Darkest Times 7.

Alisha

Mivel Brant nem tudtam levakarni magamról - ami, valljuk be, eléggé idegesített, mentem volna már az én szeretett hercegnőmhöz ölelgetni, szeretgetni - ezért elvittem magammal gyakorlatra. A fiúnak semmilyen harci tapasztalata nem volt, és kétbalkezesnek is tűnt. Én meg nem voltam  a türelmemről híres, így hát kissé nehezen egyeztünk. Próbáltam neki tőr gyakorlatokat, mozdulatokat mutatni, de közben volt, hogy elbambult, vagy csak egyszerűen szerencsétlenül fogta a fegyvereket.

- Így csak a mágiával maradsz, fiú. - szóltam neki idegesen.

- Próbálkozom, de nem megy, még új ez az egész nekem... Még a mágiát se tudom rendesen irányítani, nemhogy  tőrökkel tudjak jól bánni. - bosszankodott.

- Maradj itt, és gyakorolj. Neked is jobb, ha nem idegesítelek az utasítgatásaimmal, nyugodtabban tudsz koncentrálni, illetve nekem is jobb lesz, ha nem kell néznem, ahogy ügyetlenkedsz.

- Legyen úgy hát! Köszönöm, hogy segítesz. Megteszek mindent ígérem! - csillogó szemekkel mosolygott rám, ami csak még inkább felidegesített.

A szemem forgattam, majd faképnél hagytam, hátra sem nézve. Egyszerűen nem érdekelt egyetlen kis apró mozdulata sem, ami felém irányult. Reméltem, hogy idővel majd normálisan fog viselkedni a közelemben, mert ha nem, meg fogom nyúzni. Meglepetten vettem észre, hogy Elias a terem ajtóban álldogál. Odasiettem hozzá, mert az arcáról egyszerre izgatottságot és enyhe ijedtséget vettem észre.

- Mi a helyzet? - kérdeztem lihegve.

- Moirának rossz álmai voltak Rubyval kapcsolatban és muszáj volt eljönnöm megkeresni. Nem tudod hol van? Körbe néztem itt-ott, de nem találtam. - kissé megijesztett, de kíváncsivá tett.

- Fogalmam sincs, sok dolga volt, ezért nem voltam ma sokat vele. Nézd csak, ott megy Miranda, kérdezzünk rá! - mutattam a szolgálólányra.

Elias kapott az alkalmon, és utána futott velem együtt. Az öreg mágus egyre idegesebbnek látszott, és nem értettem, miért. Hirtelen megállt, és gyorsan húzott maga után.

- Mi baj Elias?

- Nagyon nagy mágiát érzékelek, és Ruby szobájából jön! Siessünk, félek, hogy baja esett! - mondta sietősen.

Megijedtem, sőt ahogy egyre közelebb értünk a hercegnő szobájához a szívem egyre inkább elkezdett dübörögni. Mi lehetett vele? Megtámadta egy másik mágus, és ha igen, életveszélyben lehet? Nagyon ideges voltam, nem akartam, hogy Rubynak bármi baja essen, a testőre voltam, a szerelme, és egyre inkább éreztem, hogy a lelkitársa is. Ha baja történt volna, abba biztos beleroskadok.

Odaérvén az ajtajához, Elias berontott, én meg utána. És akkor megláttam őt. A szívem majd kiesett a helyéről, annyira megijedtem, amikor láttam, hogy rángatózik, és a szeme teljesen fehér. Odarohantunk Eliassal, fel akartuk ébreszteni - már ha ezt egyáltalán álmában tette.

- Ruby! Ruby! - szólongattam megrémülve.

Amint hozzáértünk a testéhez, mindketten felszisszenve elkaptuk a kezünket. Ruby teste tűzforró volt, épphogy nem lángolt. Az öreg mágusra néztem, tanácsra, utasításra várva. Vártam, hogy mondjon valamit, de ő is ugyanúgy értetlenkedő arccal nézte.

- Mit tegyünk Elias?! Ugye nem fog meghalni??? - kérdeztem ijedten, a könnyeimet nyelkedve.

- Hozzunk vizet, valamivel le kell hűtenünk! - javasolta, majd mindketten a fürdőkádjára néztünk.

