Alisha
Reggel, mikor kinyitottam a szemeim, Ruby szépséges arcának, és selymes hajának látványa fogadott. Még csendben szunyókált. Figyeltem, ahogyan a mellkasa emelkedik a lélegzetvételekkor. Olyan törékenynek tűnt... de közben tudtam, hogy erős, és bátor - mégis annyira féltettem. Nem akartam elveszíteni semmiképp, de Moira ötlete megrémített. Már eltelt pár nap azóta és Ruby állandóan velem töltötte az idejét, szóval látta rajtam, hogy nem vagyok nyugodt. Hogy is lettem volna képes...? Elias szerint bele is halhatnak. Képtelen voltam nem ideges lenni az ügy miatt. Önmagammal is harcot vívtam, egyik felem segíteni akart a hercegnőnek, hogy megtudja mi történt, de a másik minden erejével azon lett volna, hogy ezt az egészet megakadályozza.
Hirtelen Ruby elkezdett mozgolódni, remegni. Feltámaszkodtam mellé. Nem vártam sokat a felébresztésével, mivel könnyezni is elkezdett.
- Ruby, ébredj! - szólongattam, és miközben simogattam az arcát, észrevettem, hogy izzad is - Ruby! Édesem!
Kinyitotta szemeit, gyorsan és mélyen kapkodta a levegőt. Csak maga elé nézett, és folytak a könnyei. Majd rám fordult a tekintete, és gyorsan megölelt. Ijedt arcától kissé én is megrémültem, aztán próbáltam lenyugtatni a sírdogálását.
- Mi történt? - kérdeztem halkan, közben az ölemben fekvő lány haját simogattam.
- Anya... újra az az álom, de azon kívül, hogy sír, nem láttam semmit, csak azt az idegen férfit... - válaszolt szipogva.
Nem szóltam, csak ölelgettem, és nyugtattam. Felhúztam egy szintre magammal, megfogtam az arcát, és mélyen a szemébe néztem.
- Remélem, hogy Moira ötlete beválik, én tényleg szeretném, de közben annyira féltelek... Szeretném, ha sikerülne és boldog lennél. Nyugodj meg, jó? Minden rendben lesz!
Válaszul egy mosolyt és egy bólintást kaptam, aztán egy csókot. Vagyis többet. Ruby könny áztatta ajkai is selymesek voltak, még így is, hogy szomorúság folydogált rajtuk. Csak jobban akartam, le akartam csókolni róluk a keserűséget, és boldogsággal eltölteni a hercegnőmet. Hálóingje lazán lógott le az egyik válláról. Mostanság már nem törődtünk azzal, hogy takargassuk egymás előtt magunkat, sokszor fürödtünk együtt meztelenül, de sosem értem úgy hozzá, hogy ő ne akarja, ha szólt, mindig leálltam. Megérintettem a nyakát az egyik felén, a másikon lassan, szenvedéllyel teli csókokkal hintettem a bőrét, egész le a válláig. Ruby halkan, behunyt szemmel lélegzett. A teste felmelegedett, ahogyan az enyém is. Eldöntöttem őt az ágyon, majd a karjait összefogtam a feje fölött. A másik kezem a hálóruhája felemeléséhez használtam. Nem vettem le róla, csak a melleiről emeltem le. Rám nézett kissé idegesen, válaszul rámosolyogtam. Már csak egy alsónemű fedte testét. Fölé emelkedtem, majd mindkét kezemmel megérintettem a mellkasa szépségeit, aztán csókolni kezdtem a bőrét a kettő közt, közben simogattam őt.
- Alisha... - sóhajtotta a nevem.
- Pszt!
Körbecsókolgattam, közben ránéztem a lányra, aki behunyt szemmel, teljesen elvörösödve feküdt alattam. Annyira szép volt! Imádtam kínozni, néha rossznak is éreztem ez miatt magamat, de ő is szerette, ha ezt csinálom vele. Magához húzott, és hevesen csókolni kezdett, testünk összeért, a levegő forró volt, és iszonyatosan kívántam őt. Az egyik kezemmel támasztottam magam, a másikat meg lassan, de egyre lentebb csúsztattam. Amikor a kezem hozzáért a fehérneműjéhez, beleharapott a számba. Kopogtak. Mindkettőnkben megfagyott a vér, és Ruby gyorsan magunkra kapta a takarót.
- Hercegnő, hozhatok meleg vizet fürdéshez? Kilenc óra van lassan, és a szabó úr már várja önt, és kedves testőrét! - Miranda hangja kissé megnyugtatott mindkettőnket, de közben még mindig megijedve, összeszorulva ültünk az ágyon.
Szerencsére nem jött be. Ruby gyorsan oda szaladt az ajtóhoz, és elrendezte a szolgálólányát. Lassan mindketten megnyugodtunk, majd amikor becsukta az ajtót, rám nézett, és nevetni kezdtünk. Odalépkedtem hozzá, és lágyan megcsókoltam.
- Erre majd még visszatérünk. - súgtam oda, majd elindultam a szekrény felé. Ruby kuncogott, majd visszafeküdt az ágyára.
***
Miután áthaladtunk a palota nyüzsgésén, a piac felé vettük az irányt. A hercegnő vezetett, a szabóhoz mentünk báli ruhákat csináltatni. Reméltem hogy nem kell ruhát vennem, mert attól a szőr felállna a hátamon. Sosem szerettem ezeket a női viseleteket, amiért anyám mindig is szidott.
- Remélem nem baj drága testőröm, ha megállunk a piacon egy két helyen! Mivel apám ma érkezik, nincs sok kedvem a palotában lenni. - mondta mosolyogva Ruby.
- Dehogyis drága hercegnőm, ami a szíved vágya, azt tesszük.
- Akkor menjünk vissza a szobámba! - suttogta a fülembe, én egy pillanatra megállva, néztem ahogyan a válla fölött rám néz, majd tovább sétál boldogan. Gyorsan én is utána lépkedtem.
- Bármit őfelségedért!
Mosolyogva néztünk egymásra, legszívesebben megfogtam volna a kezét, és magamhoz húztam volna, hogy megcsókolhassam. De ezt sajnos, idekint soha nem tehetem meg. De mit bántam én, amíg az éjjeleket együtt töltöttük, sőt, minden szabad percünket.
A piacon Ruby először a könyvek felé vette az irányt. Beleolvasott párba, én is nézegettem őket. Sajnos szinte mind idegen nyelven volt, kivéve a Bibliákat. Nem itteni volt az eladós, így magamnak nem is tudtam volna venni semmit. Tudtam olvasni, de csak a saját nyelvünkön, viszont Ruby ismerte ezeket az idegen nyelveket, és ahogy láttam meg is értette, mit írnak.
- Milyen nyelven vannak ezek? - kérdeztem.
- Vannak itt francia, és héber nyelvűek is, illetve van még latin! Gondolom nem ismered ezeket a nyelveket. Ha szeretnéd, szólok a tanítómnak az érdekedben.
