művelt velem ez a lány?! Ha csak megszólalt bizseregni kezdett a testem. Nem éreztem még ilyet senki iránt. Bár ki iránt is érezhettem volna? Apám csakis nemeshez akart hozzáadni, minden kedden újabb lovagok, grófok, hercegek mutatkoztak be, sokszor ugyanazok. Untam, nem ismertem őket, de valahogy nem is akartam. Viszont Alisha... vágytam arra hogy megismerjem, hogy tudjam minden vágyát, álmát. Segíteni akartam neki, mint egy barát egy barátnak... vagy valami hasonló. Nem volt sok ember az életemben akiben megbíztam, vagy felszabadultan mertem beszélni. A szobalányommal beszéltem sokat és az udvari gyógyszerésszel, Eliassal, mivel ő is mágus volt, és vele oldottuk meg  betegségeket és hasonlókat. Persze a mágiát kettőnkön kívül nem osztottuk meg mással, csakis a hozzánk hasonlókkal. A királyságban voltunk elég sokan, de az udvarban csak mi ketten maradtunk, miután anyám meghalt és a többiek elhagyták a várost. A környező falvakba költöztek, sosem értettem miért félnek ennyire a fővárostól. Anyám is boszorkány volt, de megbetegedett, ami számomra rejtély maradt, mert mi nehezen betegszünk. A testét elégették, de apám nem engedte hogy lássam, sőt, egész héten egy torony szobába voltam zárva. Édesanyám mindig vigyázott rám, én voltam a szeme fénye, tanította a mágiát, a különféle recepteket, de csak amikor mágusokkal voltunk. Apám előtt se szabadott varázsolnom, és soha nem is tettem. Csak azt tudta rólam, hogy imádok az gyógyszerészetben segédkezni, azt már nem sejtette hogy a mágia is besegített nekem és Eliasnak.
Eszembe jutott közben hogy vissza kell neki vinnem a receptet, amit Alisha lábán lévő sebhez adott. Nagy szerencsém volt hogy nem hallotta, amikor varázsigét mormoltam a lábára fájdalomcsillapítóként. Nem tudtam még hogy mennyire bízhatok meg benne. De nagyon reméltem, sőt egyenesen vágytam arra hogy minden titkomat megosszam vele.
"Talán lehetne... velem, mellettem. Elvégre a görög mitológiában is volt ilyen..." - gondolkodtam. Összezavart hogy ennyire vonzónak találtam azt a lányt. A fürdőházban is próbáltam türköztetni magam hogy ne nézzek rá, de nehéz volt. A feszes mellei, karjai... Ha csak rágondoltam, akár az arcára is, bűnösnek éreztem magam. Ha ezt apám tudná...

***

Reggel frissen, Miranda ébresztésére keltem hajnali nyolckor. Gyorsan felvettem a fa kádam mellett lévő székemről a vörös, narancs színű ruhámat. A szobalányom bekötötte a ruhám hátul, és gyorsan megcsinálta a hajam, azaz két kis tincset két oldalról összefont nekem. Mindig szerettem így hordani a hajam, anyám is így járt kelt mindig, ezért én is imádtam. Amilyen gyorsan csak tudtam mentem a szomszédos szobába. Bekopogtattam többször is, de nem jött válasz. Megijedtem, és hirtelen betörtem a szobába. Senki nem volt bent, ezért visszamentem a folyosóra.
-Nem tudod hol van az újdonsült íjászunk? - kérdeztem egy szembejövő szolgát.
Megrázta a fejét, én pedig meg se várva a beszédét tovább indultam a folyosó végén álló őrökhöz.
"Hova tűnt?" - kezdtem aggódni.
- Láttátok a testőröm?
- Nem olyan rég elment arra felség. - mutatott az egyik őr a következő folyosóra.
Elindultam, sőt már futottam, meg akartam találni. Kiértem a folyosóról, az ajtót majdnem kiütve a helyéről. A nagy teraszon, ahova kiértem megláttam Alishát kikönyökölve a városra nézve. Megnyugodva lélegeztem fel, majd oda siettem hozzá. A palota egyik legszebb része volt ez, innen lehetett látni a főteret és a várost. Apám itt mondott mindig beszédet. Innen nyílt két folyosó, és a közepén pedig le lehetett menni egy kis szökőkutas udvarhoz, ami tele volt szobrokkal és virágokkal, meg apró fákkal.
- Megijedtem hogy máris elijesztettelek. - szóltam hozzá komoly hangon, ő meg összerezzent.
-Jaj... ne haragudjon felség! - mondta szégyenkezve, örültem hogy betartja az illemet kint, a hátunk mögött amúgy is őrök, meg szolgák voltak.
- Nem haragszom. - mosolyogtam, és visszatértem a kedves hercegnőhöz, láttam a megnyugvást Alisha szemében. Kinéztem vele együtt a városra. - Nem gond ha csatlakozom, ugye?
- Örömömre szolgál, felség.
- Jól aludtál?
- Ennyire jól még életemben nem. Talán még kiskoromban, amikor még tető volt a fejem fölött. - a várost fürkészte, nem nézett rám.
- Ah igen, a boldog gyermekkor. Szereted a gyerekeket?
- Szeretem őket, de nem hiszem hogy nekem lesznek valaha is.
- Miért?
- Nem vagyok oda a férfiakért... - egy kis nevetést véltem felfedezni a hangjából.
- Úgy érted hogy... a nőket szereted? - zavarban éreztem magam a kérdés miatt, miért is tettem fel, én idióta.
- Jaj, nem, nem úgy értem. Sosem gondolkodtam ilyesmin! Csak nem szeretem a férfiakat! - elpirult a válaszán, vagy a kérdésen, magam sem tudtam.
Megmosolyogtatott a látvány. Aztán inkább témát váltottam.
- Nézd! Ott jobbra, az a nemesek negyede. - mutogattam.
- Ahhoz képest hogy nemesek, elég ronda házaik vannak.
- Igen, tudod ezek a külföldi stílusok keveredései. Jó pár építészünk van külhonról, és hát meg is látszik. Találni szép házakat is, egy-egy annyira megtetszik, hogy azonnal oda is költöznék. Szoktak bálokat rendezni a nemesek nagyjai, majd elviszlek magammal, és körbenézhetsz. Idővel magadnak is vehetsz ott házat, vagy építtethetsz. A testőri fizetésedből fog telni rá!
- Ha a hercegnő nem haragszik, még egy ideig maradnék a szomszédos szobában... - pajkos szemekkel tekintett rám, az arcom meg azonnal kipirult.
- Khm, igen, annak jobban örülnék! Ott középen láthatod a nagy templomot és előtte a nagy piacot, aztán jobbra a szegény negyed. - próbáltam nem láttatni hogy zavarba jöttem.
Talán megtetszett Alisha? Lehet azért voltam ennyire zavarban tőle. Megijedtem.
"Ha beleszeretnék abból csak rossz következne." - gondoltam. De mégis vonzott.
Figyelmesen követte a város bemutatását, aztán a palotáét is, miután elindultunk apám színe elé. A hercegnő testőrének kinevezés kellett hivatalosan is. 

-Nos, megérkeztünk a király terme elé. - megállítottam a hatalmas barna fa ajtó előtt - Koncentrálj a feladatokra, és tedd oda magad rendesen, ha minden jól megy, ma meg is kapod a címedet.

- És mi lesz ha nem teljesítek jól? - kérdezte izgulva.
Nem akartam válaszolni, ezért kicsit haboztam, de látván türelmetlen arcát, ki mondtam.

- Ami lett volna veled, ha nem szabadítalak ki... - gondolni se mertem erre a lehetőségre.

Alisha nyelt egy hatalmasat. Félt. Megfogtam a vállát, és közelebb húztam.

- Tudom hogy menni fog, bízom benned. - suttogtam a fülébe. Megéreztem az illatát, amitől a testem felhevűlt. Elidőztem ott pár pillanatig, majd mosolyogva ránéztem.