Óriási szerencsénk volt, hogy Miranda ma épp fejvesztve rohangált a palotában, és nem volt ideje elvinni Ruby fürdővizét. Így hát Elias fogott egy vödröt, én meg egy kancsót, és locsolni kezdtük a hercegnőt, remélve, hogy ez majd segít. Ahogyan testét a víz érte, az elpárolgott, hiába próbáltunk még önteni rá, gőzzé vált az egész. Sírni kezdtem, nem voltam képes uralkodni magamon. Nem akartam, hogy meghaljon!

- Kérlek, tégy valamit! Nem veszíthetem el! - szólongattam a mágust keservesen.

Elias sóhajtott egyet, mélyen a szemembe nézett, mintha egy komoly döntés előtt állt volna, és arra várt, hogy megmondjam, mit tegyen. A kezeimbe temettem az arcom, nagyon féltem, már a remegés is kitört rajtam, és nem voltam képes a lányra nézni. Elias nem habozott tovább, fogta magát, megérintette Ruby homlokát. Erős kínok közt ugyan, de sikerült lenyugtatnia a hercegnőt, és Ruby álomba merült. Elias tenyere vörös, néhány helyen már fekete volt.

- Elias... mi lesz a kezeddel? - kérdeztem aggódva, most már nyugodtabban, könnyeimet törölgetve - És mi a helyzet Rubyval?

- Moira majd segít meggyógyítani, ne aggódj miatta. A hercegnő erős nyugtató varázslat hatása alatt van, ami lehet pár napig hatni fog, vagyis lehet napokig aludni fog. Mindenesetre lenyugodott, szóval ne félj, életben van. - válaszolt, de közben a kezét fájlalta.

- Mi történt vele? - néztem szomorúan. Odamentem Rubyhoz, és az arcát simogattam.

- Nem tudom pontosan, és nem akarok ostobaságokat beszélni. Nekem most mennem kell, kérlek vigyázz rá, és ha bármi baj van, tudod hol találsz. Illetve amint felébred, értesíts, kérlek. - szólt, aztán gyorsan elviharzott.

Értetlenül néztem rá, de pár pillanat alatt hűlt helyét láttam csak. Furának éreztem Elias viselkedését, mintha valamit titkolt volna. Féltettem Rubyt, még ha az életveszély ki is volt zárva. Leültem az ágyára, szorosan mellé, és megfogtam a kezét. Meleg volt, de csak természetes, nem lángoló, és ez megnyugvással töltött el. Annyira örültem volna, ha kinyitja a szemét, és elmondhatom neki, hogy szeretem, féltem, és nem akarom soha elveszíteni. Szörnyű látvány volt számomra Rubyt magán kívül látnom, talán életemben nem is éreztem még ilyen rettegést, hogy elveszíthetem a számomra legfontosabb embert, akit a legjobban szeretek. Nem volt senki, akit ennyire szerettem volna, főleg mert a szerelem nem is foglalkoztatott. Mindig az íjászattal, gyakorlással töltöttem az időm nagy részét - a létfenntartásom miatt is, a családom miatt is, ami már csak a húgom és a nagymamám maradt, és azért is, mert szerettem ezt csinálni. Pár ember volt, akibe próbálkoztam "szerelmes" lenni, volt, akivel pár hétig, de volt, akivel csak pár napig bírtam. Egy lány volt még, akivel összekeveredtem egy kocsmalátogatás után, de semmi komoly nem volt köztünk, csak egy mámoros éjszaka. De mindezek után jött Ruby, a selymes vörös hajával, az édes kis mosolyával, a gyönyörű személyiségével, és teljesen elrabolta a szívem. Nem voltam képes másra gondolni, csak rá, és néha megijesztett az érzés. Leginkább az, hogy tudtam, hogy van valaki, akihez ennyire kötődők, és mi lesz velem, ha baja történik, mivel elég életveszélyes életet éltünk mi ketten. Nem elég, hogy mindketten lányok voltunk, de a hercegnő még boszorkány is volt, ami engem persze sosem zavart, sőt szerettem nézni, amikor varázsol, vagy épp bájitalt kevernek Eliassal. De az emberek nem voltak mind kegyelmesek velük szemben, sokan csak félelemből, a nemesek, királyok már inkább csak irigységből utálták őket, az utóbbiak pedig azért is égették a varázslókat. Volt, aki meg tudta védeni magát, de ha sokan vannak pár boszorkánnyal szemben, nem olyan könnyű, főleg ha tudatlanok, és nem is tanultak a mágiával bánni. Ruby mesélt magukról szabadidejében, mindig élvezettel hallgattam őt, főleg mert láttam milyen lelkesen beszél a témáról.