- Áh, sajnos így is kevés szabadidőm van, de talán majd egyszer! De azért köszönöm. - hajoltam meg.
- Jaj, ne csináld már! - vigyorgott, aztán továbbállt.
Mosolyogva utána mentem. Néha úgy éreztem magam, mint egy kis kutya, aki folyton rohan az után, akit szeret, és tudja, hogy biztonságot ad neki az az ember. De nem bántam, mert tudtam, hogy kellek neki, és ő is szeret.
A piacon még végignéztünk a ruhás standokon. Vettem magamnak két fehér inget, kellettek a páncéljaim alá - sajnos elég gyakran elszakadtak. Illetve Rubyval a fehérneműket is megfigyeltük, a külföldi példányokból választottunk párat. Csak azért nem vette meg a hercegnő az egészet, mert nem akarta a kedves szabóit megharagítani, nehogy azt higgyék, hogy nem tetszenek az ő munkáik. Gyönyörű szép ruhákat is láttunk, de csak átnéztük őket, mivel így is késésben voltunk. Közben Ruby, illetve én is, elfelejtettük, hogy tízre a szabónál kellett volna lennünk. A kereskedők beszélgetéséből hallottuk, hogy már fél tizenkettő is elmúlt. Ezért hát rohantunk, ahogy csak bírtunk. Gyorsan kopogva, beléptünk az ajtón. Szerencsére a csomagokat Ruby elvitette a szolgáival, így azzal nem kellett bajlódnunk. Nagyokat lélegeztünk, majd a szabó gyorsan két pohár vizet hozott nekünk.
- Köszönjük! És kérem ne haragudjon ránk! Teljesen kiment a fejemből, hogy ma itt kell lennünk. - szólt Ruby alázatosan.
- Semmi gond, hercegnő! Egész napra csak a maguké vagyok, nem fogadtam ma mást! - kissé mintha szégyenkezve Ruby szavai miatt, de kedvesen válaszolt a férfi.
Magas és vékony ember volt. Hátra fésült őszülő haja, illetve borostás, ráncos arca egy aranyos öregemberre hasonlította. A házában mindenféle anyag volt, szövőszék, sokféle tű, ollók, mindenféle fonal, cérna, és egyéb dolgok, amik a varráshoz kellenek. Rend és tisztaság honolt a házban, és sok volt a fény. Nagyon szép lakása volt. Én is szerettem volna már egy sajátot, viszont nem akartam egyedül lakni, Ruby azonban a palotában kellett legyen, szóval elengedtem az ötletet.
Tomas, vagyis a szabó, először megkérdezte tőlünk milyen ruhákat szeretnénk, a színeket, aztán válogatnunk kellett, anyagokból. Rubynak gondolkodtunk először a ruháján.
- Szerintem legyen fehér, az nagyon megszabná önt, hercegnő! Menne jól a hajához. - javasoltam.
- Úgy gondolod? - bólintottam - Ám legyen. Szóval fehér színben, legyen az anyaga fátyolos, valami újat akarok, ha kell rakj több réteget, legyen tartása. Viszont nem szeretném, hogy annyira rám feszüljön, és a palástomat is fátyolból szeretném, ugyanúgy fehéren. Megoldható, mester? - kérdezte kedvesen, közben a szabó végig jegyzetelt.
- Persze, gyönyörű lesz felség! És önnek mivel szolgálhatok, Alisha kisasszony?
- Hát, én nem szeretem a ruhákat. Lehetne valami olyan stílus, ami illik egy lányhoz is, de egy íjászhoz is? - kérdeztem kicsit ijedten. Nem akartam semmiképp földig érő ruhát magamra ölteni.
- Hm, persze, megoldhatjuk. Javasolnék önnek egy olyan ruhát, ami bőrből van, az szerintem teljesen illene a maga stílusához. A felső rész ujjai a kézfejéig érnének, középen elvágva, és összekötve végig, a mellek kiemelve. A mellkasa középen is összevonva lesz, ahogy a hátán is, a tartás miatt. Aztán az alsó rész rászorulna a combjaira félig, aztán onnantól azok is szétvágva, combközépig összekötögetve. Persze több helyen, és hosszú csizmák is kellenek hozzá! A hercegnőnek meg valami szép fehér lapos talpú cipőt is beszerzek a cipészemtől. Megfelel? - a szabó végig beszélt, méricskélt, illetve jegyzetelt. Az ötlete nagyon tetszett. Ruby csak nézte, ahogyan ámulok-bámulok ezen az emberen.
- Ilyen, amikor egy ember szereti a munkáját, és még jó is benne! - mondta a hercegnő.
- Áh, én csak próbálok azzal foglalkozni, amiben örömömet lelem, felség.
- Ne legyen ennyire szerény! Megfelel mindkettőnknek a ruha, illetve ha kérhetem, kaphatnék egy övet, és két tőr tartót a ruhámra? Vagy a csizmára. Tudja, fő a biztonság! - mondtam neki.
- Persze, semmi akadálya! Nos, hölgyeim, ha kérhetem, levenném a méreteket, aztán mehetnek.
Rubyval boldogan álltunk, és hagytuk, hogy az úr a munkáját végezze. Már alig vártam, hogy láthassuk a ruhákat, sőt, a bált is. Már csak egy hét volt, ha jól emlékeztem... Ha csak elképzeltem Rubyt abban a ruhában, remegni kezdtem. Érintése kizökentett a képzelgéseimből.
- Van kedved sétálni? - hangja édesen hangzott a levegőben, ha akartam volna, se tudtam volna nemet mondani, így hát bólintva utána lépkedtem.
Lassan végigsétáltunk újra a főtéren és a piacon. Figyeltem a nyüzsgő emberek között haladó hercegnőt. Legszívesebben mellette haladtam volna, de eléggé zsúfolt volt a város. Enyhén göndörödő haja csak úgy hullámzott a szélben, csodáltam. Reggel még a befont haját cirógattam, önkénytelenül is belevörösödtem a gondolataimba.
- Hová megyünk? Azt hittem, sétálni szeretne. - érdeklődtem.
- Igen, sétálni, az erdőbe. Szóval kellenek a lovaink.
Nem kérdezősködtem tovább, örömömet leltem abban, ha a szabadban lehetek. Főleg, hogy Ruby is ott lesz velem.
Az istálóban csend honolt, a lovak pihentek, gyorsan felnyergeltük őket. Ruby ruháját átvarázsolta egy elegáns fekete lovasnadrágra, egy kényelmesnek látszó, kék színű fűzőre és az elmaradhatatlan alacsony sarkú cipőre. A hercegnő mindig gondosan figyelt a ruháira, sohasem voltak túl kihívóak, mégis gyönyörűen megszabták az alakját, amit imádtam. Elindultunk az erdő felé. Egymás mellett vágtattunk, nem akartunk egy percet sem vesztegetni. Boldog voltam. Kiértünk egy tisztásra, amelyet még nem ismertem. Egy vízesés fogadott, vize összegyűlt egy kis helyen, ezzel alkotva egy kis árkot, amely alkalmas volt a fürdőzésre. Titkon reméltem, hogy Ruby akar majd egyet fürdeni benne velem. A víz egy patakban folydogált tovább, körülötte virágok, bokrok és zöld fű helyezkedett el. Ahogy leszálltam a lóról beszívtam magamba az erdő kellemes illatát.