-Megteszek mindent, felség! - szólt zavartan.

Beléptünk a nagy terembe. Apám a székén ült, a hivatali emberek pedig a nagy szőnyeg két felén sorakoztak. Alisha mellettem jött, majd megállt a lépcsők előtt, ami a trónszékekhez vezetett. Fellépkedtem nőiesen a helyemre, de mindenek előtt meghajoltam apám előtt. 

- Késtetek. - szólt apám kifejezéstelen arccal. Utáltam amikor ilyen volt, bár ritka volt az, hogy kedves legyen velem. Nem feleltem.

A teremre csend ereszkedett, és a király elkezdte mondandóját.

- Nos mint tudjuk, a hercegnő végre megválasztotta testőrét, ezért most próbára tesszük, hogy érdemes-e a címre, avagy nem. - Alisha bátorságteljes arca megnyugtatott. - Az első próba az ügyesség próbája, azaz célba kell találnod három táblát, különböző helyzetekből. Az egyik távol lesz, a másik mozogni fog, a harmadik pedig csak időnként lesz eltalálható. Eddig érted?

Alisha bólintott.

- A második párbaj, a te helyzetedben a nyilad csak végtagokat érinthet, majd tőrrel kell tovább harcolnod. Nem szabad megölnöd, csak földre kell küldened ellenséged. A harmadik pedig a gyónás, ha a tisztelendő atya feloldoz minden bűnöd alól, én megadom a címet neked. Fél óra múlva kezdünk, Ruby majd oda adja a fegyvereidet.

Felálltam, alig vártam hogy oda adhassam neki az új íját. Teljesen új felszerelést csináltattam neki, a fegyvernöknek megparancsoltam hogy mindenből a legjobbat csináltassa. Két új, csontból faragott nyelű tőrt kapott, tiszafából készült íjat, amibe faragtak mintákat is, és persze egy új bőr tegezt is a nyilaihoz. Oda adtam neki mindent, ő meg csak ámult és bámult.
 - Ez... - nyelt egy nagyot, miközben a felszerelését bámulta - Ez... mind? Az enyém? - lassan bólintottam. Felnézett rám, szeme csak úgy csillogott, és magabiztosan mosolygott. Örömét látva kicsit megnyugodtam, bár tudtam, nincs mitől félnem. Alisha biztosan kiváló harcos volt, kétség nem férhetett hozzá, hogy elbukjon a próbákon.
- Gyerünk, öltözz át és vegyél fel mindent. - invitáltam a teremből kivezető egyik kisajtó felé. Szemem sarkából láttam, hogy apám a fejét csóválja, mikor elhagytuk a termet és becsuktam magam után az ajtót.
- Mi ez a hely? - hallottam a sötétből Alisha kíváncsi hangját. Hirtelen fény töltötte be a szobát, meggyulladt az egyik fáklya. - Ez meg mi volt? - elkerekedett szemekkel bámult rám, illetve, én is rá. Én nem csináltam semmit!
- Mit csináltál? - lélegzetemet visszafojtva meredtem rá. - Mi vagy te, Alisha?!
- Tessék? Megmondtam, hogy semmit sem csináltam! SEMMIT. Beléptem és mikor becsuktad az ajtót meggyulladt a fáklya, de istenemre mondom, én nem csináltam semmit! - éreztem a hangján, hogy igazat mond. Teljesen megvolt rémülve. Akárcsak én...
- Rendben... hiszek neked. - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Még ha nem is tudott semmit, valamit lehet, hogy eltitkolt előlem. Nem tetszett a gondolat, hogy nem bízik meg teljesen bennem. De hát mit is várhattam volna? Én sem mondtam el neki, hogy igazából mi vagyok.
- Köszönöm. - suttogta halkan, és gyorsan elkezdett vetkőzni. Ledobta a fegyvereit az egyik fal melletti asztalra, majd kezébe vette a ruháit. Nem néztem rá. Féltem, mi is történik most.
- Öhm.. - nem akartam odanézni. - Hercegnő... Ruby... ezt.. - hátrafordultam, hogy megnézzem mit szerencsétlenkedik. Szórakozottan elmosolyodtam és odaléptem hozzá.
- Nem ismered az udvari göncöket, ugye?
- Kicsit sem... picit mások, mint az én összefoltozott ruháim.

 ***

Idegesen ültem le apám mellé. Mi voltunk a legjobb helyen. Körülöttünk a legnevesebb harcosok és fővezérek, a főpap és a többi előkelő nagyúr. Az aréna közepe elvolt kerítve, és a helység másik végén bábuk sorakoztak, előttük pár céltáblával. Nem néztek ki nehéz célpontoknak, így biztos voltam benne, hogy nem is lesz baj. Alisha tökéletesen megfogja csinálni. Ott állt középen, felkészülve a próbatételekre.

És tényleg. Egyetlen hiba nélkül végigvitte az egészet. Pislogni se mertem. Körülnéztem, mindenki tátott szájjal figyelte az eseményeket. Hogy tud valaki ilyen jó lenni?! Magabiztosan állt a céltáblák előtt, és sorra lőtte őket az íjával. Miközben koncentrált, szája egyetlen vonallá préselődött, szemeit összeszorította. Tökéletesen eltalálta a célpontokat, milliméterre pontosan.
- Úgy érzem, nagyon ügyes egy lány. - pillantott rám apám, miután Alisha végzett az első próbával. - De lássuk, véghez tudja-e vinni a nyilai nélkül!
- De hát most nem az jön, hogy csak végtagokra kell céloznia? - néztem apámra felhúzott szemekkel. Nem szokása egyetlen egy feladatot sem kihagyatni, így nem is tudtam, mire véljem az egészet.
- Azt láttuk, hogy tud célozni. De vajon milyen ügyesen bánik egyetlen tőrrel? - gonosz vigyor suhant át az arcán. Kirázott még a hideg is tőle, elkezdtem remegni. Mit talált már ki?
- Jöhetnek! - kiáltotta a király, és az Alisha körüli ajtók nagy zajjal kivágódtak. Öt óriási, vérszomjas kutya nézett farkas szemet a lánnyal. Morogtak, vicsorogtak.
Eközben harcosok sokasága gyülemlett be elénk, ha bármelyik kutya elszabadul, ne tudjon ránk támadni. A szívem a torkomba ugrott, legszívesebben kiáltottam volna, hogy azonnal hagyják abba. A félelemtől szinte mozdulni sem bírtam. Nem kutyákról volt szó, hanem egyetlen emberről. Apám ismét bizonyította a gonoszságát. Figyeltem Alishát. Arcán először szórakozottságot láttam, majd újra felöltötte magabiztos arckifejezését. Nem tudtam mire vélni. Valamelyik őr bedobott egy tőrt a terem közepébe. Alisha rám nézett, elmosolyodott, aztán ugrott. Be, a vicsorgó kutyasereg közepébe. Nem sokat láttam, a lány teljesen eltűnt az állatok között. Némelyik kutya eldőlt, vagy vonyított, de a 3 legerősebb oda-oda kapott Alishának. Az egész karja vérzett, de nem hátráltatta. Gyorsan lefogta az egyik kutyát, és az oldalába vájta a tőrt. A másik két jószág már inkább érzett félelmet, és nem mertek rárontani a lányra. Ránéztem az arcára. Szomorúság tükröződött rajta.
- Gyere... - csalogatta magához a kutyákat. Azok óvatosan odamentek és belebújtak Alisha ölébe, miközben ő simogatta őket.
- Ez nem lehet... Ezt hogy... - hallottam magam körül az előkelők csodálkozó szavait. Nem tudták mire vélni az egészet, ahogyan én sem.
A birodalom legvérszomjasabb kutyáit csak úgy megtudja szelídíteni?! Ijesztő volt, de közben büszke voltam rá.
- Azt hiszem, hívhatjuk a papot. - jelentette ki apám. Boldogan felpattantam a székemből és lefutottam Alisha felé. Az őrök gyorsan megállítottak. A kutyákat éppen akkor terelték kifelé, Alishának pedig mosták a karját. Gyorsan, hanyagul kötözték be a sebeit, engem pedig mérhetetlen düh fogott el. Próbáltam türtőztetni magam. 