Csak ülni tudtam, és várni, hogy valami történjen. De nem történt. Pár óra után elaludtam mellette, csak Miranda kopogtatása ébresztett fel. 

- Hercegnő, bejöhetek? - gondolkodás nélkül az ajtóhoz siettem, és kinyitottam.

- Szép estét! A hercegnő alszik, szeretnél valamit tőle? - kérdeztem az ajtóban állva.

- Vacsoraidő van, és ki kell vinnem a fürdővizet. Illetve a holnapi feladatokat is át kellene néznie a hercegnőnek. - mosolygott rám szerényen, nekem meg fogalmam sem volt, mit mondjak.

- Hát az a helyzet... hogy a hercegnőnek... erős fejfájása volt! Ezért nemrég elaludt. - találtam ki gyorsan.

- Oh, rendben, akkor itt hagyom a feladatos papírost, ha meg enne, keress fel kérlek. Viszont a fürdővizét azt kivinném. - betolakodott mellettem. Kicsit meglepődött ugyan, hogy a vödör és a kancsó a földön hevert, de gyorsan rendet rakott és elviharzott.

Megnyugodtam, hogy Miri nem kérdezősködött - bár sosem volt az a kutakodó, pletykálódó fajta. Ruby sajnos másnap sem ébredt fel. Egyre ijesztőbb volt a helyzet, már annak is örültem, ha megmozdult. A körmeim rágtam egész nap, hogy nehogy valaki kérdezősködjön a hercegnőről, de szerencsére a palotában még minden nyugodt volt, mivel a király még két napot távol töltött. Átnéztem Ruby feladatait, de apróságok voltak, amiket el tudtam végezni helyette, mivel néha rám is bízta a kisebb feladatait, így sokkal több időt lehettünk együtt. Szóval miután kiszámoltattam kétszáz csirkét a népnek, illetve átnézettem a havi juttatásokat, meg ráparancsoltam a kertészekre, hogy gondosabban vizsgálják át a zöldségeket, elhatároztam, hogy elmegyek Eliashoz. De közben az egyik lovag sietve rohant hozzám, hogy új fegyverek érkeztek, és ki kell cserélni a régieket, illetve elrakni az újakat, szóval el kellett halasztanom más napra a látogatásomat.

A fegyvertárban szerencsére segítséget is kaptam, leginkább az újoncoktól, így hát Bran-t is el kellett viselnem, pedig pont nem volt a közelségére szükségem. Se a bókjaira, se semmire. De reméltem, hogy nem fog zaklatni túlságosan.

- Szóval, vizsgáljátok át a törőket és kardokat alaposan, ha valamelyiken egy kis rozsdát is találtok, tegyétek félre az ajtó melletti köszörűkő mellé, majd a kovácsunk helyrehozza, amelyiket helyre tudja. Amelyik hibás, gondolok itt az apró lyukakra rajtuk, vagy a letört darabokra, illetve görbék, vagy nagyon rozsdásak, azt ide, ebbe a ládába rakjátok. Az íjakat én átnézem, azok bonyolultabbak. - figyelt a négy fiú, de Bran végig a szemembe nézett. Reméltem azért figyelt arra is, amit mondtam.

Mindenki elindult a helyére, kivéve a kis mágust, mert ő utánam jött az íjakhoz. Már éreztem, hogy nem fog békén hagyni. Kezdtem ideges lenni.

- Nagyon pompásan nézel ki ma! - szólalt meg, de rá se hederítettem.

Pakolgattam lefele az íjakat, illetve vizsgálgattam, hogy a fájuk korhadt-e, vagy az idegük szakadozott-e. Nem törődtem Brannel, siettem, hogy minél hamarabb Ruby mellett lehessek.

- Annyira okos vagy, megtanítasz majd nekem is ezt-azt? De igazából csak azért jöttem ide, hogy segítsek neked, szóval nézhetném én is az íjakat? - pár percig bírta szó nélkül.

- Figyelj Bran, nem ide osztottalak be, kérlek, menj és csináld, amire kértelek. - szóltam, közben végeztem tovább a dolgaim.

- De ott vannak négyen, nem kellek én is oda.

- Ne hozz ki a sodromból, ha jót akarsz. - mormogtam kissé idegesen.

- De...