- Örülök, hogy ennyire szereted a természetet. - mosolygott Ruby rám.
Odasétáltam hozzá és megöleltem. Gyönyörű kék szemeibe néztem, és megcsókoltam.
- Téged jobban szeretlek mindennél! - mondtam lágyan.
Halkan kuncogott, majd kezemet fogva elhúzott a vízesés mellé. Leültünk, és beszédre nyitotta a száját:
- Kiskoromban édesanyámmal sokszor jártunk ide. Sokszor szedtünk gyógyfüveket Eliasnak, aztán volt olyan, amikor itt pancsoltunk egész estig. Apám akkor sem törődött sokat velem, ahogy most sem. Szóval amióta anya meghalt, nem sok szeretetet kaptam, amíg meg nem jelentél te. - őszinte, árva szemekkel tekintett rám, és majdnem könnybe lábadtak a szemeim - Fontos vagy nekem Alisha, soha nem akarlak elveszíteni.
- Te is nekem, remélem tudod! - mondtam szívből.
Ruby befeküdt az ölembe, én meg a haját cirógattam, simogattam. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy kényeztessem. Dudorászott közben, én meg mosolyogtam. A szél enyhén fújdogált, de nagyon meleg volt. Tekintetem a folyóra tévedt. Még mindig azon gondolkodtam, hogy milyen lenne Rubyval benne játszadozni. Süttettük magunkat a napon, imádtam a nyarat, és ahogy a hercegnőről észrevettem, ő is. Hirtelen felállt, legyintett egyet kezével, mire a ruháink lekerültek, és csak a fehérneműink maradtak. Annyira meglepett, hogy belevörösödtem, ő meg csak kuncogott, majd kezével intett, hogy kövessem be a vízbe. Ahogy beértem locsolni kezdett, a testem beleremegett a hideg vízbe - de közben jól is esett, mivel nagyon melegem volt. Elkezdtem kergetni, már amennyire tudtam, úszni kezdett, és én is utána. Nevettünk, jól éreztük magunkat. Ahogy elértem hozzá, megöleltem, megfogtam, hogy ne meneküljön el. Egymásra néztünk, a nevetésünkből őszinte pillantások lettek. Ölelkeztünk, és semmiképp sem akartuk elengedni egymást. A víz hideg volt, mégis a testünk lángolt a vágytól, aztán a csókokba sűrítettünk minden érzelmet. Annyira jó volt! Senki nem csókolt még ilyen szenvedéllyel engem, imádtam minden csókját.
- Szeretlek. - mondtam, mikor eltávolodtunk egymás ajkától.
- Én is szeretlek!
Egy kis idő múlva kiúsztunk a vízből, és kifeküdtünk a fűbe száradni. Ruby egy pillanat alatt meg tudott volna szárítani minket, de én ragaszkodtam a természetes száradáshoz. Nem sokat beszéltünk, inkább csak sütkéreztünk és nevetgéltünk. Nemsokára Ruby visszavarázsolta a ruháinkat, mert már kezdett késő lenni, és mivel tudtuk, hogy a király visszatért, a hercegnő nem akarta nagyon megváratni. Nem akartuk, hogy idegesebb legyen, mint általában. Szegény Rubyt már a gondolattól is kirázta a hideg, hogy találkoznia kell az apjával.
Ruby
Csendesen lovagoltunk vissza a királyi birtokra. Alisha mellettem a lovának mormogott, amiért az levetette a hátáról. Annyira vicces volt! Azt hittük, már teljesen megszáradtunk, így gyorsan felugrottunk a lovainkra. Mivel drága barátnőm szőrén szereti megülni a lovakat, szegény Villám - vagy Alisha haragától sújtva Vili, az idióta vadló - megijedt, felágaskodott, és lepottyantotta magáról az íjász lányt. Aztán pedig ráfújt egyet. A nevetéstől én is majdnem leestem a saját lovamról, de szerencsémre az enyém jól viselkedett. Bár, mentségére legyen szólva, Villám igazából Alisha igazi lovának a kicsinye volt, csak mostanság a drágám próbálta nevelgetni - eddig úgy tűnik, nem sok sikerrel.
- Mondtam én, hogy Stellával kellett volna jönnöd! - mondtam hangosan nevetve.
Alisha képét a fejembe véstem, és tudtam, ha apám gonoszkodni próbál velem, elég lesz szerelmem morcos arcocskáját felidéznem, és máris tudok majd mosolyogni.
- Mondtam én, hogy Stellával kellett volna jönnöd! - mondtam hangosan nevetve.
Alisha képét a fejembe véstem, és tudtam, ha apám gonoszkodni próbál velem, elég lesz szerelmem morcos arcocskáját felidéznem, és máris tudok majd mosolyogni.
- Hogy lehet egy ilyen szép ló ennyire átkozottul buta?! Igen, rólad beszélek Vili. Rólad. - mormogta mérgesen, a kelleténél kicsit hangosabban Alisha.
Már éppen újra megszállt volna a nevetés szelleme, ha nem veszem észre a szemem sarkából a fa mögött rejtőző kis lényt. Hirtelen odanéztem és megállítottam a lovamat. Figyeltem, hátha újra előjön, de minden mozdulatlan volt. A szívem a torkomban dobogott, a szemeimet dörzsölgettem. Hiszen láttam! Valami a fa mögül minket figyelt! Nem tűnt veszélyesnek, sőt. Ha veszélyben lettünk volna, már figyelmeztettek volna a megérzéseim. Vagy a varázserőm. De semmi ilyesmi nem történt.
- Alisha! Várj, gyere vissza! - kiáltottam morcos harcosom után.
- Mi a baj, szerelmem? - kérdezte értetlenül és gyanakodva.
- Semmi, csak azt hiszem... láttam valamit. Ott, a fa mögött. - a jobbra álló óriási tölgyfára mutattam. A sűrű aljnövényzet teljesen körülnőtte, mindenhol virágok pompáztak.
- Biztos vagy benne?
Bólintottam, Alisha pedig leugrott Villámról. Elővette az egyik tőrjét, és elindult a fához.
- Várj meg, én is megyek. - kiáltottam utána.
- Dehogyis Hercegnőm, valószínűleg csak valami állatkát láthattál, egyedül megnézem. Maradj itt az úton, az a legbiztonságosabb. - Alisha rám se hederített, gyanakodva mászott a sűrű bokrok között.