"Majd én este normálisan megcsinálom neki..." - gondoltam magamban.
- Hogy lehettél ilyen jó?! - futottam oda Alishához, ahogy elengedtek az őrök.
- Megcsináltam? - nézett fel rám boldogan.
- De mennyire, hogy meg! - arca csak úgy ragyogott, szemeiben könnyek csillogtak. Ha nem lett volna ott minden egyes "fontos" ember, megöleltem volna. Átfutott a fejemen a csók gondolata is, de inkább elvetettem. Nem gondolhattam ilyenekre!

- Eléggé fáj a karom, egyik kutya teljesen beleharapott. Remélem azért egy ideig tudom majd szolgálni, hercegnő. - szörnyelkedve nézett a karjára.

- Megteszek mindent érted, ebben biztos lehetsz. Fontos vagy számomra, nagyon is... - mondtam, közben simogattam a karját.

- Ruby, - szólt halkan - el kéne engedd a karom, az apád figyel minket. Inkább menj, és később találkozunk. 

Nem mertem hátranézni atyámra. Nem akartam látni a megvető tekintetét. Bólintottam a lánynak, és elindultam a templom felé. Az aréna kapuján kiérve a hadseregünk kapitánya állított meg.

- Elkísérhetem a hölgyet? - szólt az álszent mosolyával, amitől a hányinger kerülgetett. Mivel apám valószínűleg még mindig figyelt, kénytelen voltam elfogadni a kíséretet.

Bólintottam. A kezét nyújtotta felém, de eszem ágában sem volt hozzáérinteni az enyémet. Kicsit tartottam is Edgartól.

- Eddig nagyon sikeres a lány, lehet mégis találtál helyettem megfelelőt. - nagyképűen lépkedett mellettem, szavai sem voltak eltérőek. 

- Igen, első pillantásra is szimpatikusabb volt bárkinél.

- Legalább miatta nem kell félnem a házasságunk felől.

- Tudod hogy az sosem fog megtörténni... - sziszegtem a fogaim közül, eszembe jutott a tegnap este, amikor a szolgám azt mondta hívat atyám... Az ajtó előtt a hadvezér várt rám, és azonnal rám vetemedett. Muszáj volt a mágiám használnom ismét ellene, hogy kiszabadulhassak a szorításából. Az emlékeit persze mindig töröltem, de az érzelmeit, avagy a szexuális vágyát irántam, sosem tudtam. Nem jártam sikerrel egyszer sem. Túl erős volt a gondolat, és apám, ő persze mit sem tudván hogy ez a beteg elme mit tenne velem, támogatta a házasságunk ötletét. Nehezen, de rávettem hogy maradok a kérőimnél.

- Ne légy oly biztos benne... - megnyalta a száját, miközben hosszú fekete haját igazítgatta. 

Azonnal elkezdtem gyorsabban lépkedni a templom fele, igyekezvén hogy lehagyjam azt a semmirekellőt. Alisha. Eszembe jutott, és máris megnyugodtam. Két napja ismertem, de valami már az első szemkontaktusnál megfogott benne. Lehet csak azért volt, mert még új volt itt. De ilyen érzést egy kérőmnél sem éreztem, avagy egy-kettőnél, de azokat miután megismertem, lemondtam róluk. 

Oda értem a templomhoz, Alisha már bent volt, beléptem én is, majd leültem egyik sorba. Itt már nem volt akkora tömeg, csak a lényeges emberek. Apámat sem láttam, lehet valami fontos dolga akadt közben. 

Az oltár mellett álló tiszteletes magához hívta Alishat. A lány pattant, láttam hogy a karját fogja, biztosan fájt neki. Letérdelt, fejét lehajtotta. A pap belekezdett mondandójába.

- Mond gyermekem, vétkeztél az utóbbi időben? - kérdezte.

- Igen atyám, loptam, hogy életben maradhassak. Az életem kegyetlen volt. Apám elhagyott, anyámat visszatértekor megölte. Bosszúból megöltem. Ennyi az összes bűnöm.

- Ezek nem kis bűnök, lányom. De Isten kegyelmes, megbocsájt neked, ha keresztény lelked tiszta. - Alisha kezeit megfogta, de láttam az arcán a félelmet.

- Kegyelmes atyám, én... nem vagyok megkeresztelve. - arcát lehajtva, szégyenkező hangon mondta.

Hallottam néhány sugdolózást, a tiszteletes meg rám nézett. Intettem a fejemmel, majd felálltam. 

- Tisztelt közösség, ha nem bánjátok, ma keresztelést is tartunk. - szóltam komoly hangon. Ellenvetéseket mondogattak, de nem érdekelt. 

A tisztelendő atya követte az utasításaim, és megkeresztelte Alishat. Örömteli volt az arca, az élete megváltozott, és ahogy láttam örült ennek. Apám csak a szertartás végére ért be, kifejezéstelen arccal ment hogy lovaggá, illetve testőrré nevezze a lányt. Én is mellette álltam, a kezemet fogta, és nekem mondta esküjét. Jól eső érzés járt át, amikor rájöttem hogy valamiféleképp hozzám tartozik.

A tömeg lassan oszlani kezdett a templomban, apám is, és a nemesek tagjai is elhagyták a helyiséget. Alisha és én bent maradtunk még egy kis ideig, ő a diszítést figyelte, én meg imádkoztam.

- Nem lett volna muszáj itt maradnod. Pihentetned kellene a karod. - szóltam mosolyogva az imámat befejezvén. Lassan felálltam, és a terem közepére álltam, a szent vízbe merítettem ujjaim.

- A testőröd vagyok, szóval nem hagylak egyedül. Ki az a férfi akivel ma beszéltél? Úgy láttam az arcodon, hogy nem kedveled a társaságát. - mondta háttal nekem.

Mosolyogtam. Talán féltékeny volt? Vagy csak féltett?

- A hadvezér.

- A jövendőbelid? - kérdését gyorsan szegezte nekem. Meglepett.

- Remélem sosem kerülök a kezei közé, utálom azt az embert, minden mozdulatát. Csak a vágy hajtja őt, a testem és a királyság iránt. - lehajtott fejjel magyaráztam. Hallottam ahogy Alisha megfogta a kezem hátulról.

- Megmentetted az életem, és ezért sosem fogom engedni hogy bajod essen. 

Magamhoz húztam, egyik kezemet a derekára raktam, másikkal még mindig tartottam a kezét. Felforrt a levegő köztünk, mosolyogtunk egymásra, de nem tudtuk mit mondjunk. Aztán megszólalt.

- Megláthatnak minket... - zavarba esetten szólt, a hangja elcsuklott.

- Igazad van. - elengedtem, majd elsuhantam a háta mögött az ajtó fele, közben leheltem egy csókot  vállára. - Gyere, mennünk kell. - hívtam magam után az ajtóból, mert lefagyva állt az oltár mellett.

Darkest Times 1.

Alisha 

Célozz. Pontosíts. Lassan, csendesen készülj elengedni a nyilat. De az őzem elfutott hirtelen.

"Remek, ma is halat eszek."

Nem sokáig sikerült morognom az elszalasztott vadon. A combom szélét egy nyíl fúrta át. Már értettem miért futott el a vacsorám. Összerogytam, ahogy a testemben szétáramlott a fájdalom, majd becéloztam két, a hátam mögött felbukkanó lovagot, akik épp felém futottak. Az egyiket szíven találtam, de mire a másikra is lőttem volna, már rám ugrott, hogy lefegyverezhessen.

-Az Isten verte képeteket! Miattatok elszaladt az őzem. - szóltam hevesen, közben próbáltam a még ép lábammal lerúgni magamról a lovagot.

-Hallgass el, szajha! - parancsolt rám.