- BRAN! Megkértelek valamire, menj és csináld, ha nem, hagyd el a termet! - néztem a szemébe mérgesen. A fiú megijedve, de elhallgatott és ment a többieknek segíteni - Miután végeztünk, szeretnék beszélni veled.

Az idő telt, szerencsére nem találtam sok sérült íjat. Jó párat el kellett dobni, de amit tudtam megjavítottam - és így is legalább öt órát eltöltöttünk az egész munkával. Már Rubyval akartam lenni, nem volt ínyemre, hogy egész nap egyedül kellett hagynom a szobában. Reméltem senki nem ment be hozzá, bár akkor már mindenki ijedten futkározna körbe a várban, hogy a hercegnő talán meghalt, mert nem ébred fel. Az új fegyvereket már a lovagok rakták el, szóval felszabadultam, és megvártam amíg Bran kiérkezik, hogy beszélhessek vele. Kissé ijedt arckifejezéssel végül kidugta az orrát a teremből.

- Miről szerettél volna beszélni velem...? - félénk arca már kényszerített szinte, hogy megsajnáljam.

- Szeretném, ha véget vetnél ennek az engedetlenségnek, és az állandó bókolásnak. Nem vagy hozzám való, ezt te is jól tudod. - érzéstelen arckifejezéssel beszéltem hozzá.

- De, én nem is... vagyis...

- Ne keress kifogásokat, a hülye is látja, mit csinálsz, a vezéred vagyok, nem a barátod, szóval ehhez tartsd magad, vagy kiraklak a lovagoktól. Elmehetsz. - beszédem befejeztével elindultam, meg se várva a válaszát.

Siettem, ahogy tudtam Ruby szobájába. Szerettem volna már érezni a keze melegségét, és hallgatni a szuszogását, a lélegzése legalább megnyugtatott, hiszen tudtam, életben van. Bevágódtam az ajtón, és a rémült Moirára néztem. Elias az ágyon ülve figyelte a lányt.

- Jaj, de jó hogy itt vagytok, Eliast ma meg akartam amúgy is látogatni, szerettem volna kérdezni Rubyról, hogy mi történt vele. - sietve hadartam, Moira mosolygott.

- Ne aggódj, rendben van, csak ereje teljében van a lányka. Álmomban láttam, ezért szóltam gyorsan Eliasnak. - szólt.

- És honnan tudtad, hogy lesz valami? Valamiféle jósnő vagy? - csodálkoztam.

- Annak is mondhatjuk, de inkább álommágusnak mondanak. De igen, jósolni is tudok.

- Áh, értem. Szóval nem tudsz elemet irányítani? - kíváncsiskodtam, közben leültem Ruby feje mellé.

- De igen, a szellem elemét, tudok beszélni szellemekkel, ők segítenek az álmokban, de ez bonyolult. Majd még mesélek róla valamikor máskor, ha szeretnéd.

- Ne haragudj, csak nagyon érdekelnek ezek a dolgok. Elias, mit szólsz? Mikor fog felébredni? - néztem az öreg mágusra.

- Remélhetőleg hamarosan, nem könnyű egyszerre több embert irányítani, hogy ne keresse a hercegnőt. - meglepődve néztem rá, de meg is könnyebbültem, hogy tudtam, nem zavarta senki Rubyt - Viszont most, már ha itt vagy, mi mehetünk, te intézheted tovább a felvigyázást.

- Rendben. Szép estét nektek, és ne aggódjatok.

Miután a mágusok elmentek, átvettem a hálóruháim, visszamásztam a szekrényen keresztül Rubyhoz, és bebújtam az ágyba mellé. Még nem voltam túlságosan álmos, így inkább elkezdtem beszélni hozzá:

- Hiányoztál ma. Alig vártam, hogy veled lehessek. Kiszámoltattam a csirkéket helyetted! Vicces volt nézni, ha egy elfutott, és a parasztok utánuk futottak. Biztos te is nevettél volna, ha látod. Szeretem a mosolyod, nagyon is! Akkor vagy a leggyönyörűbb, amikor mosolyogsz. - mondogattam neki halkan, és közben potyogtak a könnyeim.

Annyira akartam, hogy felébredjen, a percek óráknak, az órák, mintha háromszorosan hosszabbak lettek volna. Csak hallhassam végre a hangját...

