Darkest Times 9.

Ruby

Alisha mellett ébredtem. Halkan szuszogott mellettem, megpróbáltam halkan kikelni az ágyból. Odasétáltam az ablakomhoz és kinyitottam. A nap éppen felkelőben volt, a madarak csicsergése behallatszott a távolból. A látvány gyönyörű volt, mégsem szerettem. Az lett volna az igazán szép, ha én is ott vagyok, a természetben, a fák között. 

A vihar reggelre teljesen elült, csak az apró víztócsák emlékeztettek rá. A nap melegen sütött, nehéz volt belélegezni a szoros fűzőimben a párás levegőt. Viszont az esőillat kárpótolt mindenért. A friss természet illata, amibe még korán reggel nem keveredett bele a város bűze - annyira fantasztikus volt. Legszívesebben fogtam volna magam és kilovagoltam volna újra a tóhoz, ahol előtte voltunk Alishával. Ránéztem a lányra, aki épp felébredt. Ijedten nyúlkált maga mellé. 

- Ruby...Ruby... 

Bemásztam mellé és mosolyogva üdvözöltem. 

- Éppen ideje volt, kisasszony. Lassan mehetek is apámhoz és a többi vén fajankóhoz a megbeszélésre. Annyira unalmas lesz, már rég minden részletet kiveséztünk Elenával. Nem is értem, minek kellek én még nekik. - sóhajtottam egy nagyot, és a szekrényemhez indultam. Alisha utánam nyúlt, de nem ért el, így dühösen szusszant egyet és átfordult a másik oldalára.
- Én sem szeretnék menni, nehogy azt hidd. De viszont szükségem lesz a testőrömre, nehogy bármilyen galiba adódhasson, szóval egy-kettő, felkelni! - vetettem hátra, mire szerelmem kipattant az ágyból.
- Azt akarod, hogy én is menjek?
- Nem lehetünk gyanúsak, nem? Szóval úgy kell tennünk, mintha tényleg mindig velem lennél.
- Igazad van. Imádom, hogy ilyen okos vagy. - nyomott egy puszit az arcomra, majd átbújva a titkos kisajtón, átment a saját szobájába. Kár, mert szívesen megnéztem volna, ahogyan átöltözik.
Gondolataim hatására a ruha nélküli Alisháról, teljesen elvörösödtem. Gyorsan felvettem a ruhámat, és kisétáltam a szobámból. A folyosó néptelen volt - mint általában -, azonban őröket sem láttam. Csodálkoztam, de volt már ilyen alkalom, szóval nem tüntettem neki ki különösebb figyelmet.
- Végre, hogy készen vagy. Mehetünk? - sziszegtem oda Alishának, mikor végre kilépett szobája ajtaján. Görcsösen meghajolt előttem, mire elfintorodtam. Tőle a legrosszabb látni ezt. A hajolgás meg az ilyesmi dolgok kikészítenek. Hiába nőttem fel hercegnőként, sosem fogom tudni elfogadni. A hatalomtól nem leszünk másak. Van, akit megrészegít, de én pont undorodom tőle. Attól, hogy enyém a királyság - vagyis, még az apámé - attól nem vagyok több. Csupán beleszülettem. Olyan sokszor álmodozom, bár egyszerű polgár lehetnék. Lehet, hogy szenvednék, nem csak érzelmileg, de legalább élhetném a saját életem.
- Hahó, min gondolkozott el a Hercegnőm? - Alisha keze suhant el szemeim előtt, majdnem fejbe is vágott. Hitetlenkedve néztem rá, aztán elnevettem magam. Visszarántott a valóságba, és együtt indultunk el a trónterem felé.
Az őrök megállítottak.
- Engedjetek be. A király parancsára vagyok itt. - utasítottam a két talpig páncélba öltözött férfit.
- Csak a Hercegnőt lehet. A testőrére nincs szükség odabenn, mi védelmezzük a termet.
- De szükség van rá, abban egyeztünk meg, hogy bárki bemehet.... - folytattam volna kiakadásomat, ha nem vágódik ki az ajtó, és hallom meg a király mennydörgő hangját.
- Csak, és kizárólag, TE. - mutatott rám, és haragosan elindult befelé. Ijedten néztem Alishára, aki csak bólintott egyet. Gondolatok ezrei cikáztak végig az agyamon. Vajon miért nem engedik? Csinálnak vele valamit? Megtudták a titkunkat? Mi történik?!
A király után siettem és gyorsan leültem a számomra még évekkel ezelőtt készített trónszékre, amely közvetlenül a királyé mellett volt.
- Nos, Ruby, drága lányom. Úgy gondolom eljött az idő, hogy egy nagyon fontos kérdésről döntsünk.
- Azt hittem, a bálról lesz szó... - apám szemein láttam, hiba volt közbevágnom. Összébb húztam magam, és csendben hallgattam tovább atyám szavait. És közben rettegtem, mert sejtettem, mi vár rám. Akkor jöttem rá, hogy hol lehetett az elmúlt időszakban, és hogy mit tervezgetett, velem kapcsolatban.
- Nos, mint bizonyára már kitaláltad, miről is fogunk most megállapodni. Találtam férjet neked. Egy olyat, aki megfelelően fogja tovább irányítani a birodalmat, ha én eltávozom. Szeretném, hogy kellőképpen fogadd majd, és ne legyen belőle botrány. Ugye, bízhatok benned?
- Persze, de... mikor? - habogtam. Kezdtem teljesen szétesni.
- A bál után fog eljönni Cedric herceg. Aztán pedig rá pár hétre, vagy akár napra, megtörténik a házasságkötés. Megegyeztünk? - már mondani akartam valamit, de apám leintett, mormogott annyit, hogy "persze, hogy megegyeztünk", és már kezdett is bele más dolgokba. Ennyi. Ennyit kaptam én, pár mondatot, pár olyan szót, ami tönkreteszi az életemet. Férj. Férfi. Biztosan valami öreg, hatalommal bíró kujon, aki alig várja, hogy a szoknyám alá nyúljon. Na de álljon meg a menet. Nem történhet ez meg. Nem fogom hagyni, hogy egy undorító féreg bemocskoljon.
Éreztem, ahogy az epe egyre feljebb kúszik a torkomban. Gondolataim elragadtak, nem érdekelt már, miről beszélnek. Csak arra tudtam gondolni, hogyha össze kell házasodnom valakivel, azt nem fogom tudni elviselni. És Alisha sem. Nem lehetek mással, miközben őt szeretem. A tanácskozás végén öntudatlanul álltam fel a trónomról, és úgy vonultam ki a teremből, mint valami élőhalott. A könnyeimet nyelkedve indultam meg a szobám felé, mire Alisha megrántotta a karomat.
- Hé, veled mi történt? Ruby? - suttogta nekem. Az őrök feszülten figyeltek, én pedig továbbsiettem, nem foglalkozva a mögöttem rohanó lánnyal, aki csak értetlenül követett.
Mire beértem a szobámba, kitört belőlem a zokogás. Nem, nem tudhatja meg, nem tudhatja meg - végig ezt kántáltam magamban. Ha Alisha rájön, tönkremegy, és még valami olyat csinál, amit sosem bocsátana meg magának. Úgy döntöttem, el kell titkolnom addig, ameddig csak lehet - és az elkövetkezendő napokat kiélvezem a lehető legjobban kedvesemmel.
- Ruby, Ruby, mi a baj, mi történt? - rángatott meg szerelmem.
- Csak... csak... - kerestem a szavakat, aztán eszembe jutott egy még hihető hazugság. Majd megszakadt a szívem, hogy életem legfontosabb emberének kell hazudnom, de tudtam, nem tehetek mást. - Csak láttam. Valamit. Nem.... - vettem egy mély levegőt, próbáltam lenyugtatni magam. Mikor úgy éreztem, tudok már összefüggően beszélni, belekezdtem hazugságomba. - Miközben a bálról beszéltünk, egyszer csak... egy látomás jelent meg előttem. Anyám volt benne, ugyanaz, mint álmomban. Teljesen ugyanaz játszódott le, és én nem tudtam megmozdulni, se sikítani, semmit nem tudtam! Tehetetlen vagyok. Tehetetlen, kis senki a hatalommal szemben, érted?- és újra zokogva borultam össze.
Alisha átölelt. Egy szót sem szólt, aminek örültem. Kiélveztem minden pillanatot, mélyen beszívtam az illatát és nyugtattam magam. Ha nem tudnám elintézni, és ezek az utolsó napjaink így tökéletesen, akkor nem szabad, hogy ennyire elhagyjam magam! Megtöröltem a szemeimet, és szenvedélyesen megcsókoltam. Eldőltünk az ágyon, teljesen egymásba feledkeztünk.
- Várj, Alisha.. várj.. - ziháltam, és leállítottam. Ha ezt is megtesszük, még inkább fájni fog.
- Még... ne most. Nem akarok semmit sem elsietni. - szerelmem csak mosolyogva bólintott, és újra megcsókolt. Ezúttal gyengédebben, és óvatosan simogatott. Mikor kezei hozzám értek, megborzongtam. Az érintése annyira csodálatos érzés volt.
Nem tudtam az időt, hogy mennyi ideig feküdtünk ott, csókolózva, beszélgetve a semmiről, de arra lettünk figyelmesek, hogy a folyosón nagy nyüzsgés van, az ajtóm előtt állandóan elment valaki.
- Most már muszáj lesz kikelnünk, igaz? - nézett rám óriási szemeivel Alisha. Elmosolyodtam, természetes szépsége egyszerűen elkápráztatott. Csodáltam, hogy ő az enyém, az én szerelmem. Elfacsarodott a szívem a gondolatra, hogy mi lesz, ha a végét jelenti Cedric eljövetele, de aztán újra megerősítettem magam.
- Igen, muszáj. Na, gyerünk kisasszony, nem érünk rá lazsálni! Fel kell próbálnunk a csodálatos szabó uraságom által készített ruháinkat! Látni akarlak már nagyon benne. Alig várom! - tapsikoltam, és gyorsan magamra kaptam a városi ruháim közül az egyiket. A zöld anyag szorosan tapadt rám, azonban szerencsémre tökéletesen eltakarta kebleimet. A ruha rövidebb volt, igazán nyári viselet - ami nem ártott, ugyanis odakint száz ágra sütött a nap.
A folyosón az őrök izgatottan járkáltak és nézelődtek ki az ablakon. Lenéztem, a kastély belső, kis udvarában rengeteg udvarhölgy beszélgetett. Már ki is ment a fejemből, hogy ilyenkor az összes tehetős kisasszony idejön, és várja, hogy valamilyen befolyásosabb személy, vagy jóképű katona felkérje a bálra. Elmosolyodtam, és mentem Alisha után. Ő is lenézett, de legnagyobb örömömre csak fintorgott egyet az enyelgő fiatal nőkre. Hangosan felnevettem, mire az összes őr bosszúsan nézett rám. Végre kiűztem a fejemből az összes rossz gondolatot, és élveztem Alishával töltött pillanataimat. A szívem vérzett, üvöltött, míg az agyam folyamat csitítani próbálta. Nem sikerült neki mindig.
A városba érve Alisha karja súrolta az enyémet. Arra gondoltam, milyen szívesen megfognám most a kezét, és rájöttem, soha többé nem fogom tudni ezt tenni. A szívem újra felkiáltott, a szemeim könnybe lábadtak. Szenvedtem belülről, és ennek nem volt szabad meglátszania rajtam. Csak figyeltem azt a nőt, akit mindennél jobban szerettem, és tudtam, soha nem fogom tudni elengedni. Lehetetlen lenne őt elfelejtenem, vagy akár lemondanom is róla. Az a szeretet, az az érzés, ami elfog, amikor ránézek, amit érzek, mikor megcsókol - nem, én ezt nem bírnám. Nélküle az életem csak egy sivár körforgás, amiben a hatalom és a megmaradó emberségem próbál utat törni magának. Ha őt elveszítem, nem leszek más, csak egy két lábon járó, parancsokat teljesítő rongybaba.
Olyan mélyen elvesztem gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor megérkeztünk a szabóhoz. Alisha állított le a kapu előtt, és mosolyogva megrázta a fejét.
- Tudom, hogy jól nézek ki, de azért máskor próbálj meg nem ennyire feltűnően megbámulni - hozzám hajolt, hogy csak én halljam, mit mond - szerelmem. - fejezte be a mondatot. Mosolyogva néztem rá, és közben éreztem, ahogy pirosság kúszik fel a nyakamon. A pír azonnal ellepte az arcomat, de ezt szerencsére már Alisha nem láthatta, ugyanis előtte mentem be a szabóhoz.
Tomas sietősen érkezett a hátsó szalonból fogadásunkra, és gyorsan el is szaladt a ruhákért. Amíg várakoztunk, az arcom visszanyerte jellegzetes színét, Alisha pedig a kirakatban lévő ruhákat nézte. Egyre nagyon rátapadt a figyelme. A ruha fekete volt, hosszú, a combközépig felvágva. Végig csipkés, elegáns, de közben tekintélyt parancsoló. Elképzeltem benne szerelmemet, és elmosolyodtam.
- Szerinted ennek milyen ára lehet? - nézett rám Alisha tanakodva. Elmondtam neki, hogy az ilyen anyagból készült ruhák egy vagyont érnek, még a királyi család tagjainak is, mire sóhajtott egy nagyot. Eldöntöttem magamban, hogy megfogom neki vásárolni. Titokban, valamikor elintézem Tomasszal. A szabó közben kiért, kezében gyönyörű ruháinkkal. Izgatottan néztünk össze Alishával, mire Tomas, látva izgatottságunkat, gyorsan behívott minket öltözni.
A ruhák úgy néztek ki, mintha csak ránk öntötték volna. Alishára nézve elakadt a szavam, képtelen voltam bármit is mondani. Csábító, elegáns, és közben teljesen hozzá illő.
Tomas a legjobb munkát végezte. Büszke voltam rá, Alishára, és magamra is, hogy nem győztek le érzelmeim. Figyeltem, ahogy lefejtik róla ruháját, mikor Tomas megszólalt mellettem, hogy ez még nem a teljes, azt majd a bálon fogom meglátni.
- Akkor lesz igazán gyönyörű, és hozzáillő. - mondta tanakodva, majd hozzám fordult. Arcán még szélesebb mosoly jelent meg. - Tudod, sosem láttam még ilyen gyönyörű hercegnőt. Sokmindent megéltem, sok helyen jártam, de senki sem érhet fel szépségedhez. Örülök, hogy birodalmunk ilyen gyönyörűséggel büszkélkedhet. A jövőbelid is nagyon szerencsés férfi lesz, Hercegnő. - mondta, mire ijedten néztem rá. Hát ő meg honnan tudja?! - Bár, erről még semmit sem hallani, szóval ne siessük el a dolgokat! - ránéztem Alishára, de neki fel sem tűnt a dolog. Vajon csak általánosságban beszélt a szabó, vagy tud valamit? Vérző szívemet jeges félelem járta át. Ha már az emberek is tudják, csak pillanatok kérdése, és Alisha is megfogja.
Gyorsan megbeszéltem Tomasszal a részleteket, és sietősen indultam a várba. Alisha megint csak értetlenül jött utánam, de ezt már nem hagyta szó nélkül.
- Ruby, várj... tudom, hogy rosszul vagy... anyukád miatt. De mi lenne, ha sétálnánk egyet? A királyi kertben, vagy akár kint is, a patak felé! Gyalog nem muszáj annyit elmennünk, de lehet, jót tenne neked, hogy egy kicsit kikerülj innen.
- Nem is tudod, mennyire. - szeretettel és hálával néztem rá, és a titkos átjárónk felé vettük az irányt. Az emberek néha megbámultak, de nem foglalkoztak velem. Túl sokan voltak ebben a napszakban az utcákon, és rengeteg vidéki kisasszony is jött a városba, ha nem néztek meg túl jól, nem tudtak felismerni.
Próbáltam kihallani, hátha beszél valaki rólam, vagy a közelgő esküvőről, de sehol nem hallottam. A piacon átmenve már megnyugodtam, hiszen ott biztos szó lett volna róla, főleg, miután megláttak. De akkor sem, csak a királyról, és a titkos útjáról beszélgettek. Szorosan Alisha mellett sétáltam, és végre elértük a kiskaput. A helyet, ahol könnyen kilehet surrani a várból, anélkül, hogy bárki is észrevenné. Rátértünk az erdei ösvényre, körülnéztem, és varázslattal eltüntettem magunkat.
- Hát te meg mit csinálsz?
- Védőbűbáj, valamelyik nap tanultam Elias-tól. Csak akkor látnak meg, ha pont elénk kerülnek, tehát jelen esetben ez elég nehéz lenne, ugyanis kitudjuk kerülni, ha szemből jönnek, és halljuk is. Így nyugodtan csinálhatom ezt, anélkül, hogy aggódnom kéne. - azzal megfogtam a kezét, magamhoz fordítottam, és megcsókoltam. Imádtam puha ajkait, olykor szenvedélyes, olykor gyengéd ölelését. Éreztem, megint el fog ragadni a szomorúság, de valahogy kiűztem magamból.
Mosolyogva, boldogan sétálgattunk. Alisha virágokat szedett, és a hajamba tűzigélte őket. Úgy néztem ki, mint aki beleesett egy bokorba, a hajam teljesen összekócolódott. Túl jól éreztem magam, nevettünk, kikapcsoltunk. Akárhányszor megölelt, próbáltam átlagosan viselkedni, de mindig egy kicsikét jobban öleltem, kicsikét jobban csókoltam - és közben a szívem egyre több és több darabra tört.