Közben még érkezett két ember, mindkettő íjász volt. Megkötözték a kezem, majd felállítottak. A nyilat a combomba törték, ezért iszonyúan fájt.

-Na, fiúk, ki akar előbb játszani vele? - kérdezte egyik röhögve.

Felháborodtam, nem elég hogy hátba támadtak, de meg akarnak erőszakolni is. Leköptem.

-Soha nem érhetsz a testemhez, te fattyú. - sziszegtem a fogaim közt.

Felpofoztak, egyik hasba rúgott, kétszer is. Földre estem ismét.

-Büdös szuka! Vadászni mersz a tartományunkon, és még gyalázni mersz minket?

Aztán csak ütöttek, amíg el nem ájultam. Csak azt éreztem, ahogy feldobnak a lóra vérző szájjal és sebekkel, amik csak úgy sajogtak.

***

Fejem valami hidegnek csapódott. Hideg, büdös, penészes levegő járta át a tüdömet. 

"Hol vagyok?!" 

Fel akartam ugrani, de éles fájdalom nyilallt minden testrészembe. Próbáltam felemelni a fejemet, hogy szétnézhessek, mégis mi történt velem, de mindannyiszor visszaestem a nyirkos kőre.

És akkor beugrott, mi is történt. Azok a mocskos lovagok elkaptak vadászat közben... Biztosan behoztak a legközelebbi klán egyik tömlöcébe. 

"Nagyszerű" - gondoltam magamban, és halkan mormogva szidtam mindenkit. Minden istenséget, minden klánt, minden egyes szélhámos lovagot.

-Csak óvatosan a száddal, kis hölgy. - hallottam egy mély hangot mögülem. Összerándultam. Nem ijedtem meg, nem tudtak volna velem olyat csinálni, amit még nem éltem át. Erős voltam. Nagyon is. Nem ijesztett meg egy lovag, se semmi útonálló sem.

Nagy nehezen megfordultam, hogy láthassam, ki szólt hozzám. A hang forrása egy félig fogatlan, őszies, gonosz képű öregúr volt, aki ugyanabban a ketrecben csücsült, ahol én. Meredten bámult rám, mire inkább elfordítottam a fejemet.

-Nem akarsz közelebb jönni, te drága? - suttogta, majd jó hangosan körbe nyalta a száját. Az undor feljött a torkomig, ha nálam lett volna a nyilam, biztosan azonnal belé lőttem volna. Egyenesen a szívébe.

Ahogy bekúsztam az cellám sarkába éreztem, hogy minden erőm elhagy. Alig bírtam nyitva tartani a szememet, mindenem sajgott a fájdalomtól. Mindeközben csak remélni mertem, hogy a lovagok nem erőszakoltak meg, míg ki voltam ütve. Undorodtam már a gondolatától is. Ránéztem a ruházatomra, és láttam, hogy a lábam csurom vér, ahol a nyíl eltalált. Végig tekintettem a mellkasomon, de szerencsémre nem volt semmi gond a ruhámmal, a vállamnál viszont elszakadt a nemrégiben megvarrt folt. Mivel otthonom nem volt, se pénzem, mindig foltoznom kellett a ruháim, azt a keveset is, ami volt nekem. Megnyugodva dőltem vissza a sarokba, viszont az öreg még mindig idegesített. Nem közeledett hozzám, de a tekintetétől legszívesebben falra másztam volna. Nem féltem, viszont most nem voltam elememben, ezért is kicsit aggasztott a dolog. 

-Vályúhoz mihaszna banda! - kiabált az egyik őr, és lenézően tekintett ránk.

A tekintetem a kezében lévő nagy fekete üstre tévedt, amin a még múltheti étel is száradt. Hányingerem támadt, de ennem kellett. Töltöttek két tálkába levest, majd betolták nekünk, ami miatt a fele kiloccsant a földre. Gyorsan az enyémhez kusztam, majd gyorsan nyelni kezdtem. Az íze semmihez se volt hasonlítható, annyira rossz volt.

"Gyerünk kislány, menni fog." - lelkesítettem magam, és próbáltam nem kiöklendezni azt az ocsmányságot, amit ezek levesnek neveztek. Nem tudtam miből van, a szagából nem tudtam megállapítani, de nem is akartam. Miután az utolsó cseppet is lenyeltem, ránéztem az öregre. A szakálláról csöpögött le a leves, és csámcsogott. Utáltam abban a ketrecben lenni. Kinéztem a kis pinceablakokon, már a nap is szépen sütött, pont rám. Leírhatatlanul jól esett a melege, talán ez volt az egyetlen jó dolog ott. Addig próbáltam azon a helyen maradni, ahol megtalált az a kis boldogságot okozó napsugár, amíg csak tudtam. Mindig is imádtam a természet minden apró csodáját. A napot, a felhőket, az esőt. A gyönyörű viharokat, és az olykor jó pár kunyhómat tönkre tévő szelet is. Mondhatni, ezek éltettek.

Miután besötétedett, az őrök nem hagyták, hogy sötétben maradjunk. A kis cellaablakokon már nem jött be fény, de mindenki ketrecénél gyújtottak egy-egy fáklyát. Kicsit furcsállottam. Nem egyszer voltam már fogságban, és azok a helyek közül senki sem világította ki a rabok helyét. Csak az őröknek volt némi világítás, ahol tudtak enni és inni, vagy éppen idiótaságokat "játszani".

Elgondolkodtam mi lenne, ha ki tudnék nyúlni az egyik fáklyáért és fel tudnám gyújtani a börtönt. Vajon meg tudnék menekülni? Végül inkább nem akartam kipróbálni. 

Gondolkodásomat két őr lépkedése zavarta meg, kinyitották a szomszédos cella ajtaját, és kivittek a folyosóra egy rabot. Figyeltem csendben a történéseket.

-Mit is mondogattál ma nekünk, te paraszt? - kérdezte az egyik.

-Kérem ne! - könyörgött térden az őröknek.

-Hallgass! Remélem tudod, hogy holnap a bájkeverő szajhád akasztják, utána a kicsit is lefejezik! - mondta röhögve a másik. 

"Itt aztán nem szeretik a boszorkányokat.." - gondoltam. A paraszt kérlelte még egy ideig őket, a két őr meg csak röhögött rajta. Aztán elvágták a torkát. Piros, selymes palástjukat vércseppek borították, és ugyanúgy vaspáncéljukat is. Megijesztett a látvány, örültem, hogy nem voltam boszorkány.

Próbáltam aludni, de annyira fájt a testem, tele voltam ütésfoltokkal, a combomról nem is beszélve. Féltem, hogy elfertőződik, már látszott, hogy kezd üszkösödni. Kiszedtem belőle a még benne maradt nyíldarabot, közben harapva a ruhámat, mert nem akartam sikítozni. Letéptem a két kar részét a ruhámnak, és bekötöttem vele a sebem. Iszonyúan fájt, csak reménykedni tudtam, hogy megérem a holnapot... főleg, miután szédülni kezdtem.

A zuhogó eső hangjára ébredtem fel. A lábam teljesen el volt zsibbadva, mozgatni sem tudtam, valószínűleg túl szorosra kötöttem a sebem. Meglazítottam, és máris keringeni kezdett a vér. Az orromat az ázott föld és fű kerítette hatalmába. Aztán fülelni kezdtem.

-...ma jön le a hercegnő a szokásos látogatására! Rendbe kell tennünk a helyet, hátha végül mi vihetjük ágyba! - röhögve susmogott a két őr, akit az este is láttam.

Gerinctelen senkiháziak voltak. Utáltam az ilyeneket, olyanok voltak, mint az apám, aki halálra verte anyámat, majd később ő is követte a nyilam által. Pár férfival volt dolgom a húsz évem alatt, de annyi pont elég volt, hogy eldöntsem, egyedül maradok. Egyedül éltem, hol itt, hol ott. Nem szerettem egy helyen maradni, mindig is imádtam kalandozni, felfedezni, felpezsdült tőle a vérem. Ismét a lábamra néztem, muszáj volt ezt is túlélnem, nem halhattam meg még. Nem voltam felkészülve rá, és nem is akartam. Még járni-kelni akartam, a természetet bóklászni, felfedezni az ismeretlent, új dolgokat tanulni. Hirtelen szomorúság öntött el.