Reggel egy meleg, puha kéz érintésére ébredtem, és arra hogy valaki egy csókot nyomott a számra. Sőt, azt a valakit is tudtam ki az, már nagyon jól ismertem ajkainak selymes érintését. Az arcomra csöppentek könnyei, amitől nekem is elkezdtek benedvesedni a szemeim. Szorosan magamhoz húztam Rubyt, és reméltem, hogy nem csak álmodom. Aztán rá néztem.

- Azt hiszem, nem fogok aludni egy hétig. - nevetni kezdtünk mindketten.

- Aludj, csak úgy, hogyha felébresztelek, kelj is fel. - könnyes tekintettel néztem rá, és újra átöleltem.

Ruby

"Hol vagyok? Minden olyan homályos, nem látok rendesen. Hogyan kerültem ide egyáltalán? Hol lehet Alisha? Szeretném, ha itt lenne most, mert nagyon félek. Olyan rideg ez a hely... 

Valami keményen feküdtem. Fejem valami hideg és kemény dolognak nyomódott. Odanéztem, és egy ketrec rácsát láttam meg magam mögött. Hirtelen vacogni kezdtem, és akkor vettem észre, hogy a lábamon semmi sincs, egy szál hálóköntösben ülök a kőből kirakott érdes földön. Sem ablak, semmilyen nyílás sem jelezte, hogy van innen kiút. Nem emlékeztem, hogy jutottam le ide. Az utolsó dolog, ami még a fejemben volt, hogy beléptem a szobámba, aztán minden kiesett. 

Lassacskán feltápászkodtam megpróbáltam valami kijáratot keresni. Fáztam, a nyirkos hideg miatt a leheletem is látszódott, mégsem éreztem azt a maró érzést sem a lábfejemen, sem a lábaimban, amiket akkor szoktam, mikor igazán átjár a fagy. Próbáltam körülnézni így kezeim hozzáértek a rácshoz, az pedig hirtelen eltűnt. Ekkor rájöttem, hogy bizonyára álmodom. Nem voltam még olyan ügyes mágus, hogy erőlködés nélkül egy ilyen erős varázslatot elvégezzek. Kiléptem a félhomályba. Hangok ütötték meg a fülemet, én pedig elindultam a hang irányába. Sikolyok, könyörgések. Egyre élesebben kezdtem látni. 

Nem sokkal az én cellám mellett egy másikban egy idősebb forma férfi könyörületért suttogott, a... királynak! Az apámnak. Az apám ott állt, és kifejezéstelen arccal hallgatta a szegény rabot. Szája néha megmozdult, de ezen kívül semmi jelét nem adta annak, hogy bármilyen érzelme is fűződne a férfi mondanivalójához. A látásom teljesen kiteljesedett, és akkor megláttam egy női alakot, aki a cella rácsa előtt összetörve zokogott. Hangosan, szívszaggatóan. A haja... 

Az anyám. 

Az anyukám ott ült összetörve a rácsok előtt, az apám pedig egy pillantást se vetett rá. Oda akartam rohanni, de nem tudtam. A lábaimat mintha leszögezték volna. Kiáltottam, de észre sem vettek. Azt akartam, hogy az anyám meglásson. Hogy láthassam az arcát. Hogy mondhassam neki, hiányzik. Hogy megkérdezhessem, mi történt vele. Hogy felpofozhassam az apámat, amiért nem vigasztalja meg. Kinyújtottam a karomat. Éreztem, ahogyan könnyeim végig csordulnak az arcomon és a hideg kőpadlóra cseppennek. Összeestem, és hangtalanul kiáltottam az anyukámért. Azért a nőért, akit évek óta nem láttam, mégis egyből felismertem. Azért a nőért, akit elvettek tőlem az istenek, pedig szükségem lett volna rá. Egyszerre éreztem igazságtalannak az egész életet és lángolt fel bennem az apám iránti haragom.

Őrök rohantak el mellettem és ragadták meg anyámat és a tömlöcből kiszedték a rabot. A királyt felkísérték, anyámat és az idegent pedig úgy húzták-cibálták maguk után. Minden erőmet bevetve elkezdtem rohanni a menet után. Mikor felértem a tömlöcből, a napsütés égette a szemeimet, hirtelen alig láttam. A király már elhelyezkedett a palota előtti piactéren felállított ideiglenes trónjára. És akkor megláttam. Két farakás, közepüken egy-egy magas facölöp magasodott ki. Mindkét rakás mellett fegyveres őr állt, kezükben máglyával. Kiáltani akartam, de már hang sem jött ki a torkomon. Az anyám nem így halt meg! Ez egy buta álom csupán! 