Közben a lovam hátracsapta a fülét, Villám pedig megfordult, és egyenesen mögém morgott. Éreztem, hogy valaki, vagy valami figyel hátulról, de mire meg tudtam volna fordulni, már le is kapott a lóról. Segítségért hiába kiabáltam, elment a hangom. Egy kéz megragadott a derekamnál fogva és lerántott a növények közé. Felszisszentem, a hátamat bevertem az egyik fába.
- Nyugalom, Hercegnő, nem akarunk bántani, nincs szükség az erőszakra! - kiáltott rám valaki, mikor próbáltam varázsolni.
- Ki beszél? - senkit sem láttam körülöttem, de a hangom érdekes módon visszajött.
- Én, kegyelmes Úrnőm, én csak egy apró erdei mágus vagyok, Talisha. Azért tettem mindezt, mert figyelmeztetni szeretném.
- Hogy micsoda? Mégis miről? - még mindig kétkedve néztem rá, de hamar világossá vált számomra, hogy nem kell tőle tartanom. Az aprócska női teremtmény, "erdei mágus", ahogyan nevezte magát, kedves arcocskával, mosolygós szemekkel lett megáldva. Körülnéztem és a magas fűben mindenhol figyelő kis szempárokat vettem észre. Elmosolyodtam és ránéztem a hölgyikére.
- Ti mindig is itt éltetek?! És ne hívj úrnőmnek, mindennél jobban rühellem. Hívjatok csak Ruby-nak, nem kell itt a hivatalosság! - mondtam mosolyogva. Talisha apró arcán óriási mosoly jelent meg, és hirtelen felindultságból szorosan hozzám bújva megölelt.
- Tudtam én, hogy nem veszett el belőled anyád szeretete és kedvessége! Ha ezt most látná, roppantul büszke lenne a hercegnőre! - arca egy pillanatra elkomorodott. - Azonban, a király... egy velejéig romlott, gonosz ember! El akar pusztítani mindent, ami fontos lehet a mi fajtánknak. Nem bírja elviselni, hogy neki, egyszerű kis halandó embernek csupán a saját ereje van, míg mi mágiával bármit megszerezhetnénk magunknak! A legrosszabb, legsötétebb mágusokkal köt alkut, hogy elpusztíthasson mindent! Kérlek, nagyon vigyázz magadra. Rólad is tudja, vagy legalábbis sejti, hogy mi vagy, Hercegnő. Ha a saját feleségére olyan bosszúval csapott le, ki tudja, mit tenne a lányával! - a fejemben össze-vissza cikáztak a gondolatok. Félelem, düh, gyász, rettegés.
- Várj, hogy érted, hogy olyan bosszúval? Mire gondolsz? Mit tett az anyámmal, Talisha??? - kérdeztem szinte már hisztérikusan, mikor láttam, hogy a varázsmanók távolodnak tőlem.
- Várjatok, ezt muszáj megtudnom, kérlek! - kiáltottam, de hiába, a lények amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tűntek is el. Eddig is tisztában voltam apám gonoszságával, de meg akartam tudni, mégis mit művelt anyámmal. Most már nem léphettem vissza, minél hamarabb megakartam Moira-val csinálni az álommágiát.
Nagy nehezen felkeltem a földről és megtörten igyekeztem vissza az útra. Alisha a nevemet kiabálva jött felém.
- Itt vagyok, ne aggódj! Itt vagyok! - rohantam oda hozzá és a karjaiba borulva elkezdtem sírni.
Ahj, de utálok ilyen sírós gyengeség lenni! Nem akartam, de annyi minden volt a fejemben, hogy totálisan összezavarodtam és a könnycseppek utat törtek maguknak. Miután kiszipogtam magam, Alishával visszalovagoltunk a kastélyba. Az úton elmeséltem neki, mi történt, ő pedig ámulattal és fortyogó, kitörni készülő dühvel hallgatott.
- Milyen lények élnek még ezen a világon, amelyekről csak álmodni sem tudunk? Ez annyira fantasztikus! - lelkesedésének a további mondandóm hamar véget vetett. A király említésére a szívem és a torkom is összeszorult. Szomorúan néztem előre a hatalmas kastély csúcsosodó, égbetörő tornyaira. Egyáltalán nem tetszett a látvány, mégis határozottan, felszegett fejjel vonultam a végzetem felé.
A palotába érve az őrök a szokásosnál sokkal rendezettebben álltak, mindenki rendesen a helyén volt, és síri csönd uralkodott. Mindenki tudta, a király hazaért, és ha nem talál mindent rendben, képes akármikor vérfürdőt szervezni. Alishával az oldalamon sétáltam a szobámba, mikor Edgar hirtelen befordult a folyosóra. Vérben úszó szemeivel megrögzötten bámult. Hol rám, hol Alishára nézett, engem pedig elöntött a tehetetlen düh. Még ez az otromba fajankó is többet jelent az apámnak, mint én. A hadvezér megállt előttünk és gúnyosan vigyorogva meghajolt.
- Jó újra látni, Ruby hercegnő. Az apja már alig várja, hogy találkozzanak! Nagyon hiányzott neki az elmúlt napokban, szeretne már a lányával lenni egy kicsit. Kettesben. - az utolsó mondata közben nyomatékosan Alishára nézett. A lány arca megrendült, mégis kedvesen elmosolyodott, és csak bólintott a parancsnoknak.
- Önt is, Edgar. Remélem, jól teltek az elmúlt hetei. Az apámnak pedig, ha előbb találkozik vele, mint én, üzenje meg, hogy a lehető leghamarabb elmegyek hozzá. De még van egy kis elintéznivalóm, amik sajnos nem várhatnak rám. - mosolyogtam a lehető legtermészetesebben. Nem hittem, hogy Edgarnak feltűnt bármi is, de az évek alatt megtanultam, hogy majdnem lehetetlen őt átverni.
- Mármint olyan fontos dolga, mint Alisha kisasszonnyal hálni, Úrnőm?
Apám mocskos szolgája ezzel a mondatával el is távozott, amilyen gyorsan csak tudott, úgy slisszolt el mellettünk az ellenkező irányba. Alisha gyorsan kapkodta a levegőt mellettem, keze ökölbe szorult. Fejemet elöntötte a méreg, legszívesebben felgyújtottam volna az egész embert. Mikor erre gondoltam, hallottam Edgar kiáltását. Odakaptam a fejemet. Az arcától pár centire egy fáklya nagy lánggal belobbant, ő pedig hátratántorodott és beverte a fejét a mögötte lévő fáklyába. Ezért nem jó, ha egy szűk folyosón feldühítenek egy boszorkányt. Mosolyogva fordultam vissza és egy szó nélkül indultam meg a szobám felé.