Alisha

Pár nap volt csupán a bálig, és Rubyval nagyon izgatottak voltunk. Látni a sok embert így az utolsó napokban a városban, hogy mindenki mennyire készül rá, egész héten zsúfolt volt az egész hely. Valami viszont zavart, nagyon is. A hercegnő viselkedése kicsit aggasztott, mióta az apjával beszélt, kissé távolságtartó lett, és nem mindig sikerült felvidítanom. Nem értettem, miért. A szívem legmélyén kicsit kezdtem megijedni, hogy talán múlik a szerelme irántam, de mégsem tudtam volna elképzelni azok után, amiken keresztül mentünk. Az első naptól, amikor a szemébe néztem, megláttam a világom, a reményt, a lehetőséget egy szép életre, vele. Mégis kezdett kicsit felemészteni a helyzet, az állandó félelem az elvesztése miatt, és kissé kezdtem azt érezni, hogy tényleg elveszíthetem. Pár napja is, elhívtam fürdeni, és vacsorázni, mindent szépen előkészítettem, hogy kicsit kettesben legyünk, és megnyugtassam - de visszautasította, és inkább elment a szobájába, és azt mondta, ne zavarjam. Nem értettem a viselkedését, de próbáltam nem szétesni. A szobámban a párnámba temetve az arcom egész éjszaka könnyeztem. Aztán másnap már teljesen rendben volt, és bocsánatot kért, de akkor sem mondta el, hogy mi a gond, csak az édesanyjára hivatkozott. Próbáltam hinni neki, de valami mégis mintha azt súgta volna, hogy más gondja van.

A bál napjára elérkezvén, Rubyt reggel óta nem láttam. Estig, hogy elüssem az időt, elmentem a fegyvertárba, megfelelő tőröket keresni az övembe, amit a szabó készített nekem. A ruháinkat reggel elszállították a szobáinkba, de Ruby nem engedte, hogy megnézzem az övét. Az én teljesen bőr ruházatom még ki lett egészítve a hosszú csizmámmal, egy palásttal és az övemmel. Rákerültek az utolsó varrások és a bőr madzagok a vágásokhoz. Alig vártam, hogy benne legyek és táncolhassak egyet a hercegnőmmel. Két régi tőrt szedtem elő, amit csak ritkán, jeles alkalmakon használtam. Amit még Ruby adott nekem testőrré avatásom napján, a két csontból faragott, ezüst tőrömet. Gyorsan megtisztítottam őket, majd visszaindultam a szobámba. Útközben láttam Rubyt is, amint épp a nemesekkel beszélt, ezért odamentem hozzájuk.

- Igen, mint minden évben, most is lesznek különféle finom ételek, desszertek! Külhoni szakácsainkat is haza hívattuk a cél érdekében! - magyarázott lelkesedéssel a hercegnő, csak úgy ragyogott a napfényben.

- Pompás! Már alig várom, hogy mindent megkóstoljak. - mondta nyál csorgatva, egy igen kövér nemes, amire kissé elmosolyodtam, és Rubyra tekintettem - Drágám, remélem el leszel az udvarhölgyeiddel, amíg én az ételekkel csábítom a gyomrom! 

- Jaj, ne aggódj egy percet se... - mondta unottan a felesége, akin látszott, hogy a férje egyáltalán nem érdekli. 

- Mit csinál a hercegnő? - kérdeztem nyájasan.

- Igazgatom a nemeseket, és válaszolok az unalmas kérdéseikre, mint látod. - mosolyodott el Ruby.

- Már csak pár óra, és a karjaimban foglak táncoltatni... - suttogtam neki.

- Tűkön ülök, drágám. - válaszolt halkan, édesen. Nem látszott rajta hogy bánatos lenne, és ennek én nagyon is örültem.

Még pár nemest megvártunk, és beszélgettünk velük. Rájöttem hogy mindenhonnan jöttek, a közel lévő falvakból, városokból, nemesek nagyjai, százai. Már csak azon gondolkodtam, hogy hol fog elférni ennyi ember, és mennyi étel és ital kellhet ezeknek az ellátásához. Mire végeztünk, Ruby már kicsit frusztrált volt.

- Elkísérhetem a hölgyet a szobájáig? - kérdeztem, a kezemet nyújtva.

- Persze, örülnék neki. - mondta, de a kezemet nem fogta meg. Akkor jöttem rá, hogy az utcán vagyunk, és tényleg nem kéne. Így elkezdtem sétálni mellette. Egy szót sem szólva, csupán néha köszönve a szolgáknak, lovagoknak, sétáltunk a szobáink fele. Készülődnünk kellett. Ruby sétált előttem, végignéztem rajta, és csak néztem és néztem... annyira szép és csinos volt. Hirtelen hátra nézett.

- Mindjárt leesik a ruhám, annyira bámulod. - nevetett.

- Shh, halkabban. - vörösödtem el, de közben rájöttem, hogy senki sincs rajtunk kívül a folyosón. 

Ruby szembe fordult velem, és megfogta az állam. Mélyen a szemembe nézett, én meg elvigyorodtam. Ám ekkor Mirandát láttam meg a szemem sarkából, ezért gyorsan elfordítottam a fejem. Ruby hátranézett a szolgálójára, aki kicsit megszeppenve, besétált a hercegnő szobájába. 

- Nem ártana jobban figyelned az arcodra, még a végén nem fognak a lovagok maguknak választani, ha ilyen foltos az arcod! - magas hangon mondta, és kacsingatva nekem Ruby.

- Köszönöm hercegnő, remélem meg tudok felelni az elvárásaiknak. - kacsintottam vissza, majd gyorsan beslisszoltam a szobámba. Egy lány volt bent, az öltözékéről rájöttem, hogy szolgálóleány volt. 

- Jöttem segíteni megmosakodni, és öltözködni, készülődni. - szólt magabiztosan.

- Rendben, köszönöm.

Megmosakodtam, megtisztogattam magam, áradt belőlem a levendulaillat, főleg, hogy még valami erős aromájú olajat is kaptam, amit a szolgálólány szétkent a testem pár részén. Magamra öntöttem a ruházatomat, kissé feszes volt, de elég kényelmes, és tudtam, hogy Rubynak biztos fognak tetszeni a kissé megmutatkozó kebleim. Elmosolyodtam ha rágondoltam kipirult arcára. Felhúztam a térden kissé fentebb nyúló csizmáim, illetve a övem kis tartóiba beleraktam a tőrjeim, amik pont tökéletesen passzoltak bele. A hajamat fonatokkal díszítette, de csak két felén, illetve a fejem tetején egy nagyobb fonatot csinált, amit nem font le végig, ezért a hajam nagy része hátul kiengedve volt. Tetszett. Aztán a hajamra is tett az olajból.

- Ennyi lenne, most már mehet várni a hercegnőt, hölgyem. - meghajolt, majd búcsút intett, miután összeszedte a dolgait.

- Köszönöm még egyszer a segítséged! - mosolyogtam.

Elvettem az elegáns fekete, csuklyás palástomat, felkötöttem magamra, és elindultam. Kimentem a folyosóra, és vártam Rubyt. Nem unatkoztam túl sokáig, mert elég hamar megjelent az ajtóban. A lélegzetem elakadt, és az illata az őrületbe kergetett. Gyöngyvirág. Téveszthetetlen illat. Mélyen be volt vágva a ruhája a mellkasán, de nem látszott túl sok ki belőle, a ruhája a földet súrolta, a karjain hosszan lógott a fátyol és a palástja is teljesen fátyolos volt. Gyönyörűen ment a fehér fátyol a szeméhez és a hajához. A haját úgy csináltatta, ahogy mindig is szerette, ahogy az édesanyjának is sokszor volt. Két fonat ment végig hátrafele a hajára, és középen találkozva, együtt folytatva útjukat a haja végéig. A kezében egy vastagabb, vörös színű palástot tartott, amit gondolom majd éjszakára fog használni, a hűvös idő miatt. Biccentett a fejével, hogy karoljak belé. Bólintottam, majd elindultunk. A szavak nem jöttek ki a számon, annyira el voltam kápráztatva. 

- Gyönyörűen nézel ki ma este, biztosan minden férfi rajtad fogja legeltetni a szemét! - szólt lágyan Ruby.

- Helyedben meg sem szólalnék, sosem láttam még ennyire gyönyörű teremtményt, mint te. - néztem rá, és észrevettem egy kis pírt a arcán.

Mosolyogva kísértem a hercegnőmet, nevetgélve sétáltunk el a hintóig, amiben csak mi ketten ültünk, hiszen szerencsére a király már előttünk elment. Egymás mellett foglaltunk helyet, aztán mikor a hintó elindult, kézfejemet Ruby nyakára helyeztem, és közel húztam magamhoz.