Végignéztem, ahogyan anyámat és a férfit felvezetik a farakások közepére. Az anyám könnyes szemmel, mégis büszkén állt. Tudta, hogy meg fog halni, mégsem félt. Szemében aprócska szomorúságot véltem felfedezni. Ránézett a mellette álló férfire, és elkiáltotta magát.

- Szeretlek, Mathias! - a férfi visszakiáltott valamit, de nem értettem jól. Talán azt, hogy ő is, és a túlvilágon is szeretni fogja őt és a babát is. Ekkor jöttem rá, hogy a király és az őrök miért nem figyeltek fel erre. Nem birodalmi nyelven beszéltek, hanem az ősi mágia nyelvén. Meglepődtem, hogy megértettem. Azonban az őrök nem sokáig teketóriáztak. Ránéztek a királyra.

- Kedves városlakóim! A mai napon értesítést kaptam róla, hogy szeretett feleségem - itt az anyámra mutatott - súlyos vétket követett el ellenem, és a birodalom ellen. Kiderült, hogy boszorkány, és hogy a hátam mögött egy mágus férfit tart szeretőként. A nő, aki hűséget, szerelmet esküdött nekem, a lehető legmocskosabb módon árult el! A férfi pedig, nos, szerintem nem kell részleteznem. Varázsló, az ő fajtája jobbat nem érdemel, csak halált és nyomorúságot hoz a világra! Nehéz szívvel, de meg kell tőlük a világunkat szabadítanom. Máglyára ítélem hát Teresa Hewerald királynét és Mathias Clearthorn mágust, a birodalom elleni vétkek miatt! - kiáltotta ki, és a tömeg éljenezni kezdett. Közben a katonák végig járták a farakásokat és minden kijelölt ponton meggyújtották. Végig az anyámat figyeltem. Tudtam, hogy nem segíthetek rajta, mégis minden porcikám azért könyörgött, hogy rohanjak oda és szabadítsam ki. De nem tudtam. Nem voltam hozzá elég erős. Csak néztem, ahogyan ellepik a lángok. Nem kiabált. Nem könyörgött, nem sikítozott. Csak tűrte csendben, ahogyan a lángok martaléka lesz. Szemében a fájdalom egyre nagyobb méreteket öltött. De nem az a fajta testi fájdalom. Élni akart. Látni akarta azt, ahogyan a lánya felnő. Sosem mondta ezt el nekem senki, de éreztem, hogy így van. Szeretett, és mindenáron meg akart védeni. Nem tudtam, hogy ki az a férfi, de nem is érdekelt. Az apám ítélte halálra az anyámat. Ő tette tönkre az életem, miatta kellett anya nélkül felnőnöm. A düh újra elöntött. Ezúttal viszont nem tudtam rajta uralkodni, hagytam, hogy teljes egészében eluralkodjon rajtam."

Édes, nyugtató hangra ébredtem. Óvatosan kinyitottam a szemem és megláttam Alishát magam mellett. Halkan szuszogott az ágyamon. Egyik keze a kezeimen pihent. Óvatosan megfordultam, hogy az arcomat arcához érinthessem. Megcsókoltam és simogatni kezdtem az arcát. Olyan szép volt! Nem tudtam betelni a látványával. Lassan kinyitotta a szemét és láttam, ahogy a könnyei belepik az arcát. Sírtunk, és öleltük egymást. Szerettem, szeretett. Itt volt mellettem életem legrosszabb pillanatában és én akkor tudtam, hogy ha elveszíteném, képtelen lennék nélküle élni. Megcsókoltam és csókomba belesűrítettem mindent. Fájdalmat, szenvedélyt, szerelmet, gyászt, szenvedést. Sosem éreztem még ilyen jónak. Kezei beletúrtak a hajamba és egyre erősebben húzott magához. Alig kaptunk levegőt, de nem álltunk le. Minden érzelmünket beleadtuk. 

Hirtelen, magam sem tudom miért, eltoltam magam Alishától. Túl gyorsan jöttek az álmom emlékképei. Végig gondoltam, és újra sírásban törtem ki. Nem voltam képes visszaemlékezni arra, ami történt az álmomban, de tudtam, hogy nagyon rossz dolog volt. Anya! Benne volt az álmomban, de nem emlékszem mi történt...