Az eső csendesen kopogott a párkányomon. Néztem az alattunk elterülő várost és próbáltam összeszedni magamat a közelgő beszélgetésre. Mintha az időjárás átérezte volna a hangulatomat, miután Alishával visszaértünk a palotába, megjött a vihar. Hangos villámlás és mennydörgés közepette gondolataimba merültem. Alisha az ágyamon fekve varrta a ruháját, ami a lóról leesés következtében elszakadt. Ránéztem és elmosolyodtam. A nyelvét kissé kintebb dugta - ahogyan én szoktam, amikor valamire nagyon koncentrálok - szemét összehúzta és morcosan nézte a szövetet, amit próbált megvarrni. Vicces látvány volt, szívemet pedig melegség öntötte el arra a gondolatra, hogy Ő az Enyém. Csak az Enyém. Majdnem újra elérzékenyültem, mikor felnézett és rám mosolygott. Közben a tűt átdugta a ruhán, és mivel rám figyelt, beleszúrta az ujjába. Felnevettem és az erőmmel kirántottam a kezéből a tűt és a cérnát, és seperc alatt megvarrtam a ruháját. Odamentem mellé és ránéztem.
- Azért annyira nem volt nehéz! - nevettem és gyorsan átöleltem, mielőtt bármit is mondhatott volna. Azt hittem, pukkadni is fog. Kinéztem volna belőle, olyan morcos volt egész nap. De ehelyett csak ő is átölelt és elkezdett nevetni.
- Miért van az, Ruby hercegnő, fenséges Úrnőm, hogy magának minden jobban megy? - szegezte nekem komolytalanul a kérdését. Mégjobban felnevettem és megcsókoltam. Belenevetett csókomba, amitől megborzongtam. Még mindig képes voltam elámulni azon, hogy akár egyetlen csók is miket ki nem válthatott belőlem. Azt hiszem, az iránta érzett szeretetem minden egyes pillanatban csak nőtt. Nem gondoltam volna, hogy lehet bárkit is ilyen szerelemmel szeretni - és mégis, megkaptam ezt az ajándékot, ezt a csodát az élettől.
- Alisha.. mennem kell. Apám már vár. Minél hamarabb túl akarok esni rajta. - motyogtam szomorúan. Megfogta a kezemet és rám nézett. Nem mondott semmit, de abban a nézésben minden benne volt, ami csak kellett. Ami kellhetett ahhoz, hogy kibírjam a világ egyik leggonoszabb emberével történő családias csevejt.
- Ne kísérjelek el legalább a trónteremig? - kérdezte aggódva szerelmem, miközben felöltöttem az egyik legszebb hétköznapi ruhámat. Rózsaszín, csipkés szoknya. Nem báli, de több, mint hétköznapi - pont megfelelő erre a "csodás" alkalomra.
- Inkább egyedül mennék. Addig semmi sem fog velem történni, ne aggódj. Pihengess vagy menj le Elias-ékhoz, ha nagyon ideges vagy! Rendben? Nemsokára jövök!
- Itt foglak várni, Hercegnőm.
Mosolyogva adtam egy búcsúcsókot és kiléptem a szobámból. A folyosókat járva félelmem egyre inkább kezdett úrrá lenni rajtam. Fura volt Alisha nélkül menni, az elmúlt hónapokban mindenhova elkísért magával. A katonák kimérten biccentettek, én pedig szemrebbenés nélkül sétáltam tovább. A trónterem elé érve vettem egy nagy levegőt, és bementem. Nem akartam a cél előtt megállni - az lebegett előttem, hogy minél hamarabb jussak ki. Meglepetésemre az óriási ajtók előtt egy őr sem állt. Kinyitottam, és mikor beléptem, sötétség fogadott.
A trónterem végében volt egy kis fény, a trón körül. Sehol sem volt egy katona sem. Halkan lépkedtem, de ígyis minden visszhangzott az óriási, üres teremben.
- Nahát, a Hercegnő! Üdvözöllek leányom, csak eljutottál végre hozzám is? Mégis hogy képzelted, hogy ilyen későn köszöntöd fel királyodat? - hallottam meg apám mennydörgő hangját, mikor a közelébe értem. Meghajoltam előtte és próbáltam minden kedvességet magamra erőltetni. Felidéztem magamban Alisha gyönyörű arcát, ahogyan kimondja, hogy szeret.
- Királyom, Atyám! Örülök, hogy visszatértél. A palota nélküled nem volt az igazi! Hiányoztál mindenkinek.
- Igen, igen. Tudok róla. Na és mi a helyzet a királyi bállal? Rendesen intézkedtél a helyemben is?
- Igen, mindent elintéztem édesapám. A meghívókat segítségekkel elküldtem, az utcára is kitűzték az időpontot. Viszont szeretnék feltenni egy kérdést, Királyom. - apám bólintott, így folytattam. - Arra gondoltam, hogy a városi szegénynép is eljöhetne a bálra... tudom, hogy csak a nemeseknek van megengedve, és hogy csak ők tudnak számodra méltóságteljesen megjelenni, de ők lehetnének máshol! Annyira régen volt már, hogy tartottuk a kapcsolatot a szegényebb rétegekkel, hogy mostmár igazán megérdemelnék. Ők csinálják a város piszkos munkáját. Szerintem adhatnánk nekik egy esélyt, kérlek... - nem hagyta, hogy abbahagyjam, dühösen összecsapta a tenyerét.
- Elég legyen a badarságaidból, ugyanúgy beszélsz, mint a többi gyenge női uralkodó! Badarság, badarság, badarság! A parasztoknak a munkában a helyük, nem a palotában! Hogy is gondolhatsz ilyenre? Hát komolyan az összes méltóságodat elpocsékolnád ilyen mihaszna állatok beengedésére?! Lányom, újra csalódnom kellett benned. Azt hittem, az évek alatt legalább tudtam rajtad nevelni valamennyit. De úgy látom, Edgárnak igaza lett...
- Hogy kinek? - kérdeztem élesen. Nem kellett volna, apám szemei így is szikrákat szórtak. Felmordult, és inkább áttért más témára.
- A kedvenc kis udvaribolondoddal kapcsolatban, tudod, a testőröd. Az a hír járja, hogy még a hálószobádba is veled megy, minden reggel onnan látják kijönni. Igaz ez, Ruby? Mit rejtegetsz előlem? - tüdőmből kifogyott a levegő, hirtelen elfelejtettem, hogy is kell lélegezni. Hogy mi? Hogyan? És miért? És ki?
Aztán gondolkodtam. Reggelente Alisha mindig visszamegy a szobájába, hogy ne legyen gyanús senkinek. Valaki hazudott rólam - az a valaki pedig csakis Edgar lehetett. Úgy gondoltam, ha most megválogatom a szavaimat és imponálok neki, akkor talán letudok számolni a parancsnokkal.