-Mi baj kislány, csak nem félsz a haláltól? - nézett rám az öreg a szembe levő sarokból.

Annyira el voltam magammal foglalva, hogy néha észre sem vettem a jelenlétét. Nem mert hozzám érni, és ennek én nagyon örültem.

-Nem tudna elhallgatni? Semmi kedvem egy koszos, vénemberrel társalogni. - sziszegtem ki a fogaim közül.

-Csak megfordult a fejemben hogy örömet okozzunk egymásnak. - ismét nyalogatni kezdte a száját.

-Arra ne is számíts te félkegyelmű! - leköptem.

Az öreg még mindig vigyorgott, nem nagyon érdekelte, amit tettem. Hirtelen a bejárat felé kaptam a fejem, valami történt. A bejáratnál egy vörös hajú lány jelent meg, hosszú zöld ruhában, arany díszítésekkel rajta. Hátáról egy fekete palást omlott le. A haja szépen egyenletesen helyezkedett el rajta. A fején egy korona volt, amiből egyből tudtam kicsoda. Elindult befele, és benézett minden ketrecbe.

-Kapnak rendesen enni? - hangjáról a madárcsiripelés jutott eszembe, annyira lágy és dallamos volt.

-Persze felség. - szólt az egyik őr.

Mire elért hozzánk, az öreg behúzódott a cella sötét részébe. Lehajolt hozzám, és a szemembe nézett. Én elfordítottam a tekintetemet, nem illett volna a szemébe néznem, ő annyira tiszta és szép volt, nem mellesleg még hercegnő is.

-Fáj a lábad? - kérdezett kedvesen.

-Hazudnék, ha mondanám, hogy nem. - csendesen válaszoltam.

-Felség ne pazarolja az idejét ilyen tolvajokra! Holnap úgyis meghalnak. - szólt ismét az őr.

A hercegnő mérgesen rátekintett, közben még mindig ott guggolt a cellánál.

-Mi miatt hoztátok ide?

-Le akarta vadászni az egyik őzt az erdönkben.

-A ti erdőtök? - nézett kérdően rá.

-Elnézést felség, az öné. - szégyellte el magát, én meg mosolyogtam magamban.

-És ki dönti el, hogy ki vadászhat itt és ki nem?

-Ön, hercegnő.

-Mellesleg, takarítsátok el ezt a férget mellőle. - mutatott az öregre - Mi a foglalkozásod? - ismét kedvesen mosolygott rám.

-Íjász vagyok, és élelmet gyűjtöttem épp, ne haragudjon felség, hogy a területén vadásztam! - esedeztem, mivel általa kiutat láttam erről a szörnyű helyről.

-Igazából atyámé, de persze megbocsájtok neked, beszélni fogok ma vele. Később még visszajövök hozzád.

Életem során nagyon kevés emberrel találkoztam, aki ennyire kedves volt. Nem időzött tovább, elment a börtön helyiségből, és én úgy éreztem mintha kihunyt volna a remény. Reméltem, hogy amikor visszajön, jó híreket fog közölni. Az őrök közben kivonszolták az vénembert mellőlem, és átrakták a szomszédos ketrecbe. Sokkal nyugodtabb lettem, mertem aludni, így hát nem is haboztam sokat, próbáltam a fájdalmammal álomba merülni.

-Nem értem miért kivételezik vele, ő is ugyanolyan rab, mint a többi!

-Ne is mond, rég nem láttam ilyennek Ruby kisasszonyt!

Hallottam még félálmomban a beszélgetést, furcsának találtam. Vajon miért lehettem kivételes? Nem tettem semmi jót, csak rosszat. De legalább tudtam, hogy van reményem így kijutni.

***

Órákkal később egy meleg kéz érintette meg az arcom. A hercegnő mosolygott rám, amikor kinyitottam a szemeim. 

-Ő az atyám! Már készítettem krémet is a lábára, biztosan jól fog szolgálni a seregedben. - szólt egy másik emberhez.

A szívem a torkomban dobogott, amikor felnéztem rá, szakállas, barna hajú, igen erős testalkatú ember volt. Piros és barna ruhái mellet, a vérvörös palástja igen jól állt. Az ő fejét is korona díszítette, persze nagyobb, mint a lányáét. 

-Rendben, de ha nem jön helyre, és nem fog jól harcolni, ugyanaz a sors vár rá, mint itt a többire.

Nyeltem egyet, de ez mégis jobb volt, mint meg se próbálni.

-Lehet a testőröm? - kérdezte apját.

-Ám legyen, de mind mondottam, jól kell szolgálnia. - a király ezekkel a szavakkal el is hagyta a helyet, és ment dolgára.

A hercegnő intett a fejével a két őrnek, hogy nyissák ki a cellám ajtaját. Annyira boldog voltam, hogy az leírhatatlan volt abban a pillanatban. 

-Gyere, segítek! - szólt a lány, amikor látta, hogy nehezemre esik felállni. 

-Felség, had vigyük mi, ne kenje össze magát azzal a paraszttal! - az őrök már megint fecsegtek. 

-Ha még egyszer parasztnak mered hívni, fejedet vetetem. - szólt haragosan, azzal tovább álltunk.

A vállára rakta a karomat és úgy mentünk. Kivitt a pincéből, ahol a börtönök voltak. Megállítottam kicsit, és mélyen beszívtam magamba a friss levegőt.

-Hercegnő, nem tudnám szavakba önteni, hogy mennyire hálás vagyok! - mondtam, majdnem ki ejtve pár könnyet.

-Majd akkor légy hálás, amikor lefürödtél, és megkapod a kenőcsöt, amit készítettem neked. Remélem helyreteszi a lábad. 

-Nem találkoztam még ilyen gondoskodó emberrel, mint felséged. 

-Majd meghálálod azzal, hogy a testőröm leszel, pár nap múlva esküt teszel. A szobád nem lesz messze az enyémtől, mivel nagyon rajtam kell majd legyen a szemed! - pajkosság hangzott a szavaiból.

A tűző naptól alig láttam valamit. Lágy szellő simogatta arcomat, miközben elvonultunk a kastély felé. A börtön jóval messzebb volt, mint hittem. Jó pár perces séta múlva értünk el a várhoz. Megálltunk a főtéren, és  vártunk. Nem tudtam, miért, de nem akartam megkérdezni a hercegnőt. Jószívűnek tűnt, de nem hittem, hogy sokáig meg fog tűrni. Sosem csinálják ezt az uralkodót, és nem is hittem, hogy ezúttal bármennyire is másképp lesz. Bekerülök a seregbe, aztán valamelyik csatában meghalok. Megremegtem a gondolattól, hogy lehet, tényleg hiábavaló az életem. Hiszen senki se lenne, aki aggódna értem, aki megsiratna, ha meghalnék.

Mivel eleve a sírás szélén álltam, mikor kihoztak a börtönből, nem akartam még több szomorú gondolattal bombázni magamat. Ahogy megszokta a szemem a fényt, korul tudtam nézni. A főtéren voltunk, előttünk a város, egy óriási piaccal. Nem jártam még a fővárosban, de nem hittem, hogy ilyen nagy. A piac mögött nagy, ronda házak sorakoztak. Rengeteg ember volt a téren, az utcákon. Voltak, akik amint megpillantották a hercegnőt, megálltak megbámulni. Ha valaki az uralkodó mellett rám is nézett, csak megvetést és szánalmat éreztem. Semmibe vettek. Mintha egy senki lennék. És végül is, igazuk is volt. Tényleg az voltam, egy jelentéktelen íjász lány, aki csak a nyilaihoz értett.

-Meg akarod kapni még ma a szobád? - szólt rám kedvesen, de határozottan Ruby. Zavartan ránéztem, és nem tudtam, mit mondjak.