- Szeretlek. - mondtam halkan, majd hosszan megcsókoltam.
Közelebb húzódott hozzám, a testünk kissé összeért. Éreztem a meleg bőrét, és ez forrósított a hangulaton. A kezem lesétált a mellkasán, érzékeltem ahogyan a szíve hevesebben vert. Elhúzódtam, és rásomolyogtam. Tudtam, hogy nemsokára megérkezünk, mert csak a nemesek negyedébe mentünk.
A bálhoz közeledvén a zene már hallható volt, a vérem kezdett felpezsdülni. Kiszálltunk a hintóból, és elindultunk befelé. Ámultam és forgolódtam. Annyira nagy hely volt! Gyönyörű, óriási kert vett körül és minden tele volt ültetve díszesebbnél díszesebb virágokkal, fákkal, amelyeken látszott, hogy gondos kezek vigyáznak rájuk. A nagy telken egy gyönyörű ház is épült, aminek háta mögött szólt a muzsika, ezért próbáltam sietősre venni a mozgásom, és reméltem, hogy Ruby is követ engem. Semmi kétség sem fért hozzá, elkezdtünk szaladni az ünnepségre. A fáklyák és gyertyák bevilágítottak mindent, sok sátort vertek fel, bennük étellel, itallal. Középen volt a tánctér, a ház erkélyéről pedig szólt a zene. Ahogy körülnéztem már nem bírtam megállni, hogy ne táncoljak. Körülöttünk ugyanúgy bokrok, virágok és fák díszelegtek, illetve padokat is láttam, meg szökőkutat, és minden egyéb szépséget. Nem is lehetett volna szebb!
- Mond csak hercegnő, ez ki telke? - kíváncsiskodtam.
- Igazából a királyi családé, de a nemesek, ha nagyszabású ünnepségeket rendeznek, mindig itt tartják, szóval mondhatni köztulajdonnak is.
Bólogattam, ekkor pedig kezdtek minket észrevenni és lerohanni. Unottan leültem az egyik padra és elvettem egy pohár bort.
- Ruby, drágám! De örülök, hogy látlak! - szólt Elena, és megölelte Rubyt - És neked is Alisha! - mosolyogva viszonoztam az ölelését, majd visszatértem a boromhoz.
Megpillantottam Eliast, Moirat és Brant. Az utóbbinak nem igazán örültem, de próbáltam nem utálatot mutatni amikor odasétáltam hozzájuk, és inkább hagytam Rubyt elbeszélgetni a nemesekkel.
- Szép jó estét nektek! - köszöntöttem őket.
- Neked is, Alisha! - ölelt meg Moira és Elias is - Milyen gyönyörűek vagytok ma este! - dicsért meg Moira minket, közben ránézett az unottan bólogató hercegnőre.
- Te sem panaszkodhatsz! Igazán megszab téged ez a kék szín. - viszonoztam a kedvességet.
- Köszönöm. - mosolygott, aztán elindult Ruby fele, Elias meg húzott egyet a vállán, hogy ott kellett hagyjon engem Brannel, majd Moira után igyekezett.
- Szóval, hogy jutottál be ide? - kérdeztem a fiatal mágust.
- Elias azt mondta az unokaöccse vagyok, és mivel senki nem kutakodott, itt vagyok. - nem mert a szemembe nézni.
- Értelek.
- Figyelj, Alisha. Szeretnék bocsánatot kérni a tetteimért. Elias felnyitotta a szemem, és rájöttem hogy tényleg butaság volt amiket tettem. - lehajtott fejjel magyarázott.
- Fátylat rá. - szóltam.
- Tessék? Csak így? - lepődött meg Bran.
- Igen, most kezd túl jó kedvem lenni, ezért elnézem a cselekedeteidet. - mondtam neki vigyorogva, és tovább kortyolgattam a boromat.
- Akkor nem fogom elrontani a barátságunkat többé. De azért megkérdezném, van kedved táncolni? Mivel a hercegnő elég elfoglalt. - hátratekintettem Rubyra, és láttam, hogy még egy ideig biztosan nem lesz megközelíthető. Ki fog fáradni ma éjszakára.
- Végülis, miért is ne. Legyen ez a pecsétje a megbocsájtásnak!
Bran bólintott, majd besétáltunk a tánctérre a sok ember közé. Kicsit vártunk, majd megfogtuk egymás kezét, és elkezdtük járni a táncot. A tömeg tombolt, mindenki táncolt, láttam egy-egy embert, akiről már folyt a víz a sok mozgástól. Bran igen jó táncos volt, de még volt amit tanulnia, így hát próbáltam vezetni őt. Jó párszor megpördített, nagyon jól szórakoztunk. Egy kissé már szédültem is a bortól, aztán mikor vége lett a harmadik együtt eljárt zenének is, elmentünk még italért.
- Kóstoltad már a francia bort? - kérdezte a hátunk mögül Elias, és a kezembe adott egy borral töltött poharat - Bran, te ne igyál sokat, még fiatal vagy és nem érett az ilyesmikre. - apáskodott a fiú felett, amire csak egy legyintést kapott, ezért az öreg mágus kis szellővel kifújta a kezéből a poharat. Nevettem, főleg ahogy mindenki a szégyenkező fiúra bámult. Elias vigyorogva továbbállt, Bran bocsánatkérően rám pillantva pedig utána.
A tekintettemmel Rubyt kezdtem keresni, de szédelegtem is kicsit, és túl nagy volt a tömeg. Szerettem volna már táncolni egyet vele, de mivel fáradt voltam, inkább harapnivaló után kutattam, majd pedig leültem az egyik padra. Nem maradtam sokáig egyedül, megjelentek a lovagtársaim, egy-egy baráti arc is köztük. Odajöttek, enyelegtek. Dicsérgették a ruhámat és a kinézetem. Kettő közülük fel is kért táncolni, de kedvem nem volt hozzá, így hát a fáradtságra hivatkozván elutasítottam őket, azonban megígértem, hogy később táncolok velük. Bár titkon reméltem, hogy arra már elég részegek lesznek, és nem kell megmozgatnom magam miattuk. Továbbálltam, megelégeltem, hogy nem láttam Rubyt, ezért elkezdtem keresni. Nem kellett sokáig járkálnom, bent táncolt egy férfival, nem ismertem ki volt az. Kissé megütött a féltékenység, de próbáltam nyugodtan kezelni a helyzetet. Figyeltem egy darabig őket, a hercegnő is észrevett, aztán ahogy vége lett a zenének, megköszönte a táncot, és oda sietett hozzám.
- Szép jó estét drága testőröm! - üdvözölt kedvesen.
- Önnek is hercegnő! - hajoltam meg. Tudtam, hogy nem szereti, de itt most illedelmesnek éreztem magam miatta - Egy kis bort? - állítottam meg egy szolgát, aki tálcán kínálgatta az italt.
- Szívesen! Bár már ittam egy pohárkával!
- Meg is látszik... - mondogattam halkan, mivel az arca kissé kipirult - Van kedve táncolni? - nyújtottam a kezem.
- Még szép, de mi lesz a borainkkal?
Körülnéztem gyorsan, megpillantottam Brant, és intettem neki, hogy jöjjön közelebb. Oda adtam neki a két italos poharat, a fiú meg mosolygott.
- Bújj el, amíg Elias meg nem lát! - mondtam, majd elkaptam Ruby kezét, és bevezettem a tánctérre.
Nem figyelt senki sem minket, legalábbis nem láttam, de apró félelem volt bennem. Láttam az este folyamán együtt táncoló nőket, férfiakat, szóval nem hittem, hogy bármilyen problémánk adódna, de mindig rejtőztünk, ezért az adrenalin kissé túltengett bennem.
Tökéletesen táncoltunk, Ruby teljesen átadta magát az irányításomnak, pörögtünk, nevettünk. Gyönyörű volt ahogyan mosolygott, és élvezte a mozdulatainkat. A zene átjárta a testünket, a szerelmünk tökéletesnek tűnt azokban a pillanatokban. Eddig sosem érhettünk egymáshoz mások előtt, de a zenének és a táncnak hála, foghattam a hercegnőmet a karjaimban, és ez hatalmas boldogsággal töltött el.
- Annyira jó veled! - suttogtam neki, amikor közel kerültünk tánc közben.
- Veled is, szerelmem. - mondta nagyon halkan, aztán megpördítettem.
Jó pár kör táncot lejártunk, kissé már fáradtam. Ekkor azonban a király mennydörgő hangja csapott le a táncoló tömegre. Leállt a zene, és mindenki rá figyelt. Rubyval kíváncsian néztük a történéseket, közben egymás kezét még mindig fogtuk, ezért elengedtem őt. Ránéztem, és aggodalmat véltem felfedezni az arcán.
- Elnézést drága emberek, csak szeretnék egy nagy bejelentést tenni, ami minden itt lévő embert érint. - kezdte a mondandóját a király - Mint tudjátok, leányom, Ruby hercegnő beérett már a házasságra, ezért hát nemrégiben utazásom során, megtaláltam a megfelelő férfit mellé. - szavait nem hittem el, nem lehetett igaz, nem, nem és nem - Cedric herceg, gyerekkorom egyik jó barátjánák, szövetségesemnek ifjú fia, ki a bál után feleségül fogja venni hajadon leányomat. Igyunk most rájuk, hogy sokáig együtt legyenek, és sok örököst nemzzenek ennek az országnak! Éljen! - nem hittem a füleimnek, a nép éljenzett, a zene újra kezdett szólni, a szívem darabokban hevert, a mellkasom szét akart hasadni. Ezt nem tudtam feldolgozni.
Ránéztem Rubyra, akinek a szomorú tekintette beleégett a elmémbe. Nem bírtam tovább, el kellett menekülnöm egy csendes helyre, sírni akartam, ordítani. Nem veszíthetem el! SOHA. De nem tudtam ránézni. Hazudott nekem, ez miatt volt távolságtartó velem, biztosan el akar hagyni, muszáj lesz neki, feleségül megy egy herceghez! Futottam, könnyeztem, nem tudtam mitévő legyek. A szemem sarkából megláttam a királyt ahogy vigyorog rám. Legszívesebben arcon köptem volna a nevető pofáját. Belopóztam a házba, menedék után kutatva, ahol kisírhatom magam, aztán meg az Isten tudja mit csinálok magammal. Nem bírnám elviselni, ha azt kéne néznem, ahogy egy férfival van. El akartam tűnni...
Az egyik folyóson a falnak támaszkodva sírtam, és üvölteni akartam, de nem mertem. Ha valaki meglát biztosan lebukunk, de ahogy láttam, a király már észrevette a mi kis játékunkat Rubyval. De nem érdekelt, elérte a célját, feleség lesz belőle.
- Alisha! - futott oda hozzám a hercegnő.
- Ne, kérlek, ne tedd fájdalmasabbá ezt az egészet! - nem engedtem, hogy hozzám érjen.
- Kérlek, szerelmem, nézz rám! - próbálta elfordítani a fejem maga felé.
- Ne, Ruby, véget kell vetnünk ennek. - a számat haraptam a fájdalom miatt. A lány elvette a kezeit.
Sírt, nagyon könnyezett, és szipogott. Nem voltam képes ott állni, és csak hallgatni ahogy szomorkodik ott mellettem. Megfogtam és a falnak nyomtam. Összeért a homlokunk, simogató és mámorító érzés volt a leheletét érezni az arcomon. Folytak a könnyeink, a szerelmünk töredékei potyogtak, a szívünk ordított, nem ment a beszéd se. Megérintettem a nyakát, kissé erősebben mint ahogy szoktam, a fájdalom, a kín tette ezt velem. Megcsókoltam, hosszan szenvedélyesen. Közelebb húzott magához, és elkezdte simogatni a hátam. Felhevült a levegő ismét köztünk, mint már nagyon sokszor. Ruby megfogott és behúzott az egyik szobába, amelyikben egy nagy ágy fogadott. Megállt előttem, és leomlasztotta magáról a ruháit. Nem tudtam hogy sírjak, vagy legyek boldog. Belöktem az ágyba, miközben végig csókoltam, és a derekát fogva ügyeltem hogy szépen landoljon. Mélyeket szuszogtunk csókolózás közben, Ruby elkezdte kioldani a madzagjaim, és lehámozni rólam a ruháim. Simogattam amíg ő vetkőztetett, és csókokat hintettem a testére. Miután már én is meztelen lettem, eldöntöttem az ágyon, összeérintettem a testünket, aztán lassan csókolni kezdtem a fülét, és a nyakát. Nem időztem sokat, egyre lentebb, és lentebb csókolgattam. A hercegnő néha felsóhajtott, amikor meg már leértem, a főponthoz, belekapaszkodott az ágyba. Vigyorogva csókoltam meg, aztán a nyelvem is használtam, amitől Ruby egyre jobban szorította az ágyneműt. A számat, és a nyelvemet felcserélte az ujjam, amit legelején kissé lassan, majd mikor a lány fölé emelkedtem, egyre gyorsabban kezdtem betolni és kihúzni. Próbáltam csitítani a csókjaimmal, de belenevetett és nyögött azokba. Élveztem minden percét az együtt töltött perceinknek, és örültem, hogy végre megadhatom a legszebb gyönyört annak, akit igazán szerettem. Nem volt már sok idő, Ruby elkezdett remegni, én meg hozzátoltam a testem, és megharaptam kissé a nyakát, aztán pedig egy nagy sóhajtás keretében, kissé összehúzódott mellettem. Szükségem se lett volna arra, hogy ő is tegyen értem, már a gyönyör, ahogy elélvezett, az is elég volt. De neki nem volt az, szembenézett velem, majd folytattuk a mi kis játékunkat. Ahhoz képest hogy még nem volt senkivel, engem nagyon hamar sikerült kivégeznie...

*

Rubyval szeretkezni maga volt a Mennyország. A hajnal közeledtével kissé lenyugodtunk, és újra elöntött minket a szomorúság - de próbáltunk erősek maradni. Nem tudtam haragudni rá azért mert hazudott, csak védeni akart, tudtam én nagyon jól.

- Mi lesz velünk? - kérdeztem rá halkan.
- Semmi, nem akarlak elveszíteni. Senkit nem éreztem még ennyire közel magamhoz, úgy érzem a szerelmünk egy következő szintre lépett, és ezt nem akarom elveszíteni. - mondta a szemembe nézve. Megsimogattam.
- Szeretlek Ruby, nem akarok nélküled lenni, létezni.
- Én is szeretlek, Alisha.
Megcsókolt. Aztán újra meg újra, és újra. Nem akartam, hogy ennek az éjszakának vége legyen. Még feküdtünk egy kicsit, majd elkezdtünk öltözni, és kimentünk. Sokan hazamentek már, a még ott lévő nemesek ittak, de feleségeik már nem nagyon voltak ott. Néhányan még beszélgettek az asztaloknál, halk zene szólt. A királyt messziről láttuk, ahogy pár lánykával kacérkodik. Hányingerem volt tőle. Végig fogtam Ruby kezét, és nem akartam elengedni. Elindultunk vissza a várba, és próbáltunk boldogak lenni, így is, hogy tudtuk, hogy hamarosan a kapcsolatunkat szét fogják törni. Néha megcsókoltam, és rámosolyogtam a hercegnőre, azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Boldog is voltam, és nem is. Sétálásunk közben megpillantottuk Eliast, ahogy integet felénk.
- Mi a fene... - suttogtam, kíváncsi voltam hogyan talált meg.
- Mágia, szerelmem. - válaszolt Ruby a fel nem tett kérdésemre, majd mikor ránéztem elnevette magát.
- Végre megvagytok! Már Moirától jóslást kértem merre lehettek, de aztán meg tessék itt vagytok. Azt hittem nem talállak meg, és már kezdtem aggód...
- Elias, térj a lényegre. - szólt közbe a hercegnő.
- Jaj, ne haragudj. Szóval megérkezett az utolsó összetevő nem olyan rég a főzethez. Igaz még most sem támogatom ezt az ötletet annyira, de legyen úgy ahogy őfelsége kívánja! Amúgy fogalmam sincs miért éjszaka hozták el a hozzávalót... - kezdett el gondolkodni a mágus.
Ismét félelem kerített hatalmába, tudtam hogy Ruby minél hamarabb bele akart vágni az egészbe, és ez megijesztett, mert tisztában voltam vele, hogy milyen veszélyes ez a varázslat.
- Holnap este találkozunk nálatok drága barátom. - szólt a hercegnő, és azzal búcsút intettünk Eliasnak.
Nem tudtam mást tenni, csak remélni, hogy ezt is túléljük együtt valahogyan - ahogy már annyi mindent mást is. 

Darkest Times 8.

Alisha

Reggel, mikor kinyitottam a szemeim, Ruby szépséges arcának, és selymes hajának látványa fogadott. Még csendben szunyókált. Figyeltem, ahogyan a mellkasa emelkedik a lélegzetvételekkor. Olyan törékenynek tűnt... de közben tudtam, hogy erős, és bátor - mégis annyira féltettem. Nem akartam elveszíteni semmiképp, de Moira ötlete megrémített. Már eltelt pár nap azóta és Ruby állandóan velem töltötte az idejét, szóval látta rajtam, hogy nem vagyok nyugodt. Hogy is lettem volna képes...? Elias szerint bele is halhatnak. Képtelen voltam nem ideges lenni az ügy miatt. Önmagammal is harcot vívtam, egyik felem segíteni akart a hercegnőnek, hogy megtudja mi történt, de a másik minden erejével azon lett volna, hogy ezt az egészet megakadályozza. 

Hirtelen Ruby elkezdett mozgolódni, remegni. Feltámaszkodtam mellé. Nem vártam sokat a felébresztésével, mivel könnyezni is elkezdett. 

- Ruby, ébredj! - szólongattam, és miközben simogattam az arcát, észrevettem, hogy izzad is - Ruby! Édesem! 

Kinyitotta szemeit, gyorsan és mélyen kapkodta a levegőt. Csak maga elé nézett, és folytak a könnyei. Majd rám fordult a tekintete, és gyorsan megölelt. Ijedt arcától kissé én is megrémültem, aztán próbáltam lenyugtatni a sírdogálását. 

- Mi történt? - kérdeztem halkan, közben az ölemben fekvő lány haját simogattam.

- Anya... újra az az álom, de azon kívül, hogy sír, nem láttam semmit, csak azt az idegen férfit... - válaszolt szipogva.

Nem szóltam, csak ölelgettem, és nyugtattam. Felhúztam egy szintre magammal, megfogtam az arcát, és mélyen a szemébe néztem.