- Atyám, ez a badarság! Ne haragudj előző kérdésemért, igazad van az üggyel kapcsolatban, butaságot mondtam. Azonban az, amivel te megvádolsz, a legnagyobb badarság, amit csak életemben hallottam! - legyintettem, és kisebb-nagyobb sikerrel elnevettem magam. - Szerinted a sok férfi közül, aki lófrál körülöttem, majd pont egy lánnyal fogok hálni? Azt sem tudom, honnan szalasztották! Ennyire nem vagyok buta hercegnő létemre sem. Kérlek, hagyj fel ezzel a butasággal. Ahogyan hallottam, Edgar főparancsnok úr mondogat ilyeneket rólam és testőrömről, de biztosíthatlak róla, hogy az egész neki is az irántam érzett érzéseimből fakad. Örülnék, ha jobban oda lenne figyelve az ilyenekre. Nem szeretném, ha egy idegen miatt a mi kapcsolatunk romlana, apám! - próbáltam a lehető legmeggyőzőbben alakítani a szerepemet - apám pedig úgy láttam, be is vette.
- Nos, ez esetben tenni fogok az ügy érdekében. Örülök, hogy ilyen tanulékony lányom van. Most pedig mehetsz, holnap délelőtt jelenj meg nálam, a tanácsosokkal ülésezünk a bál kapcsán. Fontos, hogy te is megjelenj, mint fő résztvevő.
- Rendben. Köszönöm, hogy beszélhettem veled.
Meghajoltam, és kisétáltam.
Mindenem reszketett, szinte rohantam a szobámig. Bűntudatom volt az Alisháról mondott dolgok miatt, szóval minél hamarabb vele akartam lenni. Reméltem, apám nem kezd el utánunk nyomozgatni. Még óvatosabbnak kellett lennünk, és még több lakatot akartam a szobámra feltetetni.
- Ruby! Mi történt? Jól vagy??? - rohant elém Alisha. Megkönnyebbülten a karjaiba borultam. Gyorsan belöktem a szobámba és bezártam mögötte az ajtót.
- Megcsináltam, a fenébe is, megcsináltam! Azt hiszi, hogy az ő pártján állok! Viszont... Istenem, Alisha, sajnálom! Muszáj volt azt mondanom, ne haragudj rám.
- Miről beszélsz?
- Edgar... azt hazudta apámnak, hogy többen is láttak reggelente kijárkálni a szobámból. Azt hittem, hogy lebuktunk, de aztán próbáltam épp ésszel gondolkodni és rájöttem, hogy mindig is figyelünk arra, nehogy innen menj ki! Szóval betudtam mártani azt a mocskot. De közben azt kellett mondanom rád, hogy nem érdekelsz, azt sem tudom, honnan jöttél, és ilyeneket. Sajnálom. Nem akartam, de... - Alisha ujját a számra tette.
- Psszt már, te butus. Szerinted ezért én haragszom? Inkább büszke vagyok rád. Megcsináltad, csőbe húztad a vén fajankót. Annyira szeretlek, te lelkiismeretes kis buta! - azzal fogta magát, és megcsókolt. Lerántott az ágyra, ott ölelgettük egymást.
- Tudod, sosem gondoltam, hogy létezik ilyen boldogság. - suttogtam.
Az ablak felé fordultunk mind a ketten. Az ölében ültem, a szakadó esőt bámultuk. A függönyöket elhúztuk, így teljesen kiláttunk a ragyogó égboltra. Óriási villámcsapások, mindent megremegtető dörgések. Imádtam a viharokat. Mindig is kiemelték, milyen kis porszemkék vagyunk a természethez képest. Az ember, vagy bármilyen más faj, sosem lesz képes felülmúlni az anyatermészet erejét. Lehetünk mi a leghatalmasabb, legerősebb boszorkányok is, egy villámcsapás mindig is képes lesz megölni, egy óriási széllökés mindig is képes lesz elsodorni mindazt, amit felépítettünk.
Az eső kopogott az ablakomon, az égzengések zaja csillapodott egy kissé. A fejemet Alisha vállára hajtottam és úgy hallgattuk a megnyugtató hangokat. Mások féltek a viharoktól, mi élveztük őket. Minden egyes boldog percet megpróbáltam kiélvezni szerelmem karjaimban.
- Hogy micsoda? Mégis miről? - még mindig kétkedve néztem rá, de hamar világossá vált számomra, hogy nem kell tőle tartanom. Az aprócska női teremtmény, "erdei mágus", ahogyan nevezte magát, kedves arcocskával, mosolygós szemekkel lett megáldva. Körülnéztem és a magas fűben mindenhol figyelő kis szempárokat vettem észre. Elmosolyodtam és ránéztem a hölgyikére.
- Ti mindig is itt éltetek?! És ne hívj úrnőmnek, mindennél jobban rühellem. Hívjatok csak Ruby-nak, nem kell itt a hivatalosság! - mondtam mosolyogva. Talisha apró arcán óriási mosoly jelent meg, és hirtelen felindultságból szorosan hozzám bújva megölelt.
- Tudtam én, hogy nem veszett el belőled anyád szeretete és kedvessége! Ha ezt most látná, roppantul büszke lenne a hercegnőre! - arca egy pillanatra elkomorodott. - Azonban, a király... egy velejéig romlott, gonosz ember! El akar pusztítani mindent, ami fontos lehet a mi fajtánknak. Nem bírja elviselni, hogy neki, egyszerű kis halandó embernek csupán a saját ereje van, míg mi mágiával bármit megszerezhetnénk magunknak! A legrosszabb, legsötétebb mágusokkal köt alkut, hogy elpusztíthasson mindent! Kérlek, nagyon vigyázz magadra. Rólad is tudja, vagy legalábbis sejti, hogy mi vagy, Hercegnő. Ha a saját feleségére olyan bosszúval csapott le, ki tudja, mit tenne a lányával! - a fejemben össze-vissza cikáztak a gondolatok. Félelem, düh, gyász, rettegés.
- Várj, hogy érted, hogy olyan bosszúval? Mire gondolsz? Mit tett az anyámmal, Talisha??? - kérdeztem szinte már hisztérikusan, mikor láttam, hogy a varázsmanók távolodnak tőlem.
- Várjatok, ezt muszáj megtudnom, kérlek! - kiáltottam, de hiába, a lények amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tűntek is el. Eddig is tisztában voltam apám gonoszságával, de meg akartam tudni, mégis mit művelt anyámmal. Most már nem léphettem vissza, minél hamarabb megakartam Moira-val csinálni az álommágiát.
Nagy nehezen felkeltem a földről és megtörten igyekeztem vissza az útra. Alisha a nevemet kiabálva jött felém.
- Itt vagyok, ne aggódj! Itt vagyok! - rohantam oda hozzá és a karjaiba borulva elkezdtem sírni.
Ahj, de utálok ilyen sírós gyengeség lenni! Nem akartam, de annyi minden volt a fejemben, hogy totálisan összezavarodtam és a könnycseppek utat törtek maguknak. Miután kiszipogtam magam, Alishával visszalovagoltunk a kastélyba. Az úton elmeséltem neki, mi történt, ő pedig ámulattal és fortyogó, kitörni készülő dühvel hallgatott.