-Elnézést, azt hittem, várunk valakit. - hebegtem és a palota irányába fordultam. Amilyen rondák voltak az egyforma, hol nádtetös, hol valami másból összetákolt anyagú házak, annyira szép volt az uralkodó lak. Bár, ahogy megnéztem, Ruby sokkal gyönyörűbb volt, mint bármiféle épület.

Gondolatomra elöntötte arcomat a pír. Még magamon is meglepődtem.

-Csak gondoltam, nem jártál még a fővárosban, és hátha körbe szeretnél nézni, hol is vagy. - mondta, még mindig mosolyogva. Óvatosan visszamosolyogtam rá.

- Hát remélem, lesz még alkalmam jobban is nézelődni.

Meglepetésemre kacsintott egyet a hercegnő, aztán gyorsan megindult az óriási ajtó felé. Több őr is állt a téren, és a bejárat mellett is voltak páran. Nem tudtam, mire ez a nagy védelem. Vagy vajon mindig így biztosítják magukat? Nem úgy tűnt, mintha veszély leselkedne, mindenki vígan mászkált, senkin nem érződött félelem.

Követtem a hercegnőt, de mikor be akartam utána lépni, dárdákat kaptam egyenesen a hasam elé. Pár centi, és belém szúrhatták volna.

-Hogy gondolod, hogy egy ilyen mihaszna mint te, beléphet a palotába? - szólt hozzám morogva az őr, aki megállított. Már éppen vissza akartam vágni, mire a hercegnő jelent meg mérgesen nézve az őrre, berángatott maga mellett.

-Ő velem van! - vetette hátra, már nyugodtan. A kezemet fogva vonszolt fel lépcsőkön, folyosókon vezetve. Ahogy szorított, éreztem milyen meleg a bőre. Az enyém mindig hideg, durva volt, az övé pedig a legselymesebb, amit valaha is éreztem. Újra elvörösödtem gondolataimtól, és inkább elkezdtem megfigyelni a helyet.

Az óriási folyosókon végig képek sorakoztak. Nem volt egy hétköznapi vár. Sokkal szebb volt, mint amilyennek gondolni lehetett. Hófehér falak, nagy, vörös ajtók. Ahogyan közeledtünk a hercegnő lakosztálya felé, egyre több fáklya világította be a helyet. Ahogy láttam, Ruby nem szeretheti a sötétséget.

-Az én szobám mellett van egy kisebb vendégszoba, az lesz a tiéd. Megfelel? - állt meg hirtelen mellettem. Még mindig fogta a kezemet, én pedig nem szándékoztam elengedni.

-Tökéletes. - mondtam gyorsan. Nem tudtam, mit válaszolhatnék, sosem voltam jó abban, hogyan beszéljek az emberekkel. Amíg meg nem ismertem Rubyt, nem is érdekelt, de most kezdett zavarni, hogy fogalmam sincs, hogyan beszéljek a hercegnővel.

-Rendben. -tovább indultunk közben - Akkor berendelem a szobalányom takarítani, ágyneműt cserélni. Hozatok neked ruhákat, amiben járhatsz, kelhetsz. Jaj és persze egy íjász felszerelést is kapsz, a méreteidet majd a varrónők leveszik minél előbb.

-Felség, nem tudnám kifizetni mindezt. Nincs pénzem, se semmim igazából... - szóltam kicsit elgyengült hangon.

Mérges tekintettel kaptam szembe magam.

-Emlékeztetlek, te a hercegnő testőre vagy. Minden, amit kapsz, a kincstár állja. Ne foglalkozz ezekkel a dolgokkal, én elintézek mindent.

Nyeltem egyet, és bólogatni kezdtem. Pár centivel volt magasabb nálam, de abban a helyzetben, kétszer akkorának tűnt.

-Apropó, milyen fából szeretnéd az új íjad? Vagy intéztessem az udvari fegyvermesterrel?

-Nekem szinte bármilyen megfelel, felség. - annyira halkan beszéltem, hogy szinte már suttogás lett belőle. Válaszul csak bólintott.

Közben tovább indultunk, a folyósokon szolgákat láttam, meg néhány ajtónál fegyveres őröket. Tényleg nagyon oda figyeltek mindenre. Nem tudtam hová megyünk, de arra rájöttem, hogy óriási a palota, bár ez már kintről is meglátszott. Aztán hirtelen egy lépcsőhöz értünk, ami lefele csigázott. Ahogy leértünk, egy nagy terem fogadott minket, meleg volt és párás a levegő. Voltak kis szellőztető ablakok, amiről rájöttem, hogy egy pince félében vagyunk. A fal kőből volt, a sarkokban öltözők voltak, egy másik sarokban pedig egy fa kád. A terem közepén egy nagy medence terült el, nyolcszögű volt, a szélein ülőke, és pezsgett benne a víz. Fölötte boltívek voltak, és a nyolc oszlop közül, minden másodiknál egy-egy futónövény volt, amik szinte megtöltötték az egész plafont. Láttam szemben velünk egy rácsos fa ajtót, mi elválasztott egy kőből épített kisebb medencét. Biztosan az csak kiváltságosoknak szolgált. Más növények is voltak a fürdőházban, de már nem tudtam annyira összpontosítani, amikor szédülni kezdtem, és összeestem.

Pár perccel később Ruby karjaiban ébredtem. Az aggódó tekintetéből, egyből visszaváltott a gyengéd mosolyába, amikor meglátta, hogy kinyílik a szemem. Zavarba ejtő volt a helyzet, ezért egyből felültem.

-Nem ettél sokat a napokban, ugye? - kérdezte a hátam mögül.

-Hát...

-Gyorsan lefürödsz akkor, és utána megyünk enni.

-Felség, - szólalt meg egy ismeretlen női hang - itt vannak a törölközők, kíván még valamit?

-Igen, készítsd elő kettőnknek a vacsorát kérlek, a kis teremben. - szólt határozottan.

-De felség, az nem magának való hely!

-Nem kértem oktatást.

A szolga azonnal kitopogott, és csak ketten maradtunk, én még mindig a földön ülve néztem magam elé, értelmét keresve ennek az egésznek. A lábam még akkor is iszonyatosan fájt, és nem tudtam hogy egyáltalán életben maradok-e.

-Egész nap ott akarsz ülni, vagy végre összeszeded magad? - lépett elém, én meg egyből összekaptam magam. - Vetkőzz, aztán irány fürdeni.

Ennél kellemetlenebb már nem is lehetett volna a helyzet, de megtettem amit kért, vetkőzni kezdtem, és elindultam a fa kád fele a sarokba.

-Mit csinálsz? - nézett kérdőn rám, közben a palástját oldotta el.

-Fürdeni készülök, ahogy felséged parancsolta.

-Nem abba gondoltam, hanem ebbe. - mutatott a medencére.

Nem ellenkeztem, csak tettem amit mond. A bőrömet égetni kezdte a forró víz, de annyira jól esett, hogy amint tudtam elmerültem benne. A hajamat gyorsan kibontottam, és élveztem ahogy a jól eső érzés végig járja a testem. Ruby épp a ruháját akarta levetni, amikor a szolga visszatért.

-Felség! - szólt kissé ijedten - A király hívatja!

-Ah, ne. Miért pont most? - gyorsan visszavette a palástját, a szolgának megparancsolta, hogy maradjon velem, amíg visszatér.

Elkezdtem mosni magam, a lány meg a kezembe adott egy csúszós tárgyat. Az illata isteni volt, levendula áradozott belőle.

-Mit kezdjek ezzel? - néztem kérdően rá.

-Nem tudod mire használják a szappant? - nevetésre húzta a száját. Valószínűleg rájött, hogy fogalmam sincs miről beszél, amikor még mindig a kezemben tartogattam a "szappant".

-Kend magadra, majd mosd le a vízzel. Tisztább leszel és illatosabb! - utasított.