- Remélem, hogy Moira ötlete beválik, én tényleg szeretném, de közben annyira féltelek... Szeretném, ha sikerülne és boldog lennél. Nyugodj meg, jó? Minden rendben lesz! 

Válaszul egy mosolyt és egy bólintást kaptam, aztán egy csókot. Vagyis többet. Ruby könny áztatta ajkai is selymesek voltak, még így is, hogy szomorúság folydogált rajtuk. Csak jobban akartam, le akartam csókolni róluk a keserűséget, és boldogsággal eltölteni a hercegnőmet. Hálóingje lazán lógott le az egyik válláról. Mostanság már nem törődtünk azzal, hogy takargassuk egymás előtt magunkat, sokszor fürödtünk együtt meztelenül, de sosem értem úgy hozzá, hogy ő ne akarja, ha szólt, mindig leálltam. Megérintettem a nyakát az egyik felén, a másikon lassan, szenvedéllyel teli csókokkal hintettem a bőrét, egész le a válláig. Ruby halkan, behunyt szemmel lélegzett. A teste felmelegedett, ahogyan az enyém is. Eldöntöttem őt az ágyon, majd a karjait összefogtam a feje fölött. A másik kezem a hálóruhája felemeléséhez használtam. Nem vettem le róla, csak a melleiről emeltem le. Rám nézett kissé idegesen, válaszul rámosolyogtam. Már csak egy alsónemű fedte testét. Fölé emelkedtem, majd mindkét kezemmel megérintettem a mellkasa szépségeit, aztán csókolni kezdtem a bőrét a kettő közt, közben simogattam őt. 

- Alisha... - sóhajtotta a nevem.

- Pszt! 

Körbecsókolgattam, közben ránéztem a lányra, aki behunyt szemmel, teljesen elvörösödve feküdt alattam. Annyira szép volt! Imádtam kínozni, néha rossznak is éreztem ez miatt magamat, de ő is szerette, ha ezt csinálom vele. Magához húzott, és hevesen csókolni kezdett, testünk összeért, a levegő forró volt, és iszonyatosan kívántam őt. Az egyik kezemmel támasztottam magam, a másikat meg lassan, de egyre lentebb csúsztattam. Amikor a kezem hozzáért a fehérneműjéhez, beleharapott a számba. Kopogtak. Mindkettőnkben megfagyott a vér, és Ruby gyorsan magunkra kapta a takarót.

- Hercegnő, hozhatok meleg vizet fürdéshez? Kilenc óra van lassan, és a szabó úr már várja önt, és kedves testőrét! - Miranda hangja kissé megnyugtatott mindkettőnket, de közben még mindig megijedve, összeszorulva ültünk az ágyon. 

Szerencsére nem jött be. Ruby gyorsan oda szaladt az ajtóhoz, és elrendezte a szolgálólányát. Lassan mindketten megnyugodtunk, majd amikor becsukta az ajtót, rám nézett, és nevetni kezdtünk. Odalépkedtem hozzá, és lágyan megcsókoltam.

- Erre majd még visszatérünk. - súgtam oda, majd elindultam a szekrény felé. Ruby kuncogott, majd visszafeküdt az ágyára.

***

Miután áthaladtunk a palota nyüzsgésén, a piac felé vettük az irányt. A hercegnő vezetett, a szabóhoz mentünk báli ruhákat csináltatni. Reméltem hogy nem kell ruhát vennem, mert attól a szőr felállna a hátamon. Sosem szerettem ezeket a női viseleteket, amiért anyám mindig is szidott. 

- Remélem nem baj drága testőröm, ha megállunk a piacon egy két helyen! Mivel apám ma érkezik, nincs sok kedvem a palotában lenni. - mondta mosolyogva Ruby.

- Dehogyis drága hercegnőm, ami a szíved vágya, azt tesszük. 

- Akkor menjünk vissza a szobámba! - suttogta a fülembe, én egy pillanatra megállva, néztem ahogyan a válla fölött rám néz, majd tovább sétál boldogan. Gyorsan én is utána lépkedtem.

- Bármit őfelségedért! 

Mosolyogva néztünk egymásra, legszívesebben megfogtam volna a kezét, és magamhoz húztam volna, hogy megcsókolhassam. De ezt sajnos, idekint soha nem tehetem meg. De mit bántam én, amíg az éjjeleket együtt töltöttük, sőt, minden szabad percünket. 

A piacon Ruby először a könyvek felé vette az irányt. Beleolvasott párba, én is nézegettem őket. Sajnos szinte mind idegen nyelven volt, kivéve a Bibliákat. Nem itteni volt az eladós, így magamnak nem is tudtam volna venni semmit. Tudtam olvasni, de csak a saját nyelvünkön, viszont Ruby ismerte ezeket az idegen nyelveket, és ahogy láttam meg is értette, mit írnak.

- Milyen nyelven vannak ezek? - kérdeztem.

- Vannak itt francia, és héber nyelvűek is, illetve van még latin! Gondolom nem ismered ezeket a nyelveket. Ha szeretnéd, szólok a tanítómnak az érdekedben. 

- Áh, sajnos így is kevés szabadidőm van, de talán majd egyszer! De azért köszönöm. - hajoltam meg.

- Jaj, ne csináld már! - vigyorgott, aztán továbbállt. 

Mosolyogva utána mentem. Néha úgy éreztem magam, mint egy kis kutya, aki folyton rohan az után, akit szeret, és tudja, hogy biztonságot ad neki az az ember. De nem bántam, mert tudtam, hogy kellek neki, és ő is szeret. 

A piacon még végignéztünk a ruhás standokon. Vettem magamnak két fehér inget, kellettek a páncéljaim alá - sajnos elég gyakran elszakadtak. Illetve Rubyval a fehérneműket is megfigyeltük, a külföldi példányokból választottunk párat. Csak azért nem vette meg a hercegnő az egészet, mert nem akarta a kedves szabóit megharagítani, nehogy azt higgyék, hogy nem tetszenek az ő munkáik. Gyönyörű szép ruhákat is láttunk, de csak átnéztük őket, mivel így is késésben voltunk. Közben Ruby, illetve én is, elfelejtettük, hogy tízre a szabónál kellett volna lennünk. A kereskedők beszélgetéséből hallottuk, hogy már fél tizenkettő is elmúlt. Ezért hát rohantunk, ahogy csak bírtunk. Gyorsan kopogva, beléptünk az ajtón. Szerencsére a csomagokat Ruby elvitette a szolgáival, így azzal nem kellett bajlódnunk. Nagyokat lélegeztünk, majd a szabó gyorsan két pohár vizet hozott nekünk.

- Köszönjük! És kérem ne haragudjon ránk! Teljesen kiment a fejemből, hogy ma itt kell lennünk. - szólt Ruby alázatosan. 

- Semmi gond, hercegnő! Egész napra csak a maguké vagyok, nem fogadtam ma mást! - kissé mintha szégyenkezve Ruby szavai miatt, de kedvesen válaszolt a férfi.

Magas és vékony ember volt. Hátra fésült őszülő haja, illetve borostás, ráncos arca egy aranyos öregemberre hasonlította. A házában mindenféle anyag volt, szövőszék, sokféle tű, ollók, mindenféle fonal, cérna, és egyéb dolgok, amik a varráshoz kellenek. Rend és tisztaság honolt a házban, és sok volt a fény. Nagyon szép lakása volt. Én is szerettem volna már egy sajátot, viszont nem akartam egyedül lakni, Ruby azonban a palotában kellett legyen, szóval elengedtem az ötletet. 

Tomas, vagyis a szabó, először megkérdezte tőlünk milyen ruhákat szeretnénk, a színeket, aztán válogatnunk kellett, anyagokból. Rubynak gondolkodtunk először a ruháján.

- Szerintem legyen fehér, az nagyon megszabná önt, hercegnő! Menne jól a hajához. - javasoltam.

- Úgy gondolod? - bólintottam - Ám legyen. Szóval fehér színben, legyen az anyaga fátyolos, valami újat akarok, ha kell rakj több réteget, legyen tartása. Viszont nem szeretném, hogy annyira rám feszüljön, és a palástomat is fátyolból szeretném, ugyanúgy fehéren. Megoldható, mester? - kérdezte kedvesen, közben a szabó végig jegyzetelt.

- Persze, gyönyörű lesz felség! És önnek mivel szolgálhatok, Alisha kisasszony? 

- Hát, én nem szeretem a ruhákat. Lehetne valami olyan stílus, ami illik egy lányhoz is, de egy íjászhoz is? - kérdeztem kicsit ijedten. Nem akartam semmiképp földig érő ruhát magamra ölteni.

- Hm, persze, megoldhatjuk. Javasolnék önnek egy olyan ruhát, ami bőrből van, az szerintem teljesen illene a maga stílusához. A felső rész ujjai a kézfejéig érnének, középen elvágva, és összekötve végig, a mellek kiemelve. A mellkasa középen is összevonva lesz, ahogy a hátán is, a tartás miatt. Aztán az alsó rész rászorulna a combjaira félig, aztán onnantól azok is szétvágva, combközépig összekötögetve. Persze több helyen, és hosszú csizmák is kellenek hozzá! A hercegnőnek meg valami szép fehér lapos talpú cipőt is beszerzek a cipészemtől. Megfelel? - a szabó végig beszélt, méricskélt, illetve jegyzetelt. Az ötlete nagyon tetszett. Ruby csak nézte, ahogyan ámulok-bámulok ezen az emberen. 

- Ilyen, amikor egy ember szereti a munkáját, és még jó is benne! - mondta a hercegnő.

- Áh, én csak próbálok azzal foglalkozni, amiben örömömet lelem, felség. 

- Ne legyen ennyire szerény! Megfelel mindkettőnknek a ruha, illetve ha kérhetem, kaphatnék egy övet, és két tőr tartót a ruhámra? Vagy a csizmára. Tudja, fő a biztonság! - mondtam neki. 

- Persze, semmi akadálya! Nos, hölgyeim, ha kérhetem, levenném a méreteket, aztán mehetnek. 

Rubyval boldogan álltunk, és hagytuk, hogy az úr a munkáját végezze. Már alig vártam, hogy láthassuk a ruhákat, sőt, a bált is. Már csak egy hét volt, ha jól emlékeztem... Ha csak elképzeltem Rubyt abban a ruhában, remegni kezdtem. Érintése kizökentett a képzelgéseimből. 

- Van kedved sétálni? - hangja édesen hangzott a levegőben, ha akartam volna, se tudtam volna nemet mondani, így hát bólintva utána lépkedtem.

Lassan végigsétáltunk újra a főtéren és a piacon. Figyeltem a nyüzsgő emberek között haladó hercegnőt. Legszívesebben mellette haladtam volna, de eléggé zsúfolt volt a város. Enyhén göndörödő haja csak úgy hullámzott a szélben, csodáltam. Reggel még a befont haját cirógattam, önkénytelenül is belevörösödtem a gondolataimba. 

- Hová megyünk? Azt hittem, sétálni szeretne. - érdeklődtem.

- Igen, sétálni, az erdőbe. Szóval kellenek a lovaink. 

Nem kérdezősködtem tovább, örömömet leltem abban, ha a szabadban lehetek. Főleg, hogy Ruby is ott lesz velem.

Az istálóban csend honolt, a lovak pihentek, gyorsan felnyergeltük őket. Ruby ruháját átvarázsolta egy elegáns fekete lovasnadrágra, egy kényelmesnek látszó, kék színű fűzőre és az elmaradhatatlan alacsony sarkú cipőre. A hercegnő mindig gondosan figyelt a ruháira, sohasem voltak túl kihívóak, mégis gyönyörűen megszabták az alakját, amit imádtam. Elindultunk az erdő felé. Egymás mellett vágtattunk, nem akartunk egy percet sem vesztegetni. Boldog voltam. Kiértünk egy tisztásra, amelyet még nem ismertem. Egy vízesés fogadott, vize összegyűlt egy kis helyen, ezzel alkotva egy kis árkot, amely alkalmas volt a fürdőzésre. Titkon reméltem, hogy Ruby akar majd egyet fürdeni benne velem. A víz egy patakban folydogált tovább, körülötte virágok, bokrok és zöld fű helyezkedett el. Ahogy leszálltam a lóról beszívtam magamba az erdő kellemes illatát.

- Örülök, hogy ennyire szereted a természetet. - mosolygott Ruby rám.

Odasétáltam hozzá és megöleltem. Gyönyörű kék szemeibe néztem, és megcsókoltam.

- Téged jobban szeretlek mindennél! - mondtam lágyan.

Halkan kuncogott, majd kezemet fogva elhúzott a vízesés mellé. Leültünk, és beszédre nyitotta a száját: 

- Kiskoromban édesanyámmal sokszor jártunk ide. Sokszor szedtünk gyógyfüveket Eliasnak, aztán volt olyan, amikor itt pancsoltunk egész estig. Apám akkor sem törődött sokat velem, ahogy most sem. Szóval amióta anya meghalt, nem sok szeretetet kaptam, amíg meg nem jelentél te. - őszinte, árva szemekkel tekintett rám, és majdnem könnybe lábadtak a szemeim - Fontos vagy nekem Alisha, soha nem akarlak elveszíteni.

- Te is nekem, remélem tudod! - mondtam szívből.

Ruby befeküdt az ölembe, én meg a haját cirógattam, simogattam. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy kényeztessem. Dudorászott közben, én meg mosolyogtam. A szél enyhén fújdogált, de nagyon meleg volt. Tekintetem a folyóra tévedt. Még mindig azon gondolkodtam, hogy milyen lenne Rubyval benne játszadozni. Süttettük magunkat a napon, imádtam a nyarat, és ahogy a hercegnőről észrevettem, ő is. Hirtelen felállt, legyintett egyet kezével, mire a ruháink lekerültek, és csak a fehérneműink maradtak. Annyira meglepett, hogy belevörösödtem, ő meg csak kuncogott, majd kezével intett, hogy kövessem be a vízbe. Ahogy beértem locsolni kezdett, a testem beleremegett a hideg vízbe - de közben jól is esett, mivel nagyon melegem volt. Elkezdtem kergetni, már amennyire tudtam, úszni kezdett, és én is utána. Nevettünk, jól éreztük magunkat. Ahogy elértem hozzá, megöleltem, megfogtam, hogy ne meneküljön el. Egymásra néztünk, a nevetésünkből őszinte pillantások lettek. Ölelkeztünk, és semmiképp sem akartuk elengedni egymást. A víz hideg volt, mégis a testünk lángolt a vágytól, aztán a csókokba sűrítettünk minden érzelmet. Annyira jó volt! Senki nem csókolt még ilyen szenvedéllyel engem, imádtam minden csókját.

- Szeretlek. - mondtam, mikor eltávolodtunk egymás ajkától.

- Én is szeretlek!