- Milyen lények élnek még ezen a világon, amelyekről csak álmodni sem tudunk? Ez annyira fantasztikus! - lelkesedésének a további mondandóm hamar véget vetett. A király említésére a szívem és a torkom is összeszorult. Szomorúan néztem előre a hatalmas kastély csúcsosodó, égbetörő tornyaira. Egyáltalán nem tetszett a látvány, mégis határozottan, felszegett fejjel vonultam a végzetem felé.
A palotába érve az őrök a szokásosnál sokkal rendezettebben álltak, mindenki rendesen a helyén volt, és síri csönd uralkodott. Mindenki tudta, a király hazaért, és ha nem talál mindent rendben, képes akármikor vérfürdőt szervezni. Alishával az oldalamon sétáltam a szobámba, mikor Edgar hirtelen befordult a folyosóra. Vérben úszó szemeivel megrögzötten bámult. Hol rám, hol Alishára nézett, engem pedig elöntött a tehetetlen düh. Még ez az otromba fajankó is többet jelent az apámnak, mint én. A hadvezér megállt előttünk és gúnyosan vigyorogva meghajolt.
- Jó újra látni, Ruby hercegnő. Az apja már alig várja, hogy találkozzanak! Nagyon hiányzott neki az elmúlt napokban, szeretne már a lányával lenni egy kicsit. Kettesben. - az utolsó mondata közben nyomatékosan Alishára nézett. A lány arca megrendült, mégis kedvesen elmosolyodott, és csak bólintott a parancsnoknak.
- Önt is, Edgar. Remélem, jól teltek az elmúlt hetei. Az apámnak pedig, ha előbb találkozik vele, mint én, üzenje meg, hogy a lehető leghamarabb elmegyek hozzá. De még van egy kis elintéznivalóm, amik sajnos nem várhatnak rám. - mosolyogtam a lehető legtermészetesebben. Nem hittem, hogy Edgarnak feltűnt bármi is, de az évek alatt megtanultam, hogy majdnem lehetetlen őt átverni.
- Mármint olyan fontos dolga, mint Alisha kisasszonnyal hálni, Úrnőm?
Apám mocskos szolgája ezzel a mondatával el is távozott, amilyen gyorsan csak tudott, úgy slisszolt el mellettünk az ellenkező irányba. Alisha gyorsan kapkodta a levegőt mellettem, keze ökölbe szorult. Fejemet elöntötte a méreg, legszívesebben felgyújtottam volna az egész embert. Mikor erre gondoltam, hallottam Edgar kiáltását. Odakaptam a fejemet. Az arcától pár centire egy fáklya nagy lánggal belobbant, ő pedig hátratántorodott és beverte a fejét a mögötte lévő fáklyába. Ezért nem jó, ha egy szűk folyosón feldühítenek egy boszorkányt. Mosolyogva fordultam vissza és egy szó nélkül indultam meg a szobám felé.
Az eső csendesen kopogott a párkányomon. Néztem az alattunk elterülő várost és próbáltam összeszedni magamat a közelgő beszélgetésre. Mintha az időjárás átérezte volna a hangulatomat, miután Alishával visszaértünk a palotába, megjött a vihar. Hangos villámlás és mennydörgés közepette gondolataimba merültem. Alisha az ágyamon fekve varrta a ruháját, ami a lóról leesés következtében elszakadt. Ránéztem és elmosolyodtam. A nyelvét kissé kintebb dugta - ahogyan én szoktam, amikor valamire nagyon koncentrálok - szemét összehúzta és morcosan nézte a szövetet, amit próbált megvarrni. Vicces látvány volt, szívemet pedig melegség öntötte el arra a gondolatra, hogy Ő az Enyém. Csak az Enyém. Majdnem újra elérzékenyültem, mikor felnézett és rám mosolygott. Közben a tűt átdugta a ruhán, és mivel rám figyelt, beleszúrta az ujjába. Felnevettem és az erőmmel kirántottam a kezéből a tűt és a cérnát, és seperc alatt megvarrtam a ruháját. Odamentem mellé és ránéztem.
- Azért annyira nem volt nehéz! - nevettem és gyorsan átöleltem, mielőtt bármit is mondhatott volna. Azt hittem, pukkadni is fog. Kinéztem volna belőle, olyan morcos volt egész nap. De ehelyett csak ő is átölelt és elkezdett nevetni.
- Miért van az, Ruby hercegnő, fenséges Úrnőm, hogy magának minden jobban megy? - szegezte nekem komolytalanul a kérdését. Mégjobban felnevettem és megcsókoltam. Belenevetett csókomba, amitől megborzongtam. Még mindig képes voltam elámulni azon, hogy akár egyetlen csók is miket ki nem válthatott belőlem. Azt hiszem, az iránta érzett szeretetem minden egyes pillanatban csak nőtt. Nem gondoltam volna, hogy lehet bárkit is ilyen szerelemmel szeretni - és mégis, megkaptam ezt az ajándékot, ezt a csodát az élettől.
- Alisha.. mennem kell. Apám már vár. Minél hamarabb túl akarok esni rajta. - motyogtam szomorúan. Megfogta a kezemet és rám nézett. Nem mondott semmit, de abban a nézésben minden benne volt, ami csak kellett. Ami kellhetett ahhoz, hogy kibírjam a világ egyik leggonoszabb emberével történő családias csevejt.
- Ne kísérjelek el legalább a trónteremig? - kérdezte aggódva szerelmem, miközben felöltöttem az egyik legszebb hétköznapi ruhámat. Rózsaszín, csipkés szoknya. Nem báli, de több, mint hétköznapi - pont megfelelő erre a "csodás" alkalomra.
- Inkább egyedül mennék. Addig semmi sem fog velem történni, ne aggódj. Pihengess vagy menj le Elias-ékhoz, ha nagyon ideges vagy! Rendben? Nemsokára jövök!
- Itt foglak várni, Hercegnőm.
Mosolyogva adtam egy búcsúcsókot és kiléptem a szobámból. A folyosókat járva félelmem egyre inkább kezdett úrrá lenni rajtam. Fura volt Alisha nélkül menni, az elmúlt hónapokban mindenhova elkísért magával. A katonák kimérten biccentettek, én pedig szemrebbenés nélkül sétáltam tovább. A trónterem elé érve vettem egy nagy levegőt, és bementem. Nem akartam a cél előtt megállni - az lebegett előttem, hogy minél hamarabb jussak ki. Meglepetésemre az óriási ajtók előtt egy őr sem állt. Kinyitottam, és mikor beléptem, sötétség fogadott.
A trónterem végében volt egy kis fény, a trón körül. Sehol sem volt egy katona sem. Halkan lépkedtem, de ígyis minden visszhangzott az óriási, üres teremben.
- Nahát, a Hercegnő! Üdvözöllek leányom, csak eljutottál végre hozzám is? Mégis hogy képzelted, hogy ilyen későn köszöntöd fel királyodat? - hallottam meg apám mennydörgő hangját, mikor a közelébe értem. Meghajoltam előtte és próbáltam minden kedvességet magamra erőltetni. Felidéztem magamban Alisha gyönyörű arcát, ahogyan kimondja, hogy szeret.