Tettem, amit mondott, nagyon selymesnek éreztem, az amúgy mocskos bőrömet tőle, és persze tisztának is. Nem szálltam ki akkor sem, amikor már teljesen lefürödtem, mert nagyon rég fürödtem, és most jól esett ez az újszerű érzés.

-Ha le szeretnéd tisztítani ott, - mutatott a női részemre - és ott - aztán a hónaljamra - adhatok egy pengét. - bólogattam, végül is, ha már tiszta voltam, legyek teljesen.

Rubynak nem kellett sok idő, és vissza is tért, kezében a kenőccsel, amit már annyit láttam. Kissé idegesnek tűnt. Szerencsére én már teljesen kész voltam, így nem volt olyan zavaró a tekintete.

-Most már elmehetsz. - utasította a lányt - Később még beszélünk.

Ujjaival intett, hogy szálljak ki a vízből, és törölközőbe bújtatott. Ő tette rám, nem engedte, hogy elvegyem. A keze végig siklott a melleimen, amitől elvörösödtem, és ő elmosolyodott. Leültetett, és feltolta a combomnál a törölközőt.

-Nem szép látvány. - szörnyedt el, amikor meglátta.

Lassan rákente a zöld masszát, én meg majd megvesztem a fájdalomtól. Egyre inkább elkezdett fájni, ahogy szétkente rajta, szúrt, és égett együttesen.

-Sajnálom! - aggódott.

-Semmi gond, csak legyen ettől jobb. - sziszegtem.

Valamit mormogott, de nem értettem, nem tudtam figyelni. Aztán lassan enyhülni kezdett a fájdalom, és már jobban voltam.

-Felség, nem értettem amit mondott. - mondtam nagy levegőket véve, verejtéktől kiverten.

-Semmiség, ott vannak a friss ruháid, öltözz, és menjünk enni. - mosolygott zavartan.

-Rendben. És... köszönöm! - a lábam még zsibbadt ugyan, de máris jócskán éreztem a kenőcs hatását. Lassan lábra álltam. Reszkettem. Mikor Ruby észrevette mennyire fázok, felém nyújtotta az új, jó meleg köpenyem. Gyorsan felvettem. Kaptam egy új nadrágot is. Nem tudom, milyen anyagból készülhetett, de az eddigi legkényelmesebb viselet volt, amit valaha is hordhattam. Ruby noha elfordult, és úgy tett, mintha mással foglalkozna, de a szemem sarkából láttam, hogy jó párszor megbámul.

Nem tudom mi üthetett belém, de kiélveztem a kialakult helyzetet, a lehető leglassabban öltöztem fel.

Miután magamra kaptam újdonsült ruházatomat, elindultunk, hogy ehessünk valamit. 

A folyosókat járva Ruby végig mellettem volt. Szorosan. Egy idő után mindenhol isteni illatok töltötték be a teret. A hasam hangosan megkordult a friss ennivaló gondolatára. Ruby csak mosolygott egyet, majd hirtelen felindulásból felém nyújtotta a kezét. Köpni-nyelni nem tudtam, fogalmam sem volt, mit tegyek. Ha belekarolok, talán kinevet, és még a körülöttünk settenkedő szolgák is megláthatnak. De ha nem karolok bele, lehet, hogy csak megsértődik. 

Addig-addig fűztem magamban a lehetséges történeteket, hogy aztán hirtelen mit sem törődve a lehetséges következményekkel, belekaroltam a hercegnőbe. 

-Azt hittem, már soha sem teszed meg. - motyogta alig hallhatóan, miközben nekem a szívem a torkomban dobogott.

-Itt is vagyunk! - állt meg hirtelen az egyik faajtó előtt. - Itt fogunk enni, a nagy étkezőhöz nincs kedvem, ott mindig túl sok a szolga, és biztosan összefutnánk apámmal vagy valamelyik pökhendi előkelővel, lovaggal. Ha csak tehetem, mindig itt vacsorázok, bár általában egymagam szoktam. - nem várta meg válaszom, gyorsan hozzá is tette - Bár most nem bánom, hogy te itt vagy velem. 

Nem tudtam mit válaszolhatnék, csak mosolyogtam. 

-Amúgy azért nem beszélsz sokat, mert nem tudsz jól, vagy mert félsz, vagy valami? Hm? - szegezte nekem. Váratlanul ért ez a kérdés, kicsit sem voltam rá felkészülve. 

- Dehogyis, hercegnő, ne haragudjon. Egyszerűen csak sokszor nem tudom, mit mondhatnék. De azt biztosra merem állítani, rég voltam ilyen boldog... - az utolsó mondatomat már szinte suttogtam. 

-Első dolog, hívhatsz Rubynak. Második dolog, a szolgák jelenlétében meg kell válogatnod mit mondasz, de ha csak én vagyok, bármit meghallgatok. Tudod, mindig is utáltam ezt a felsőbbrendűségi dolgot. Nem szeretem, hogy nem szólítanak a nevemen, csak a címem látják bennem. 

-Sajnálom, her... Ruby. - habogtam. Fura volt hangosan is kimondani a nevét. - Ha bármit meghallgat... 

-Csak ezt ne! Ne merj magázni, ha ketten vagyunk! - szólt rám dühösen, mire vigyorogva folytattam. 

- Szóval, nagyon nem értem, miért vagy velem ilyen jó. Ha jobban belegondolok, meg sem érdemelném mindezt. És nem tudom, hogyan hálálhatnám meg, vagy mit tehetnék... Nem tudom... - akármennyire is próbáltam, szemeim akaratom ellenére is, de megteltek könnyel. 

-Mikor megláttalak lent a börtönben, éreztem valamit. Mintha idegenek valahonnan a fülembe sugdostak volna, hogy mentselek meg, ne engedjem, hogy meghalj. És nagyon megkedveltelek. 

-Alisha. Alishának hívnak. 

-Alisha... - ismételgette utánam. - Nem tudom, mi húzott hozzád, de nem is nagyon akarom. Itt vagy, segítek neked, és nem várok el cserében semmit. Talán ha nagyon megkedvellek, akkor azt, hogy tényleg legyél életem végéig a testőröm. Persze, csak ha szeretnéd. 

-Ennél jobbat el se tudnék képzelni. - nyeltem egy nagyot. Észre sem vettem, hogy beszélgetésünk közben megálltunk. Ruby közelebb lépett hozzám, és letörölte könnyeimet az arcomról.

-Menjünk vacsorázni. 

Mikor beléptünk Ruby saját kis ebédlőjébe, a szolgák szájtátva bámultak ránk. Magamban mosolyogtam, és eszem ágában sem volt elengedni a karját. 

-De hercegnő, mit keres magával egy ilyen mihaszna teremtés?! - tért magához a döbbenettől az egyik cselédlány. Ruby dühösen rápillantott. 

-Azt hozok ide, akit akarok. Nem kérdeztem egyikőtök véleményét sem. Egyébként pedig mindenki elmehet, a konyháról is a felesleges szolgák, csak a szakács és segédjei maradjanak, ha szükségesek még. 

Határozott szavai hallatán az összes szolga szépen lassan kiszivárgott a teremből. 

-Gyere, üljünk le. 

Korgó hassal ültem le az egyik óriási székre. Előttem annyi étel volt, amennyit életemben összesen nem láttam még. Boldogan szedtem tányéromra, és próbáltam Ruby-hoz hasonlóan enni. Régen láttam már villát, de távol állt tőlem. Többnyire mindent a kis bicskámmal vágtam és ettem, nem kellett hozzá semmiféle segítség. 

Miközben jólesően falatoztam - és közben az evőeszközök helyes használatára figyeltem, észre sem vettem, hogy Ruby nevet. Pontosabban, a szenvedésemet nevette. Tényleg, biztosan vicces látvány lehetett, ahogyan életemben először, húsz évesen próbáltam megtanulni enni. 