Egy kis idő múlva kiúsztunk a vízből, és kifeküdtünk a fűbe száradni. Ruby egy pillanat alatt meg tudott volna szárítani minket, de én ragaszkodtam a természetes száradáshoz. Nem sokat beszéltünk, inkább csak sütkéreztünk és nevetgéltünk. Nemsokára Ruby visszavarázsolta a ruháinkat, mert már kezdett késő lenni, és mivel tudtuk, hogy a király visszatért, a hercegnő nem akarta nagyon megváratni. Nem akartuk, hogy idegesebb legyen, mint általában. Szegény Rubyt már a gondolattól is kirázta a hideg, hogy találkoznia kell az apjával.

Ruby

Csendesen lovagoltunk vissza a királyi birtokra. Alisha mellettem a lovának mormogott, amiért az levetette a hátáról. Annyira vicces volt! Azt hittük, már teljesen megszáradtunk, így gyorsan felugrottunk a lovainkra. Mivel drága barátnőm szőrén szereti megülni a lovakat, szegény Villám - vagy Alisha haragától sújtva Vili, az idióta vadló - megijedt, felágaskodott, és lepottyantotta magáról az íjász lányt. Aztán pedig ráfújt egyet. A nevetéstől én is majdnem leestem a saját lovamról, de szerencsémre az enyém jól viselkedett. Bár, mentségére legyen szólva, Villám igazából Alisha igazi lovának a kicsinye volt, csak mostanság a drágám próbálta nevelgetni - eddig úgy tűnik, nem sok sikerrel.
- Mondtam én, hogy Stellával kellett volna jönnöd! - mondtam hangosan nevetve.
Alisha képét a fejembe véstem, és tudtam, ha apám gonoszkodni próbál velem, elég lesz szerelmem morcos arcocskáját felidéznem, és máris tudok majd mosolyogni. 

- Hogy lehet egy ilyen szép ló ennyire átkozottul buta?! Igen, rólad beszélek Vili. Rólad. - mormogta mérgesen, a kelleténél kicsit hangosabban Alisha. 

Már éppen újra megszállt volna a nevetés szelleme, ha nem veszem észre a szemem sarkából a fa mögött rejtőző kis lényt. Hirtelen odanéztem és megállítottam a lovamat. Figyeltem, hátha újra előjön, de minden mozdulatlan volt. A szívem a torkomban dobogott, a szemeimet dörzsölgettem. Hiszen láttam! Valami a fa mögül minket figyelt! Nem tűnt veszélyesnek, sőt. Ha veszélyben lettünk volna, már figyelmeztettek volna a megérzéseim. Vagy a varázserőm. De semmi ilyesmi nem történt. 

- Alisha! Várj, gyere vissza! - kiáltottam morcos harcosom után. 

- Mi a baj, szerelmem? - kérdezte értetlenül és gyanakodva. 

- Semmi, csak azt hiszem... láttam valamit. Ott, a fa mögött. - a jobbra álló óriási tölgyfára mutattam. A sűrű aljnövényzet teljesen körülnőtte, mindenhol virágok pompáztak. 

- Biztos vagy benne? 

Bólintottam, Alisha pedig leugrott Villámról. Elővette az egyik tőrjét, és elindult a fához. 

- Várj meg, én is megyek. - kiáltottam utána. 

- Dehogyis Hercegnőm, valószínűleg csak valami állatkát láthattál, egyedül megnézem. Maradj itt az úton, az a legbiztonságosabb. - Alisha rám se hederített, gyanakodva mászott a sűrű bokrok között. 

Közben a lovam hátracsapta a fülét, Villám pedig megfordult, és egyenesen mögém morgott. Éreztem, hogy valaki, vagy valami figyel hátulról, de mire meg tudtam volna fordulni, már le is kapott a lóról. Segítségért hiába kiabáltam, elment a hangom. Egy kéz megragadott a derekamnál fogva és lerántott a növények közé. Felszisszentem, a hátamat bevertem az egyik fába.

- Nyugalom, Hercegnő, nem akarunk bántani, nincs szükség az erőszakra! - kiáltott rám valaki, mikor próbáltam varázsolni. 

- Ki beszél? - senkit sem láttam körülöttem, de a hangom érdekes módon visszajött. 

- Én, kegyelmes Úrnőm, én csak egy apró erdei mágus vagyok, Talisha. Azért tettem mindezt, mert figyelmeztetni szeretném.
- Hogy micsoda? Mégis miről? - még mindig kétkedve néztem rá, de hamar világossá vált számomra, hogy nem kell tőle tartanom. Az aprócska női teremtmény, "erdei mágus", ahogyan nevezte magát, kedves arcocskával, mosolygós szemekkel lett megáldva. Körülnéztem és a magas fűben mindenhol figyelő kis szempárokat vettem észre. Elmosolyodtam és ránéztem a hölgyikére.
- Ti mindig is itt éltetek?! És ne hívj úrnőmnek, mindennél jobban rühellem. Hívjatok csak Ruby-nak, nem kell itt a hivatalosság! - mondtam mosolyogva. Talisha apró arcán óriási mosoly jelent meg, és hirtelen felindultságból szorosan hozzám bújva megölelt.
- Tudtam én, hogy nem veszett el belőled anyád szeretete és kedvessége! Ha ezt most látná, roppantul büszke lenne a hercegnőre! - arca egy pillanatra elkomorodott. - Azonban, a király... egy velejéig romlott, gonosz ember! El akar pusztítani mindent, ami fontos lehet a mi fajtánknak. Nem bírja elviselni, hogy neki, egyszerű kis halandó embernek csupán a saját ereje van, míg mi mágiával bármit megszerezhetnénk magunknak! A legrosszabb, legsötétebb mágusokkal köt alkut, hogy elpusztíthasson mindent! Kérlek, nagyon vigyázz magadra. Rólad is tudja, vagy legalábbis sejti, hogy mi vagy, Hercegnő. Ha a saját feleségére olyan bosszúval csapott le, ki tudja, mit tenne a lányával! - a fejemben össze-vissza cikáztak a gondolatok. Félelem, düh, gyász, rettegés.
- Várj, hogy érted, hogy olyan bosszúval? Mire gondolsz? Mit tett az anyámmal, Talisha??? - kérdeztem szinte már hisztérikusan, mikor láttam, hogy a varázsmanók távolodnak tőlem.
- Várjatok, ezt muszáj megtudnom, kérlek! - kiáltottam, de hiába, a lények amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tűntek is el. Eddig is tisztában voltam apám gonoszságával, de meg akartam tudni, mégis mit művelt anyámmal. Most már nem léphettem vissza, minél hamarabb megakartam Moira-val csinálni az álommágiát.
Nagy nehezen felkeltem a földről és megtörten igyekeztem vissza az útra. Alisha a nevemet kiabálva jött felém.
- Itt vagyok, ne aggódj! Itt vagyok! - rohantam oda hozzá és a karjaiba borulva elkezdtem sírni.
Ahj, de utálok ilyen sírós gyengeség lenni! Nem akartam, de annyi minden volt a fejemben, hogy totálisan összezavarodtam és a könnycseppek utat törtek maguknak. Miután kiszipogtam magam, Alishával visszalovagoltunk a kastélyba. Az úton elmeséltem neki, mi történt, ő pedig ámulattal és fortyogó, kitörni készülő dühvel hallgatott.
- Milyen lények élnek még ezen a világon, amelyekről csak álmodni sem tudunk? Ez annyira fantasztikus! - lelkesedésének a további mondandóm hamar véget vetett. A király említésére a szívem és a torkom is összeszorult. Szomorúan néztem előre a hatalmas kastély csúcsosodó, égbetörő tornyaira. Egyáltalán nem tetszett a látvány, mégis határozottan, felszegett fejjel vonultam a végzetem felé.

A palotába érve az őrök a szokásosnál sokkal rendezettebben álltak, mindenki rendesen a helyén volt, és síri csönd uralkodott. Mindenki tudta, a király hazaért, és ha nem talál mindent rendben, képes akármikor vérfürdőt szervezni. Alishával az oldalamon sétáltam a szobámba, mikor Edgar hirtelen befordult a folyosóra. Vérben úszó szemeivel megrögzötten bámult. Hol rám, hol Alishára nézett, engem pedig elöntött a tehetetlen düh. Még ez az otromba fajankó is többet jelent az apámnak, mint én. A hadvezér megállt előttünk és gúnyosan vigyorogva meghajolt.
- Jó újra látni, Ruby hercegnő. Az apja már alig várja, hogy találkozzanak! Nagyon hiányzott neki az elmúlt napokban, szeretne már a lányával lenni egy kicsit. Kettesben. - az utolsó mondata közben nyomatékosan Alishára nézett. A lány arca megrendült, mégis kedvesen elmosolyodott, és csak bólintott a parancsnoknak.
- Önt is, Edgar. Remélem, jól teltek az elmúlt hetei. Az apámnak pedig, ha előbb találkozik vele, mint én, üzenje meg, hogy a lehető leghamarabb elmegyek hozzá. De még van egy kis elintéznivalóm, amik sajnos nem várhatnak rám. - mosolyogtam a lehető legtermészetesebben. Nem hittem, hogy Edgarnak feltűnt bármi is, de az évek alatt megtanultam, hogy majdnem lehetetlen őt átverni.
- Mármint olyan fontos dolga, mint Alisha kisasszonnyal hálni, Úrnőm?
Apám mocskos szolgája ezzel a mondatával el is távozott, amilyen gyorsan csak tudott, úgy slisszolt el mellettünk az ellenkező irányba. Alisha gyorsan kapkodta a levegőt mellettem, keze ökölbe szorult. Fejemet elöntötte a méreg, legszívesebben felgyújtottam volna az egész embert. Mikor erre gondoltam, hallottam Edgar kiáltását. Odakaptam a fejemet. Az arcától pár centire egy fáklya nagy lánggal belobbant, ő pedig hátratántorodott és beverte a fejét a mögötte lévő fáklyába. Ezért nem jó, ha egy szűk folyosón feldühítenek egy boszorkányt. Mosolyogva fordultam vissza és egy szó nélkül indultam meg a szobám felé.
Az eső csendesen kopogott a párkányomon. Néztem az alattunk elterülő várost és próbáltam összeszedni magamat a közelgő beszélgetésre. Mintha az időjárás átérezte volna a hangulatomat, miután Alishával visszaértünk a palotába, megjött a vihar. Hangos villámlás és mennydörgés közepette gondolataimba merültem. Alisha az ágyamon fekve varrta a ruháját, ami a lóról leesés következtében elszakadt. Ránéztem és elmosolyodtam. A nyelvét kissé kintebb dugta - ahogyan én szoktam, amikor valamire nagyon koncentrálok - szemét összehúzta és morcosan nézte a szövetet, amit próbált megvarrni. Vicces látvány volt, szívemet pedig melegség öntötte el arra a gondolatra, hogy Ő az Enyém. Csak az Enyém. Majdnem újra elérzékenyültem, mikor felnézett és rám mosolygott. Közben a tűt átdugta a ruhán, és mivel rám figyelt, beleszúrta az ujjába. Felnevettem és az erőmmel kirántottam a kezéből a tűt és a cérnát, és seperc alatt megvarrtam a ruháját. Odamentem mellé és ránéztem.
- Azért annyira nem volt nehéz! - nevettem és gyorsan átöleltem, mielőtt bármit is mondhatott volna. Azt hittem, pukkadni is fog. Kinéztem volna belőle, olyan morcos volt egész nap. De ehelyett csak ő is átölelt és elkezdett nevetni.
- Miért van az, Ruby hercegnő, fenséges Úrnőm, hogy magának minden jobban megy? - szegezte nekem komolytalanul a kérdését. Mégjobban felnevettem és megcsókoltam. Belenevetett csókomba, amitől megborzongtam. Még mindig képes voltam elámulni azon, hogy akár egyetlen csók is miket ki nem válthatott belőlem. Azt hiszem, az iránta érzett szeretetem minden egyes pillanatban csak nőtt. Nem gondoltam volna, hogy lehet bárkit is ilyen szerelemmel szeretni - és mégis, megkaptam ezt az ajándékot, ezt a csodát az élettől.
- Alisha.. mennem kell. Apám már vár. Minél hamarabb túl akarok esni rajta. - motyogtam szomorúan. Megfogta a kezemet és rám nézett. Nem mondott semmit, de abban a nézésben minden benne volt, ami csak kellett. Ami kellhetett ahhoz, hogy kibírjam a világ egyik leggonoszabb emberével történő családias csevejt.
- Ne kísérjelek el legalább a trónteremig? - kérdezte aggódva szerelmem, miközben felöltöttem az egyik legszebb hétköznapi ruhámat. Rózsaszín, csipkés szoknya. Nem báli, de több, mint hétköznapi - pont megfelelő erre a "csodás" alkalomra.
- Inkább egyedül mennék. Addig semmi sem fog velem történni, ne aggódj. Pihengess vagy menj le Elias-ékhoz, ha nagyon ideges vagy! Rendben? Nemsokára jövök!
- Itt foglak várni, Hercegnőm.
Mosolyogva adtam egy búcsúcsókot és kiléptem a szobámból. A folyosókat járva félelmem egyre inkább kezdett úrrá lenni rajtam. Fura volt Alisha nélkül menni, az elmúlt hónapokban mindenhova elkísért magával. A katonák kimérten biccentettek, én pedig szemrebbenés nélkül sétáltam tovább. A trónterem elé érve vettem egy nagy levegőt, és bementem. Nem akartam a cél előtt megállni - az lebegett előttem, hogy minél hamarabb jussak ki. Meglepetésemre az óriási ajtók előtt egy őr sem állt. Kinyitottam, és mikor beléptem, sötétség fogadott.
A trónterem végében volt egy kis fény, a trón körül. Sehol sem volt egy katona sem. Halkan lépkedtem, de ígyis minden visszhangzott az óriási, üres teremben.
- Nahát, a Hercegnő! Üdvözöllek leányom, csak eljutottál végre hozzám is? Mégis hogy képzelted, hogy ilyen későn köszöntöd fel királyodat? - hallottam meg apám mennydörgő hangját, mikor a közelébe értem. Meghajoltam előtte és próbáltam minden kedvességet magamra erőltetni. Felidéztem magamban Alisha gyönyörű arcát, ahogyan kimondja, hogy szeret.
- Királyom, Atyám! Örülök, hogy visszatértél. A palota nélküled nem volt az igazi! Hiányoztál mindenkinek.
- Igen, igen. Tudok róla. Na és mi a helyzet a királyi bállal? Rendesen intézkedtél a helyemben is?
- Igen, mindent elintéztem édesapám. A meghívókat segítségekkel elküldtem, az utcára is kitűzték az időpontot. Viszont szeretnék feltenni egy kérdést, Királyom. - apám bólintott, így folytattam. - Arra gondoltam, hogy a városi szegénynép is eljöhetne a bálra... tudom, hogy csak a nemeseknek van megengedve, és hogy csak ők tudnak számodra méltóságteljesen megjelenni, de ők lehetnének máshol! Annyira régen volt már, hogy tartottuk a kapcsolatot a szegényebb rétegekkel, hogy mostmár igazán megérdemelnék. Ők csinálják a város piszkos munkáját. Szerintem adhatnánk nekik egy esélyt, kérlek... - nem hagyta, hogy abbahagyjam, dühösen összecsapta a tenyerét.
- Elég legyen a badarságaidból, ugyanúgy beszélsz, mint a többi gyenge női uralkodó! Badarság, badarság, badarság! A parasztoknak a munkában a helyük, nem a palotában! Hogy is gondolhatsz ilyenre? Hát komolyan az összes méltóságodat elpocsékolnád ilyen mihaszna állatok beengedésére?! Lányom, újra csalódnom kellett benned. Azt hittem, az évek alatt legalább tudtam rajtad nevelni valamennyit. De úgy látom, Edgárnak igaza lett...
- Hogy kinek? - kérdeztem élesen. Nem kellett volna, apám szemei így is szikrákat szórtak. Felmordult, és inkább áttért más témára.
- A kedvenc kis udvaribolondoddal kapcsolatban, tudod, a testőröd. Az a hír járja, hogy még a hálószobádba is veled megy, minden reggel onnan látják kijönni. Igaz ez, Ruby? Mit rejtegetsz előlem? - tüdőmből kifogyott a levegő, hirtelen elfelejtettem, hogy is kell lélegezni. Hogy mi? Hogyan? És miért? És ki?
Aztán gondolkodtam. Reggelente Alisha mindig visszamegy a szobájába, hogy ne legyen gyanús senkinek. Valaki hazudott rólam - az a valaki pedig csakis Edgar lehetett. Úgy gondoltam, ha most megválogatom a szavaimat és imponálok neki, akkor talán letudok számolni a parancsnokkal.
- Atyám, ez a badarság! Ne haragudj előző kérdésemért, igazad van az üggyel kapcsolatban, butaságot mondtam. Azonban az, amivel te megvádolsz, a legnagyobb badarság, amit csak életemben hallottam! - legyintettem, és kisebb-nagyobb sikerrel elnevettem magam. - Szerinted a sok férfi közül, aki lófrál körülöttem, majd pont egy lánnyal fogok hálni? Azt sem tudom, honnan szalasztották! Ennyire nem vagyok buta hercegnő létemre sem. Kérlek, hagyj fel ezzel a butasággal. Ahogyan hallottam, Edgar főparancsnok úr mondogat ilyeneket rólam és testőrömről, de biztosíthatlak róla, hogy az egész neki is az irántam érzett érzéseimből fakad. Örülnék, ha jobban oda lenne figyelve az ilyenekre. Nem szeretném, ha egy idegen miatt a mi kapcsolatunk romlana, apám! - próbáltam a lehető legmeggyőzőbben alakítani a szerepemet - apám pedig úgy láttam, be is vette.
- Nos, ez esetben tenni fogok az ügy érdekében. Örülök, hogy ilyen tanulékony lányom van. Most pedig mehetsz, holnap délelőtt jelenj meg nálam, a tanácsosokkal ülésezünk a bál kapcsán. Fontos, hogy te is megjelenj, mint fő résztvevő.
- Rendben. Köszönöm, hogy beszélhettem veled.
Meghajoltam, és kisétáltam.
Mindenem reszketett, szinte rohantam a szobámig. Bűntudatom volt az Alisháról mondott dolgok miatt, szóval minél hamarabb vele akartam lenni. Reméltem, apám nem kezd el utánunk nyomozgatni. Még óvatosabbnak kellett lennünk, és még több lakatot akartam a szobámra feltetetni.
- Ruby! Mi történt? Jól vagy??? - rohant elém Alisha. Megkönnyebbülten a karjaiba borultam. Gyorsan belöktem a szobámba és bezártam mögötte az ajtót.
- Megcsináltam, a fenébe is, megcsináltam! Azt hiszi, hogy az ő pártján állok! Viszont... Istenem, Alisha, sajnálom! Muszáj volt azt mondanom, ne haragudj rám.
- Miről beszélsz?
- Edgar... azt hazudta apámnak, hogy többen is láttak reggelente kijárkálni a szobámból. Azt hittem, hogy lebuktunk, de aztán próbáltam épp ésszel gondolkodni és rájöttem, hogy mindig is figyelünk arra, nehogy innen menj ki! Szóval betudtam mártani azt a mocskot. De közben azt kellett mondanom rád, hogy nem érdekelsz, azt sem tudom, honnan jöttél, és ilyeneket. Sajnálom. Nem akartam, de... - Alisha ujját a számra tette.
- Psszt már, te butus. Szerinted ezért én haragszom? Inkább büszke vagyok rád. Megcsináltad, csőbe húztad a vén fajankót. Annyira szeretlek, te lelkiismeretes kis buta! - azzal fogta magát, és megcsókolt. Lerántott az ágyra, ott ölelgettük egymást.
- Tudod, sosem gondoltam, hogy létezik ilyen boldogság. - suttogtam.
Az ablak felé fordultunk mind a ketten. Az ölében ültem, a szakadó esőt bámultuk. A függönyöket elhúztuk, így teljesen kiláttunk a ragyogó égboltra. Óriási villámcsapások, mindent megremegtető dörgések. Imádtam a viharokat. Mindig is kiemelték, milyen kis porszemkék vagyunk a természethez képest. Az ember, vagy bármilyen más faj, sosem lesz képes felülmúlni az anyatermészet erejét. Lehetünk mi a leghatalmasabb, legerősebb boszorkányok is, egy villámcsapás mindig is képes lesz megölni, egy óriási széllökés mindig is képes lesz elsodorni mindazt, amit felépítettünk.
Az eső kopogott az ablakomon, az égzengések zaja csillapodott egy kissé. A fejemet Alisha vállára hajtottam és úgy hallgattuk a megnyugtató hangokat. Mások féltek a viharoktól, mi élveztük őket. Minden egyes boldog percet megpróbáltam kiélvezni szerelmem karjaimban. 