- Királyom, Atyám! Örülök, hogy visszatértél. A palota nélküled nem volt az igazi! Hiányoztál mindenkinek.
- Igen, igen. Tudok róla. Na és mi a helyzet a királyi bállal? Rendesen intézkedtél a helyemben is?
- Igen, mindent elintéztem édesapám. A meghívókat segítségekkel elküldtem, az utcára is kitűzték az időpontot. Viszont szeretnék feltenni egy kérdést, Királyom. - apám bólintott, így folytattam. - Arra gondoltam, hogy a városi szegénynép is eljöhetne a bálra... tudom, hogy csak a nemeseknek van megengedve, és hogy csak ők tudnak számodra méltóságteljesen megjelenni, de ők lehetnének máshol! Annyira régen volt már, hogy tartottuk a kapcsolatot a szegényebb rétegekkel, hogy mostmár igazán megérdemelnék. Ők csinálják a város piszkos munkáját. Szerintem adhatnánk nekik egy esélyt, kérlek... - nem hagyta, hogy abbahagyjam, dühösen összecsapta a tenyerét.
- Elég legyen a badarságaidból, ugyanúgy beszélsz, mint a többi gyenge női uralkodó! Badarság, badarság, badarság! A parasztoknak a munkában a helyük, nem a palotában! Hogy is gondolhatsz ilyenre? Hát komolyan az összes méltóságodat elpocsékolnád ilyen mihaszna állatok beengedésére?! Lányom, újra csalódnom kellett benned. Azt hittem, az évek alatt legalább tudtam rajtad nevelni valamennyit. De úgy látom, Edgárnak igaza lett...
- Hogy kinek? - kérdeztem élesen. Nem kellett volna, apám szemei így is szikrákat szórtak. Felmordult, és inkább áttért más témára.
- A kedvenc kis udvaribolondoddal kapcsolatban, tudod, a testőröd. Az a hír járja, hogy még a hálószobádba is veled megy, minden reggel onnan látják kijönni. Igaz ez, Ruby? Mit rejtegetsz előlem? - tüdőmből kifogyott a levegő, hirtelen elfelejtettem, hogy is kell lélegezni. Hogy mi? Hogyan? És miért? És ki?
Aztán gondolkodtam. Reggelente Alisha mindig visszamegy a szobájába, hogy ne legyen gyanús senkinek. Valaki hazudott rólam - az a valaki pedig csakis Edgar lehetett. Úgy gondoltam, ha most megválogatom a szavaimat és imponálok neki, akkor talán letudok számolni a parancsnokkal.
- Atyám, ez a badarság! Ne haragudj előző kérdésemért, igazad van az üggyel kapcsolatban, butaságot mondtam. Azonban az, amivel te megvádolsz, a legnagyobb badarság, amit csak életemben hallottam! - legyintettem, és kisebb-nagyobb sikerrel elnevettem magam. - Szerinted a sok férfi közül, aki lófrál körülöttem, majd pont egy lánnyal fogok hálni? Azt sem tudom, honnan szalasztották! Ennyire nem vagyok buta hercegnő létemre sem. Kérlek, hagyj fel ezzel a butasággal. Ahogyan hallottam, Edgar főparancsnok úr mondogat ilyeneket rólam és testőrömről, de biztosíthatlak róla, hogy az egész neki is az irántam érzett érzéseimből fakad. Örülnék, ha jobban oda lenne figyelve az ilyenekre. Nem szeretném, ha egy idegen miatt a mi kapcsolatunk romlana, apám! - próbáltam a lehető legmeggyőzőbben alakítani a szerepemet - apám pedig úgy láttam, be is vette.
- Nos, ez esetben tenni fogok az ügy érdekében. Örülök, hogy ilyen tanulékony lányom van. Most pedig mehetsz, holnap délelőtt jelenj meg nálam, a tanácsosokkal ülésezünk a bál kapcsán. Fontos, hogy te is megjelenj, mint fő résztvevő.
- Rendben. Köszönöm, hogy beszélhettem veled.
Meghajoltam, és kisétáltam.
Mindenem reszketett, szinte rohantam a szobámig. Bűntudatom volt az Alisháról mondott dolgok miatt, szóval minél hamarabb vele akartam lenni. Reméltem, apám nem kezd el utánunk nyomozgatni. Még óvatosabbnak kellett lennünk, és még több lakatot akartam a szobámra feltetetni.
- Ruby! Mi történt? Jól vagy??? - rohant elém Alisha. Megkönnyebbülten a karjaiba borultam. Gyorsan belöktem a szobámba és bezártam mögötte az ajtót.
- Megcsináltam, a fenébe is, megcsináltam! Azt hiszi, hogy az ő pártján állok! Viszont... Istenem, Alisha, sajnálom! Muszáj volt azt mondanom, ne haragudj rám.
- Miről beszélsz?
- Edgar... azt hazudta apámnak, hogy többen is láttak reggelente kijárkálni a szobámból. Azt hittem, hogy lebuktunk, de aztán próbáltam épp ésszel gondolkodni és rájöttem, hogy mindig is figyelünk arra, nehogy innen menj ki! Szóval betudtam mártani azt a mocskot. De közben azt kellett mondanom rád, hogy nem érdekelsz, azt sem tudom, honnan jöttél, és ilyeneket. Sajnálom. Nem akartam, de... - Alisha ujját a számra tette.
- Psszt már, te butus. Szerinted ezért én haragszom? Inkább büszke vagyok rád. Megcsináltad, csőbe húztad a vén fajankót. Annyira szeretlek, te lelkiismeretes kis buta! - azzal fogta magát, és megcsókolt. Lerántott az ágyra, ott ölelgettük egymást.
- Tudod, sosem gondoltam, hogy létezik ilyen boldogság. - suttogtam.
Az ablak felé fordultunk mind a ketten. Az ölében ültem, a szakadó esőt bámultuk. A függönyöket elhúztuk, így teljesen kiláttunk a ragyogó égboltra. Óriási villámcsapások, mindent megremegtető dörgések. Imádtam a viharokat. Mindig is kiemelték, milyen kis porszemkék vagyunk a természethez képest. Az ember, vagy bármilyen más faj, sosem lesz képes felülmúlni az anyatermészet erejét. Lehetünk mi a leghatalmasabb, legerősebb boszorkányok is, egy villámcsapás mindig is képes lesz megölni, egy óriási széllökés mindig is képes lesz elsodorni mindazt, amit felépítettünk.
Az eső kopogott az ablakomon, az égzengések zaja csillapodott egy kissé. A fejemet Alisha vállára hajtottam és úgy hallgattuk a megnyugtató hangokat. Mások féltek a viharoktól, mi élveztük őket. Minden egyes boldog percet megpróbáltam kiélvezni szerelmem karjaimban.