-Várj, segítek. - állt fel az asztaltól a hercegnő és odajött mögém. Tenyerét a kézfejemre rakta és apró mozdulatokkal próbált segíteni feldarabolni egy szelet húst. A szívem a torkomban dobogott, újra, jólesően szívtam magamba Ruby édes illatát. Mellei a fülemnél voltak és hallottam, milyen gyorsan ver a szíve. Kicsit elvörösödtem, és inkább próbáltam a szelet hússal foglalkozni, ami csak nem akart az istenért se elvágódni, akármennyire is próbáltuk. Mindketten nevetve reszeltük a szeletet, de nem adta meg magát. 

-Te meg mi a fenét csinálsz?! - hirtelen kivágódott az ajtó, a dühös királlyal. Ruby mosolya egy pillanat alatt lefagyott és megdermedve állt felettem. Pillanatnyi reszketés és félelem futott át rajtam, megremegett, majd magára öltött egy öntelt vigyort.

-A jövőbeli legjobb íjászodnak és testőrömnek tanítom az étkezés szokásait. - mondta már nyugodtan, és kicsit távolabb hajolva tőlem, kezemhez alig hozzáérve folytatta a hús szeletelését.

-Mégis mit képzelsz magadról? - szólt a király szórakozottan. - Majd a szolgák megtanítják, ha meg kell, de a hercegnő nem mocskolhatja be a kezét! - újra düh szikrázott az uralkodó szemeiben. Lánya arcán már nyoma sem volt az előbbi megingásnak, ugyanolyan határozottul fogadta apja kihívó szavait, mint amilyen a szolgákkal szemben volt.

-Hercegnőként úgy érzem kötelességem, hogy mindenben próbáljak segíteni hazánk hű szolgáinak. És ha ehhez az kell, hogy megtanítom őket a helyes evésre, ám legyen.

-Hogy merészeled ezt csinálni? Ugyanolyan bolond vagy, mint anyád volt! Nem holmi szutykos bajbajutottakkal kéne foglalkoznod, helyette foglalkozhatnál az előtted sorban álló férfiakkal!

-Nem érdekelnek még a férfiak... - suttogta Ruby, aztán hirtelen felemelte az arcát. Belenézett az apja szemébe, és csak gúnyosan, magabiztosan odaszólt. - Apám, azt hiszem, eljött az ideje, hogy a lovagrend vezetőjével vacsorázz. Elég kínos lenne késned.

Higgadtsága miatt szinte megijedtem. Kísértetiesen kemény és érzéketlen volt az apjával szemben. Sejtettem, hogy legbelül retteg tőle, mégis megpróbálta kordában tartani. Csodáltam, hogy egy olyan ember, mint Ruby, hogy tudja elviselni azt a férget, akit apának nevez. Úgy bánt a lányával, mint valami tárggyal, aminek a célja a minél több jó megszerzése volt.

Mikor az apja kivonult a teremből, Ruby fáradtan rogyott le a mellém lévő székre.

-Egy kicsit... nagyon nem jövünk ki jól. - mosolygott rám, de szemeiben fájdalom és szomorúság tükröződött.

-Csodálatos, hogy így ki mersz állni magadért. - nem tudom, mi üthetett belém, de hirtelen odahajoltam hozzá és szorosan átöleltem. Leírhatatlanul jó érzés volt. Éreztem lélegzetét a nyakamon, és éreztem, ahogy könnyei patakokban folynak le az arcán, eláztatva a ruhámat.

Behunytam a szememet és csak öleltem és öleltem, míg ki nem sírta magát teljesen. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, mikor abbahagyta, megtörölte az arcát, aztán a szemembe nézett.

-Köszönöm. - lehelte halkan, és egy gyors puszit nyomott az arcomra. Elvörösödtem megint, ami felidegesített, de nem tudtam ellene tenni. Néztem a kisírt szemű, kiszolgáltatott hercegnőt és rájöttem, hogy az életem tényleg megváltozott. Itt volt nekem Ruby. Nem mondtuk ki egymásnak, alig beszéltünk bármi fontosról is, de éreztük. Valami hozzákötött és nem engedtem, hogy ez véget érjen. Nem akartam elengedni többé.

Az étkezés után, amit már külön folytattunk, Ruby elkísért a szobámhoz. Közvetlenül mellette volt, és ez tetszett. Nem nagyon beszéltünk az oda úton. A lakhelyem tágas volt, egy nagy ágy a középén, gyapjútakaróval és két kényelmes párnával, a falak fehérek voltak, egy világos barna szekrényem is volt, mellette pedig egy páncéltartó, meg íjtartó és a kardoknak, tőröknek is volt hely.

-Amire nincs szükséged holnap kivitetem. - mosolygott Ruby a hátam mögül, válaszul bólogattam. 

A padló fénylően csiszolt fából volt, már csak pár díszt akartam kirakni, és teljesen otthonos lehetett az új lakhelyem.

-Az milyen állat szőréből van? - mutattam a szoba közepén lévő szőrmére a padlón.

-Medve. Még a közös vadászatunkról hoztuk anyámmal. - szemében boldogság tűnt elő, egy kis szomorúsággal - Tetszik a szoba?

-Tökéletes, jobbat nem is kaphatnék. 

-Örülök. Aludd ki magad, holnap sok dolgunk lesz. - mosolygott, majd készült kilépni az ajtón.

-Jó éjszakát! És Ruby... köszönöm. 

-Jó éjt! - szólt mosolyogva, majd kiment az ajtón.

A szobában meleg volt, a nyári napsütés egész nap melegíthette a szobát a két ablakon. Kandalló is volt, de az csak télire kellett. A szobát bevilágították a fáklyák. Kidőltem az ágyamra, és eszembe jutott a hercegnő, annyira gyönyörű volt... De miken gondolkodtam, ez nem normális dolog, ugyanakkor mindig is szerettem kilógni a sorból. Ismét elpirultam, és a testem is felhevült. Különös volt az érzés, de jól eső. Már vártam, hogy másnap lássam őt.

The Darkest War

Ismered a sötét középkort? Azokat az időket, amikor ha más voltál, halálra voltál ítélve? Nem hiába nevezték el így a korszakot. Mindenki azt hiszi, a vallás volt az egyetlen dolog, ami tönkretette az egészet. Holott volt egy sokkal nagyobb titok, melyről csak néhány kiváltságos tudott. A legtöbb ember akkor sötét elmével gondolkodott, pedig ha tudták volna, hogy a rossz mellett a jó is uralkodik, nem lett volna ekkora gondjuk, és nem halnak meg ezrek. Isten létezik? Akkor miért nem volt igazság a földön?

A választ abban találtak meg, hogy biztosan bűnös az emberiség. Igen? Mégis, a legtöbben ártatlanul haltak meg. Rengetegen vesztek oda - és ezek feléről még csak mit sem sejtünk. Azokról, akiket nem fogadtak el. Azok, akik lelkük legmélyéig jók voltak, mégis hidegvérrel máglyára vetették, levadászták őket. Róluk sosem beszél senki. Kivéve, ha megmenekültek valahogy, akkor mindenki csak őket átkozta, remélve, hogy majd nekik jobb lesz ez miatt a túlvilág. A történet két lányról szól, akik korántsem olyanok mint a többi. Szeretik felfedezni az új dolgokat, és nem érdekli őket semmiféle törvény. Találkozásuk mintha csak meg lett volna írva, és a kötelék köztük az egyik legerősebb, amit sem vallás, sem egy utódra vágyó apa, és a szabályok sem törhetnek szét.

De vajon tényleg az a legnagyobb problémájuk, hogy szét akarják őket választani? Vagy egy sokkal nagyobb, mindenre kiterjedő dolog, a sötét középkor legnagyobb titka? A lányok maguk sem tudják egy ideig. Csak belecsöppennek az események sűrűjébe... Élet vagy halál, jó vagy gonosz. Választaniuk kell. Minden rajtuk múlik. Hiszen, megtudnak birkózni ekkora teherrel? Képesek legyőzni saját érzéseiket?

Együtt mindent átvészelnek. Na de milyen áron?