Darkest Times 7.

Alisha

Mivel Brant nem tudtam levakarni magamról - ami, valljuk be, eléggé idegesített, mentem volna már az én szeretett hercegnőmhöz ölelgetni, szeretgetni - ezért elvittem magammal gyakorlatra. A fiúnak semmilyen harci tapasztalata nem volt, és kétbalkezesnek is tűnt. Én meg nem voltam  a türelmemről híres, így hát kissé nehezen egyeztünk. Próbáltam neki tőr gyakorlatokat, mozdulatokat mutatni, de közben volt, hogy elbambult, vagy csak egyszerűen szerencsétlenül fogta a fegyvereket.

- Így csak a mágiával maradsz, fiú. - szóltam neki idegesen.

- Próbálkozom, de nem megy, még új ez az egész nekem... Még a mágiát se tudom rendesen irányítani, nemhogy  tőrökkel tudjak jól bánni. - bosszankodott.

- Maradj itt, és gyakorolj. Neked is jobb, ha nem idegesítelek az utasítgatásaimmal, nyugodtabban tudsz koncentrálni, illetve nekem is jobb lesz, ha nem kell néznem, ahogy ügyetlenkedsz.

- Legyen úgy hát! Köszönöm, hogy segítesz. Megteszek mindent ígérem! - csillogó szemekkel mosolygott rám, ami csak még inkább felidegesített.

A szemem forgattam, majd faképnél hagytam, hátra sem nézve. Egyszerűen nem érdekelt egyetlen kis apró mozdulata sem, ami felém irányult. Reméltem, hogy idővel majd normálisan fog viselkedni a közelemben, mert ha nem, meg fogom nyúzni. Meglepetten vettem észre, hogy Elias a terem ajtóban álldogál. Odasiettem hozzá, mert az arcáról egyszerre izgatottságot és enyhe ijedtséget vettem észre.

- Mi a helyzet? - kérdeztem lihegve.

- Moirának rossz álmai voltak Rubyval kapcsolatban és muszáj volt eljönnöm megkeresni. Nem tudod hol van? Körbe néztem itt-ott, de nem találtam. - kissé megijesztett, de kíváncsivá tett.

- Fogalmam sincs, sok dolga volt, ezért nem voltam ma sokat vele. Nézd csak, ott megy Miranda, kérdezzünk rá! - mutattam a szolgálólányra.

Elias kapott az alkalmon, és utána futott velem együtt. Az öreg mágus egyre idegesebbnek látszott, és nem értettem, miért. Hirtelen megállt, és gyorsan húzott maga után.

- Mi baj Elias?

- Nagyon nagy mágiát érzékelek, és Ruby szobájából jön! Siessünk, félek, hogy baja esett! - mondta sietősen.

Megijedtem, sőt ahogy egyre közelebb értünk a hercegnő szobájához a szívem egyre inkább elkezdett dübörögni. Mi lehetett vele? Megtámadta egy másik mágus, és ha igen, életveszélyben lehet? Nagyon ideges voltam, nem akartam, hogy Rubynak bármi baja essen, a testőre voltam, a szerelme, és egyre inkább éreztem, hogy a lelkitársa is. Ha baja történt volna, abba biztos beleroskadok.

Odaérvén az ajtajához, Elias berontott, én meg utána. És akkor megláttam őt. A szívem majd kiesett a helyéről, annyira megijedtem, amikor láttam, hogy rángatózik, és a szeme teljesen fehér. Odarohantunk Eliassal, fel akartuk ébreszteni - már ha ezt egyáltalán álmában tette.

- Ruby! Ruby! - szólongattam megrémülve.

Amint hozzáértünk a testéhez, mindketten felszisszenve elkaptuk a kezünket. Ruby teste tűzforró volt, épphogy nem lángolt. Az öreg mágusra néztem, tanácsra, utasításra várva. Vártam, hogy mondjon valamit, de ő is ugyanúgy értetlenkedő arccal nézte.

- Mit tegyünk Elias?! Ugye nem fog meghalni??? - kérdeztem ijedten, a könnyeimet nyelkedve.

- Hozzunk vizet, valamivel le kell hűtenünk! - javasolta, majd mindketten a fürdőkádjára néztünk.

Óriási szerencsénk volt, hogy Miranda ma épp fejvesztve rohangált a palotában, és nem volt ideje elvinni Ruby fürdővizét. Így hát Elias fogott egy vödröt, én meg egy kancsót, és locsolni kezdtük a hercegnőt, remélve, hogy ez majd segít. Ahogyan testét a víz érte, az elpárolgott, hiába próbáltunk még önteni rá, gőzzé vált az egész. Sírni kezdtem, nem voltam képes uralkodni magamon. Nem akartam, hogy meghaljon!

- Kérlek, tégy valamit! Nem veszíthetem el! - szólongattam a mágust keservesen.

Elias sóhajtott egyet, mélyen a szemembe nézett, mintha egy komoly döntés előtt állt volna, és arra várt, hogy megmondjam, mit tegyen. A kezeimbe temettem az arcom, nagyon féltem, már a remegés is kitört rajtam, és nem voltam képes a lányra nézni. Elias nem habozott tovább, fogta magát, megérintette Ruby homlokát. Erős kínok közt ugyan, de sikerült lenyugtatnia a hercegnőt, és Ruby álomba merült. Elias tenyere vörös, néhány helyen már fekete volt.

- Elias... mi lesz a kezeddel? - kérdeztem aggódva, most már nyugodtabban, könnyeimet törölgetve - És mi a helyzet Rubyval?

- Moira majd segít meggyógyítani, ne aggódj miatta. A hercegnő erős nyugtató varázslat hatása alatt van, ami lehet pár napig hatni fog, vagyis lehet napokig aludni fog. Mindenesetre lenyugodott, szóval ne félj, életben van. - válaszolt, de közben a kezét fájlalta.

- Mi történt vele? - néztem szomorúan. Odamentem Rubyhoz, és az arcát simogattam.

- Nem tudom pontosan, és nem akarok ostobaságokat beszélni. Nekem most mennem kell, kérlek vigyázz rá, és ha bármi baj van, tudod hol találsz. Illetve amint felébred, értesíts, kérlek. - szólt, aztán gyorsan elviharzott.

Értetlenül néztem rá, de pár pillanat alatt hűlt helyét láttam csak. Furának éreztem Elias viselkedését, mintha valamit titkolt volna. Féltettem Rubyt, még ha az életveszély ki is volt zárva. Leültem az ágyára, szorosan mellé, és megfogtam a kezét. Meleg volt, de csak természetes, nem lángoló, és ez megnyugvással töltött el. Annyira örültem volna, ha kinyitja a szemét, és elmondhatom neki, hogy szeretem, féltem, és nem akarom soha elveszíteni. Szörnyű látvány volt számomra Rubyt magán kívül látnom, talán életemben nem is éreztem még ilyen rettegést, hogy elveszíthetem a számomra legfontosabb embert, akit a legjobban szeretek. Nem volt senki, akit ennyire szerettem volna, főleg mert a szerelem nem is foglalkoztatott. Mindig az íjászattal, gyakorlással töltöttem az időm nagy részét - a létfenntartásom miatt is, a családom miatt is, ami már csak a húgom és a nagymamám maradt, és azért is, mert szerettem ezt csinálni. Pár ember volt, akibe próbálkoztam "szerelmes" lenni, volt, akivel pár hétig, de volt, akivel csak pár napig bírtam. Egy lány volt még, akivel összekeveredtem egy kocsmalátogatás után, de semmi komoly nem volt köztünk, csak egy mámoros éjszaka. De mindezek után jött Ruby, a selymes vörös hajával, az édes kis mosolyával, a gyönyörű személyiségével, és teljesen elrabolta a szívem. Nem voltam képes másra gondolni, csak rá, és néha megijesztett az érzés. Leginkább az, hogy tudtam, hogy van valaki, akihez ennyire kötődők, és mi lesz velem, ha baja történik, mivel elég életveszélyes életet éltünk mi ketten. Nem elég, hogy mindketten lányok voltunk, de a hercegnő még boszorkány is volt, ami engem persze sosem zavart, sőt szerettem nézni, amikor varázsol, vagy épp bájitalt kevernek Eliassal. De az emberek nem voltak mind kegyelmesek velük szemben, sokan csak félelemből, a nemesek, királyok már inkább csak irigységből utálták őket, az utóbbiak pedig azért is égették a varázslókat. Volt, aki meg tudta védeni magát, de ha sokan vannak pár boszorkánnyal szemben, nem olyan könnyű, főleg ha tudatlanok, és nem is tanultak a mágiával bánni. Ruby mesélt magukról szabadidejében, mindig élvezettel hallgattam őt, főleg mert láttam milyen lelkesen beszél a témáról.

Csak ülni tudtam, és várni, hogy valami történjen. De nem történt. Pár óra után elaludtam mellette, csak Miranda kopogtatása ébresztett fel. 

- Hercegnő, bejöhetek? - gondolkodás nélkül az ajtóhoz siettem, és kinyitottam.

- Szép estét! A hercegnő alszik, szeretnél valamit tőle? - kérdeztem az ajtóban állva.

- Vacsoraidő van, és ki kell vinnem a fürdővizet. Illetve a holnapi feladatokat is át kellene néznie a hercegnőnek. - mosolygott rám szerényen, nekem meg fogalmam sem volt, mit mondjak.

- Hát az a helyzet... hogy a hercegnőnek... erős fejfájása volt! Ezért nemrég elaludt. - találtam ki gyorsan.

- Oh, rendben, akkor itt hagyom a feladatos papírost, ha meg enne, keress fel kérlek. Viszont a fürdővizét azt kivinném. - betolakodott mellettem. Kicsit meglepődött ugyan, hogy a vödör és a kancsó a földön hevert, de gyorsan rendet rakott és elviharzott.

Megnyugodtam, hogy Miri nem kérdezősködött - bár sosem volt az a kutakodó, pletykálódó fajta. Ruby sajnos másnap sem ébredt fel. Egyre ijesztőbb volt a helyzet, már annak is örültem, ha megmozdult. A körmeim rágtam egész nap, hogy nehogy valaki kérdezősködjön a hercegnőről, de szerencsére a palotában még minden nyugodt volt, mivel a király még két napot távol töltött. Átnéztem Ruby feladatait, de apróságok voltak, amiket el tudtam végezni helyette, mivel néha rám is bízta a kisebb feladatait, így sokkal több időt lehettünk együtt. Szóval miután kiszámoltattam kétszáz csirkét a népnek, illetve átnézettem a havi juttatásokat, meg ráparancsoltam a kertészekre, hogy gondosabban vizsgálják át a zöldségeket, elhatároztam, hogy elmegyek Eliashoz. De közben az egyik lovag sietve rohant hozzám, hogy új fegyverek érkeztek, és ki kell cserélni a régieket, illetve elrakni az újakat, szóval el kellett halasztanom más napra a látogatásomat.

A fegyvertárban szerencsére segítséget is kaptam, leginkább az újoncoktól, így hát Bran-t is el kellett viselnem, pedig pont nem volt a közelségére szükségem. Se a bókjaira, se semmire. De reméltem, hogy nem fog zaklatni túlságosan.

- Szóval, vizsgáljátok át a törőket és kardokat alaposan, ha valamelyiken egy kis rozsdát is találtok, tegyétek félre az ajtó melletti köszörűkő mellé, majd a kovácsunk helyrehozza, amelyiket helyre tudja. Amelyik hibás, gondolok itt az apró lyukakra rajtuk, vagy a letört darabokra, illetve görbék, vagy nagyon rozsdásak, azt ide, ebbe a ládába rakjátok. Az íjakat én átnézem, azok bonyolultabbak. - figyelt a négy fiú, de Bran végig a szemembe nézett. Reméltem azért figyelt arra is, amit mondtam.

Mindenki elindult a helyére, kivéve a kis mágust, mert ő utánam jött az íjakhoz. Már éreztem, hogy nem fog békén hagyni. Kezdtem ideges lenni.

- Nagyon pompásan nézel ki ma! - szólalt meg, de rá se hederítettem.

Pakolgattam lefele az íjakat, illetve vizsgálgattam, hogy a fájuk korhadt-e, vagy az idegük szakadozott-e. Nem törődtem Brannel, siettem, hogy minél hamarabb Ruby mellett lehessek.

- Annyira okos vagy, megtanítasz majd nekem is ezt-azt? De igazából csak azért jöttem ide, hogy segítsek neked, szóval nézhetném én is az íjakat? - pár percig bírta szó nélkül.

- Figyelj Bran, nem ide osztottalak be, kérlek, menj és csináld, amire kértelek. - szóltam, közben végeztem tovább a dolgaim.

- De ott vannak négyen, nem kellek én is oda.

- Ne hozz ki a sodromból, ha jót akarsz. - mormogtam kissé idegesen.

- De...

- BRAN! Megkértelek valamire, menj és csináld, ha nem, hagyd el a termet! - néztem a szemébe mérgesen. A fiú megijedve, de elhallgatott és ment a többieknek segíteni - Miután végeztünk, szeretnék beszélni veled.

Az idő telt, szerencsére nem találtam sok sérült íjat. Jó párat el kellett dobni, de amit tudtam megjavítottam - és így is legalább öt órát eltöltöttünk az egész munkával. Már Rubyval akartam lenni, nem volt ínyemre, hogy egész nap egyedül kellett hagynom a szobában. Reméltem senki nem ment be hozzá, bár akkor már mindenki ijedten futkározna körbe a várban, hogy a hercegnő talán meghalt, mert nem ébred fel. Az új fegyvereket már a lovagok rakták el, szóval felszabadultam, és megvártam amíg Bran kiérkezik, hogy beszélhessek vele. Kissé ijedt arckifejezéssel végül kidugta az orrát a teremből.

- Miről szerettél volna beszélni velem...? - félénk arca már kényszerített szinte, hogy megsajnáljam.

- Szeretném, ha véget vetnél ennek az engedetlenségnek, és az állandó bókolásnak. Nem vagy hozzám való, ezt te is jól tudod. - érzéstelen arckifejezéssel beszéltem hozzá.

- De, én nem is... vagyis...

- Ne keress kifogásokat, a hülye is látja, mit csinálsz, a vezéred vagyok, nem a barátod, szóval ehhez tartsd magad, vagy kiraklak a lovagoktól. Elmehetsz. - beszédem befejeztével elindultam, meg se várva a válaszát.

Siettem, ahogy tudtam Ruby szobájába. Szerettem volna már érezni a keze melegségét, és hallgatni a szuszogását, a lélegzése legalább megnyugtatott, hiszen tudtam, életben van. Bevágódtam az ajtón, és a rémült Moirára néztem. Elias az ágyon ülve figyelte a lányt.

- Jaj, de jó hogy itt vagytok, Eliast ma meg akartam amúgy is látogatni, szerettem volna kérdezni Rubyról, hogy mi történt vele. - sietve hadartam, Moira mosolygott.

- Ne aggódj, rendben van, csak ereje teljében van a lányka. Álmomban láttam, ezért szóltam gyorsan Eliasnak. - szólt.

- És honnan tudtad, hogy lesz valami? Valamiféle jósnő vagy? - csodálkoztam.

- Annak is mondhatjuk, de inkább álommágusnak mondanak. De igen, jósolni is tudok.

- Áh, értem. Szóval nem tudsz elemet irányítani? - kíváncsiskodtam, közben leültem Ruby feje mellé.

- De igen, a szellem elemét, tudok beszélni szellemekkel, ők segítenek az álmokban, de ez bonyolult. Majd még mesélek róla valamikor máskor, ha szeretnéd.

- Ne haragudj, csak nagyon érdekelnek ezek a dolgok. Elias, mit szólsz? Mikor fog felébredni? - néztem az öreg mágusra.

- Remélhetőleg hamarosan, nem könnyű egyszerre több embert irányítani, hogy ne keresse a hercegnőt. - meglepődve néztem rá, de meg is könnyebbültem, hogy tudtam, nem zavarta senki Rubyt - Viszont most, már ha itt vagy, mi mehetünk, te intézheted tovább a felvigyázást.

- Rendben. Szép estét nektek, és ne aggódjatok.

Miután a mágusok elmentek, átvettem a hálóruháim, visszamásztam a szekrényen keresztül Rubyhoz, és bebújtam az ágyba mellé. Még nem voltam túlságosan álmos, így inkább elkezdtem beszélni hozzá:

- Hiányoztál ma. Alig vártam, hogy veled lehessek. Kiszámoltattam a csirkéket helyetted! Vicces volt nézni, ha egy elfutott, és a parasztok utánuk futottak. Biztos te is nevettél volna, ha látod. Szeretem a mosolyod, nagyon is! Akkor vagy a leggyönyörűbb, amikor mosolyogsz. - mondogattam neki halkan, és közben potyogtak a könnyeim.

Annyira akartam, hogy felébredjen, a percek óráknak, az órák, mintha háromszorosan hosszabbak lettek volna. Csak hallhassam végre a hangját...

Reggel egy meleg, puha kéz érintésére ébredtem, és arra hogy valaki egy csókot nyomott a számra. Sőt, azt a valakit is tudtam ki az, már nagyon jól ismertem ajkainak selymes érintését. Az arcomra csöppentek könnyei, amitől nekem is elkezdtek benedvesedni a szemeim. Szorosan magamhoz húztam Rubyt, és reméltem, hogy nem csak álmodom. Aztán rá néztem.

- Azt hiszem, nem fogok aludni egy hétig. - nevetni kezdtünk mindketten.

- Aludj, csak úgy, hogyha felébresztelek, kelj is fel. - könnyes tekintettel néztem rá, és újra átöleltem.

Ruby

"Hol vagyok? Minden olyan homályos, nem látok rendesen. Hogyan kerültem ide egyáltalán? Hol lehet Alisha? Szeretném, ha itt lenne most, mert nagyon félek. Olyan rideg ez a hely... 

Valami keményen feküdtem. Fejem valami hideg és kemény dolognak nyomódott. Odanéztem, és egy ketrec rácsát láttam meg magam mögött. Hirtelen vacogni kezdtem, és akkor vettem észre, hogy a lábamon semmi sincs, egy szál hálóköntösben ülök a kőből kirakott érdes földön. Sem ablak, semmilyen nyílás sem jelezte, hogy van innen kiút. Nem emlékeztem, hogy jutottam le ide. Az utolsó dolog, ami még a fejemben volt, hogy beléptem a szobámba, aztán minden kiesett. 

Lassacskán feltápászkodtam megpróbáltam valami kijáratot keresni. Fáztam, a nyirkos hideg miatt a leheletem is látszódott, mégsem éreztem azt a maró érzést sem a lábfejemen, sem a lábaimban, amiket akkor szoktam, mikor igazán átjár a fagy. Próbáltam körülnézni így kezeim hozzáértek a rácshoz, az pedig hirtelen eltűnt. Ekkor rájöttem, hogy bizonyára álmodom. Nem voltam még olyan ügyes mágus, hogy erőlködés nélkül egy ilyen erős varázslatot elvégezzek. Kiléptem a félhomályba. Hangok ütötték meg a fülemet, én pedig elindultam a hang irányába. Sikolyok, könyörgések. Egyre élesebben kezdtem látni. 

Nem sokkal az én cellám mellett egy másikban egy idősebb forma férfi könyörületért suttogott, a... királynak! Az apámnak. Az apám ott állt, és kifejezéstelen arccal hallgatta a szegény rabot. Szája néha megmozdult, de ezen kívül semmi jelét nem adta annak, hogy bármilyen érzelme is fűződne a férfi mondanivalójához. A látásom teljesen kiteljesedett, és akkor megláttam egy női alakot, aki a cella rácsa előtt összetörve zokogott. Hangosan, szívszaggatóan. A haja... 

Az anyám. 

Az anyukám ott ült összetörve a rácsok előtt, az apám pedig egy pillantást se vetett rá. Oda akartam rohanni, de nem tudtam. A lábaimat mintha leszögezték volna. Kiáltottam, de észre sem vettek. Azt akartam, hogy az anyám meglásson. Hogy láthassam az arcát. Hogy mondhassam neki, hiányzik. Hogy megkérdezhessem, mi történt vele. Hogy felpofozhassam az apámat, amiért nem vigasztalja meg. Kinyújtottam a karomat. Éreztem, ahogyan könnyeim végig csordulnak az arcomon és a hideg kőpadlóra cseppennek. Összeestem, és hangtalanul kiáltottam az anyukámért. Azért a nőért, akit évek óta nem láttam, mégis egyből felismertem. Azért a nőért, akit elvettek tőlem az istenek, pedig szükségem lett volna rá. Egyszerre éreztem igazságtalannak az egész életet és lángolt fel bennem az apám iránti haragom.

Őrök rohantak el mellettem és ragadták meg anyámat és a tömlöcből kiszedték a rabot. A királyt felkísérték, anyámat és az idegent pedig úgy húzták-cibálták maguk után. Minden erőmet bevetve elkezdtem rohanni a menet után. Mikor felértem a tömlöcből, a napsütés égette a szemeimet, hirtelen alig láttam. A király már elhelyezkedett a palota előtti piactéren felállított ideiglenes trónjára. És akkor megláttam. Két farakás, közepüken egy-egy magas facölöp magasodott ki. Mindkét rakás mellett fegyveres őr állt, kezükben máglyával. Kiáltani akartam, de már hang sem jött ki a torkomon. Az anyám nem így halt meg! Ez egy buta álom csupán! 

Végignéztem, ahogyan anyámat és a férfit felvezetik a farakások közepére. Az anyám könnyes szemmel, mégis büszkén állt. Tudta, hogy meg fog halni, mégsem félt. Szemében aprócska szomorúságot véltem felfedezni. Ránézett a mellette álló férfire, és elkiáltotta magát.

- Szeretlek, Mathias! - a férfi visszakiáltott valamit, de nem értettem jól. Talán azt, hogy ő is, és a túlvilágon is szeretni fogja őt és a babát is. Ekkor jöttem rá, hogy a király és az őrök miért nem figyeltek fel erre. Nem birodalmi nyelven beszéltek, hanem az ősi mágia nyelvén. Meglepődtem, hogy megértettem. Azonban az őrök nem sokáig teketóriáztak. Ránéztek a királyra.

- Kedves városlakóim! A mai napon értesítést kaptam róla, hogy szeretett feleségem - itt az anyámra mutatott - súlyos vétket követett el ellenem, és a birodalom ellen. Kiderült, hogy boszorkány, és hogy a hátam mögött egy mágus férfit tart szeretőként. A nő, aki hűséget, szerelmet esküdött nekem, a lehető legmocskosabb módon árult el! A férfi pedig, nos, szerintem nem kell részleteznem. Varázsló, az ő fajtája jobbat nem érdemel, csak halált és nyomorúságot hoz a világra! Nehéz szívvel, de meg kell tőlük a világunkat szabadítanom. Máglyára ítélem hát Teresa Hewerald királynét és Mathias Clearthorn mágust, a birodalom elleni vétkek miatt! - kiáltotta ki, és a tömeg éljenezni kezdett. Közben a katonák végig járták a farakásokat és minden kijelölt ponton meggyújtották. Végig az anyámat figyeltem. Tudtam, hogy nem segíthetek rajta, mégis minden porcikám azért könyörgött, hogy rohanjak oda és szabadítsam ki. De nem tudtam. Nem voltam hozzá elég erős. Csak néztem, ahogyan ellepik a lángok. Nem kiabált. Nem könyörgött, nem sikítozott. Csak tűrte csendben, ahogyan a lángok martaléka lesz. Szemében a fájdalom egyre nagyobb méreteket öltött. De nem az a fajta testi fájdalom. Élni akart. Látni akarta azt, ahogyan a lánya felnő. Sosem mondta ezt el nekem senki, de éreztem, hogy így van. Szeretett, és mindenáron meg akart védeni. Nem tudtam, hogy ki az a férfi, de nem is érdekelt. Az apám ítélte halálra az anyámat. Ő tette tönkre az életem, miatta kellett anya nélkül felnőnöm. A düh újra elöntött. Ezúttal viszont nem tudtam rajta uralkodni, hagytam, hogy teljes egészében eluralkodjon rajtam."

Édes, nyugtató hangra ébredtem. Óvatosan kinyitottam a szemem és megláttam Alishát magam mellett. Halkan szuszogott az ágyamon. Egyik keze a kezeimen pihent. Óvatosan megfordultam, hogy az arcomat arcához érinthessem. Megcsókoltam és simogatni kezdtem az arcát. Olyan szép volt! Nem tudtam betelni a látványával. Lassan kinyitotta a szemét és láttam, ahogy a könnyei belepik az arcát. Sírtunk, és öleltük egymást. Szerettem, szeretett. Itt volt mellettem életem legrosszabb pillanatában és én akkor tudtam, hogy ha elveszíteném, képtelen lennék nélküle élni. Megcsókoltam és csókomba belesűrítettem mindent. Fájdalmat, szenvedélyt, szerelmet, gyászt, szenvedést. Sosem éreztem még ilyen jónak. Kezei beletúrtak a hajamba és egyre erősebben húzott magához. Alig kaptunk levegőt, de nem álltunk le. Minden érzelmünket beleadtuk. 

Hirtelen, magam sem tudom miért, eltoltam magam Alishától. Túl gyorsan jöttek az álmom emlékképei. Végig gondoltam, és újra sírásban törtem ki. Nem voltam képes visszaemlékezni arra, ami történt az álmomban, de tudtam, hogy nagyon rossz dolog volt. Anya! Benne volt az álmomban, de nem emlékszem mi történt...

- Anya... Vele álmodtam, de nem emlékszem már... pedig annyira szeretnék... - szipogtam, mint egy magatehetetlen kislány. Utáltam ilyen lenni! Nem akartam gyengének látszani Alisha előtt, de ha az anyámról volt szó, senki kedvéért sem tudtam volna tartani az erős hercegnő látszatot.

- Sajnálom édesem! Remélem a napok elteltével, esetleg Elias segítségével vissza tudsz emlékezni, vagy talán Moira! Ő álom mágus azt hiszem, talán ő segíthetne! - mondogatta csendesen Alisha a fülembe, miközben a karjaiban sírdogáltam - El kéne mennünk hozzájuk, tudniuk kellene, hogy felébredtél.

Kibújtam az öleléséből lassan, de nehezen tettem. Most a közelségére volt szükségem, de muszáj volt tudnom azt is, mi történt. Szétszakított legbelül az érzés, ahogy visszagondoltam az álomképekre, amit anyámról láttam. Ahogy könnyezik... Fejemet fogva, szédelegve odabandukoltam a szekrényemhez és kivettem belőle az utcai álruháimat.

- Nem kellene egy kicsikét várnod? Nem rögtön gondoltam menni. Nagyon erős varázslat mehetett végig benned. - aggodalmaskodott Alisha. Elmondta, miként lángolt a testem, de nem éreztem semmi különöset. 

- Azonnal meg kell tudnom, mi történt álmomban! Nem várhatok vele... érzem, hogy fontos dolog. 

Gyorsan felöltöztem és elindultunk. Kicsit még mindig szédelegtem, de a tudás iránti vágyam legyőzött minden mást.

A palota kihalt folyosóján hangosan hallatszott lépteink zaja. Egy őrt sem láttunk - nem mintha bántuk volna. Érdekes volt úgy végigmenni a kastély falai között. Alisha egy pillanatra megtorpant és elengedte addig szorosan tartott kezemet.

- Jön valaki. - sziszegte. Arcáról minden érzelmet eltüntetett és fapofával bámult az előttünk álló kincstárnokra. A férfi gúnyosan meghajolt. Arckifejezésében volt valami, amit nem értettem. Szemeiben a félelem lángjai izzottak és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát. Nem szólt egy szót sem, amilyen gyorsan feltűnt, olyan gyorsan el is iramodott. Vártam pedig már az otromba beszólásait, de így legalább nem kellett azzal is törődnöm.

A palotából kiérve döbbentem láttam, hogy szakad az eső. Felnéztem, az eget szürke fellegek borították. A városiak lavórokat, vagy valami ruhájukat a fejük fölé téve szaladgáltak. A piacon is nagy volt a kavalkád. Próbálták menteni a menthetőt, az áruk felének nem lehetett volna vizesnek lennie. A szép ruhákat árusító asszony sipítozva rohangált valami fedezék után, karján egy tucat báli ruhával. Nem szokott errefelé ilyen hirtelen rossz idő lenni. A szél fel-feltámadt, és kifújta a zöldségeket a helyükről. Alisha szórakozottan nézte a kétségbeesett tömeget, mire elnevettem magam.

- Nem hiszem, hogy nem látták hamarabb a felhőket... - mormogta magában szépséges testőröm.

Elias házához érve óvatosan körülnéztem. Mindenki meg volt őrülve az időjárástól, szóval még véletlenül se tűnhetett fel senkinek, hogy a hercegnő elment a gyógyszerészhez. Még a végén valami buta pletyka is kirobbant volna.

- Elias, Moira itt van? - támadtam le a férfit, ahogy ajtót nyitott.

- Igen, már vártunk. Jól vagy? Hogy érzed magad? - Elias mögött Moira is feltűnt és gyorsan megölelt.

- Nagyon erős mágia hatása alatt álltál. Mindenki megérezte a palotában, de még a közeli falvakban is. Mire emlékszel? Mi történt?

- Én is ezt szeretném kérdezni... - motyogtam szomorúan. Moira jelentőségteljes pillantást vetett Eliasra, aki az ajtóból figyelt minket. Közben Alisha kiszolgálta magát és bement a konyhába, hogy töltsön magának valami innivalót. Csak remélni mertem, hogy a kezében nem bor, hanem málnaszörp van.

- Mi a baj? Mondjátok már! - csattantam fel. Elias elindult felém és leültetett az egyik székre.

- Rosszul lettél és...

- Tudom, Alisha már elmondott mindent! - vágtam közbe gyorsan, mert nem akartam újra hallani az egészet - De álmodtam valamit… anyámról. És nem emlékszem! - tenyerembe temettem az arcomat. - Láttam őt sírni, és... és ennyi. Elias, Moira, kérlek, segítsetek! - néztem rájuk kétségbeesetten.

- Jaj, drágám, a legjobb emberekkel vagy körülvéve! - kiáltott fel Moira. Kérdőn néztem rá, mire megrázta a fejét. - Nem csak az álmokat látom, de bele tudok nézni a fejedbe, ha te is szeretnéd.

Óvatosan bólintottam. Elias aggodalmas tekintetét látva elbizonytalanodtam.

- Moira, tudod, milyen erős, ugye? - kérdezte szerelmétől. Elmosolyodtam. Nem engem féltett, hanem a nőt. Moira ügyes mágus, sok mindenre képes.

- Ugyan már, mi kárt tehetne bennem? - legyintett nevetve a boszorkány.

- Nem tudom, de azok, akiknek ekkora erejük van, nem mindig bírnak vele...

- Hahó, én is itt vagyok! - kiáltottam fel, mert kezdett elegem lenni, hogy engem teljesen kihagynak a beszélgetésből. Mikor RÓLAM volt szó.

- Jól van, csináljuk! - csapta össze a tenyerét Moira. - Le kell feküdnöd, menjünk be a hálóba. El kell lazítanod magad, csak úgy tudok belépni az elmédbe, ha teljesen elengeded magad. Rendben?

Bólintottam és ellazítottam az izmaim. Megpróbáltam kiüríteni a fejemet, de egyre több minden jutott eszembe. Alisha csókja, anyám sírása, Elias aggódó tekintete.

Aztán megéreztem Alisha kezét a karomon. Nyugodt pillantást vetett rám, én pedig elengedtem mindent. Hagytam, hogy Moira tegye, amit tennie kell. Behunytam a szemem, és vártam...

Egyre több ideig nem történt semmi. Egyik pillanatban valami feketeség borult rám, amiből nem tudtam kijutni. Éreztem, hogy valami idegen erő próbál kapcsolatot felvenni az elmémmel, de nem tudott beférkőzni. Valami meggátolta benne. Valami merő gonoszság, ami belőlem jött. Megijedtem. Elvesztettem a kapcsolatot a világgal, és újra az álmomban találtam magam. Azonban most mintha valami üvegen keresztül bámultam volna mindent. Képek villogtak. Máglya, anyám, egy idegen férfi, és apám. Nem értettem, nem tudtam összerakni a képeket. Minél többet tudtam volna meg, annál erősebben és gyorsabban villogtak, váltakoztak a képek.

Aztán hirtelen vége szakadt. Lihegve ültem fel és félve néztem a mellettem álló barátaimra. Moira izzadtan fogta a fejét, Alisha aggódva fogta a kezemet.

- Moira, mi történt? - nyögtem ki.

- Nem tudok behatolni a fejedbe! Sosem volt még velem ilyen! Minden csak...villogott. Először csak feketeséget láttam, utána már pár képet, de ennyi Sajnálom! - ült le az ágy szélére. Megráztam a fejem és segítség kérően Eliasra néztem.

- Te megtettél mindent, Moira. - mosolyogtam a nőre - De mi a baj velem? Miért nem tudsz bele látni a fejembe? És mi történik velem, Elias? Mit nem mondotok el?

- Óriási mágia hatása alatt állsz. Nem tudjuk, hogy most mind belőled jön-e. Anyád óriási erővel rendelkezett, és úgy tűnik, te mindent megörökölted tőle. Hacsaknem többet is... Ezért tudsz kevésbé bánni még az erőddel. Ezért félnek tőled sokan. - mormogta Elias. Az utolsó mondatot már alig hallottam. Hogy félnek tőlem? Mégis, kicsodák?! Nem éreztem magamat se erősnek, se félelmetesnek.

- Moira, semmi esélye nincs annak, hogy bele tudj mászni a fejembe? - kérdeztem.

- Talán... megpróbálhatj...

- Nem! - csattant fel Elias. - Az mindkettőtökre veszélyes lenne! Nem engedem, Moira, hogy azt tedd. Bele is halhattok! - nézett ránk dühösen a gyógyszerész.

- Nem érdekel. Muszáj megtudnia, mi történt az álmában. Nem lehet halálos a főzet, neki meg főleg nem. Talán engem ütne ki egy kicsit, de meg tudok vele birkózni. - Moira nyugodtan nézett Eliasra. Könnyeimet nyelkedve figyeltem, mi történik. Önzőség lenne Moirát veszélybe sodorni... de mégis, annyira vágytam arra, hogy megtudjam, mi történt igazából! Muszáj volt tudnom. És ez miatt beleegyeztem. A főzetet meg kell innunk mielőtt Moira elvégezné ugyanezt a varázslatot, amelyet először csinált rajtam. Összekapcsolódna az elménk és úgymond eggyé tudna válni velem. De ennek megvan a maga kockázata. Ha rosszul csinálja Moira, akkor olyan hirtelen megszakadhat a kapcsolat, hogy abba bele is halhat, a lelke elveszne, és többé nem lenne képes felkelni. Ugyanez velem is megtörténhetne.

De én bíztam Moira-ban. Tudtam, hogy képes lesz megcsinálni. Azonban a főzethez olyan összetevők kellettek, amikhez Eliasnak el kellett mennie a hegyekbe. Most viszont a palotában mindenki meg volt őrülve a közelgő bál miatt, szóval ez ki volt zárva. Megbeszéltük, hogy a bál után véghez visszük a tervünket, miután Elias beszerezi a hozzávalókat.

Alisha egész végig nem szólt egy szót sem, csak a kezemet fogta. Rossz érzésem volt ez miatt, nem szokott ő ilyen csendben lenni. De muszáj volt megtudnom, mi történt, szóval nem érdekelt, hogy ellenzi. Meg kellett értenie, hogy szükségem van arra, hogy megtudjam az anyukám történetét.

Csendesen sétáltunk vissza a palotába. Az eső elállt, csak a szél tombolt már. A piac a főtérről gyorsan eltűnt, az emberek visszavonultak a házaikba. A kihalt utcákon egy hang nélkül sétálva hol a harag, hol a félelem öntött el. Alisha megérthette volna, hogy látni akarom az anyukámat. Hogy tudni akarom, mi történik vele. De egy szót sem szólt, csak hangtalanul sétált mellettem. Mintha ott se lennék. Nem fogta a kezemet, még akkor sem, mikor már a folyosókon járva a szobáink felé közeledtünk. Mikor odaértünk a lakosztályom elé, azt hittem, majd bejön velem. Ehelyett ment egyenes az ő szobája felé. Összefacsarodott a szívem, de nem volt erőm utána menni. Az ágyamra pillantva jutott eszembe, mennyire fáradt is vagyok. Kiszívta az energiámat Moira varázslata.

Nagyon bántott Alisha viselkedése. Aludni akartam, de nem bírtam. Miri kopogtatott a szobám ajtaján, de elküldtem, hogy pihenni akarok. Miután felhagyott azzal, hogy rábeszéljen valami vacsorára, elment. Csak feküdtem, és a plafont bámulva gondolkoztam. Alisha majdnem jobban felzaklatott, mint az álmom. Nem hagyhatom, hogy így legyen egyedül! Meg kell értenie, mennyire fontos ez nekem!

Felpattantam, magamra kaptam az álruhámat és a falamon kiépített nyíláson átmásztam Alisha szobájába. Az ágyára néztem, de nem volt ott. Az ablakban ült, és a csillagos, félig felhős eget bámulta. Észre sem vettem, hogy idő közben besötétedett.

- Alisha... - szólítottam meg, de mintha meg se hallott volna. - Miért csinálod ezt? - kérdeztem suttogva, miközben odamentem mögé. Nem nézett rám, de hallottam halk sóhaját. Annyira megcsókoltam volna, ahogyan ott szomorúan bámult kifele a sötétségbe.

- Nem bírom... nem bírom, ha veszélyben vagy, Ruby! Érted? - hangja fájdalmas volt. - Nem élhetek úgy, hogy mindig attól rettegek, mikor történik veled valami. Nem akarok így lenni minden egyes nap! Tudom, hogy fontos neked, de... annyira rossz, hogy nem tudlak megvédeni! Ha rosszul sikerül ez az egész, szerinted mégis mit teszek? Ha elveszítelek? Van fogalmad róla, hogy te jelented nekem az egész világot?! - a végén már szinte kiabált. Nem bírtam tovább, rávetettem magam. Szorosan magamhoz húztam, még én is meglepődtem, milyen hévvel csókoltam meg.

- Nem lesz neked akkora szerencséd, hogy elveszíts. Szeretlek, Alisha. És ne haragudj. De ezt meg kell tennem. Kérlek, érts meg. - könnyes szemmel rázta a fejét, mire újra megcsókoltam. Túl sok dráma jutott már aznapra. Ezt szerintem Alisha is érezte, így lassacskán megnyugodott.

Éjszaka nála maradtam. Egész éjjel ölelkeztünk és csókolóztunk, majd elaludtunk. Nem álmodtam semmit, egyszerűen csak teljes biztonságban éreztem magam a szerelmem karjai között.