- Anya... Vele álmodtam, de nem emlékszem már... pedig annyira szeretnék... - szipogtam, mint egy magatehetetlen kislány. Utáltam ilyen lenni! Nem akartam gyengének látszani Alisha előtt, de ha az anyámról volt szó, senki kedvéért sem tudtam volna tartani az erős hercegnő látszatot.

- Sajnálom édesem! Remélem a napok elteltével, esetleg Elias segítségével vissza tudsz emlékezni, vagy talán Moira! Ő álom mágus azt hiszem, talán ő segíthetne! - mondogatta csendesen Alisha a fülembe, miközben a karjaiban sírdogáltam - El kéne mennünk hozzájuk, tudniuk kellene, hogy felébredtél.

Kibújtam az öleléséből lassan, de nehezen tettem. Most a közelségére volt szükségem, de muszáj volt tudnom azt is, mi történt. Szétszakított legbelül az érzés, ahogy visszagondoltam az álomképekre, amit anyámról láttam. Ahogy könnyezik... Fejemet fogva, szédelegve odabandukoltam a szekrényemhez és kivettem belőle az utcai álruháimat.

- Nem kellene egy kicsikét várnod? Nem rögtön gondoltam menni. Nagyon erős varázslat mehetett végig benned. - aggodalmaskodott Alisha. Elmondta, miként lángolt a testem, de nem éreztem semmi különöset. 

- Azonnal meg kell tudnom, mi történt álmomban! Nem várhatok vele... érzem, hogy fontos dolog. 

Gyorsan felöltöztem és elindultunk. Kicsit még mindig szédelegtem, de a tudás iránti vágyam legyőzött minden mást.

A palota kihalt folyosóján hangosan hallatszott lépteink zaja. Egy őrt sem láttunk - nem mintha bántuk volna. Érdekes volt úgy végigmenni a kastély falai között. Alisha egy pillanatra megtorpant és elengedte addig szorosan tartott kezemet.

- Jön valaki. - sziszegte. Arcáról minden érzelmet eltüntetett és fapofával bámult az előttünk álló kincstárnokra. A férfi gúnyosan meghajolt. Arckifejezésében volt valami, amit nem értettem. Szemeiben a félelem lángjai izzottak és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát. Nem szólt egy szót sem, amilyen gyorsan feltűnt, olyan gyorsan el is iramodott. Vártam pedig már az otromba beszólásait, de így legalább nem kellett azzal is törődnöm.

A palotából kiérve döbbentem láttam, hogy szakad az eső. Felnéztem, az eget szürke fellegek borították. A városiak lavórokat, vagy valami ruhájukat a fejük fölé téve szaladgáltak. A piacon is nagy volt a kavalkád. Próbálták menteni a menthetőt, az áruk felének nem lehetett volna vizesnek lennie. A szép ruhákat árusító asszony sipítozva rohangált valami fedezék után, karján egy tucat báli ruhával. Nem szokott errefelé ilyen hirtelen rossz idő lenni. A szél fel-feltámadt, és kifújta a zöldségeket a helyükről. Alisha szórakozottan nézte a kétségbeesett tömeget, mire elnevettem magam.

- Nem hiszem, hogy nem látták hamarabb a felhőket... - mormogta magában szépséges testőröm.

Elias házához érve óvatosan körülnéztem. Mindenki meg volt őrülve az időjárástól, szóval még véletlenül se tűnhetett fel senkinek, hogy a hercegnő elment a gyógyszerészhez. Még a végén valami buta pletyka is kirobbant volna.

- Elias, Moira itt van? - támadtam le a férfit, ahogy ajtót nyitott.

- Igen, már vártunk. Jól vagy? Hogy érzed magad? - Elias mögött Moira is feltűnt és gyorsan megölelt.

- Nagyon erős mágia hatása alatt álltál. Mindenki megérezte a palotában, de még a közeli falvakban is. Mire emlékszel? Mi történt?

- Én is ezt szeretném kérdezni... - motyogtam szomorúan. Moira jelentőségteljes pillantást vetett Eliasra, aki az ajtóból figyelt minket. Közben Alisha kiszolgálta magát és bement a konyhába, hogy töltsön magának valami innivalót. Csak remélni mertem, hogy a kezében nem bor, hanem málnaszörp van.

- Mi a baj? Mondjátok már! - csattantam fel. Elias elindult felém és leültetett az egyik székre.

- Rosszul lettél és...

- Tudom, Alisha már elmondott mindent! - vágtam közbe gyorsan, mert nem akartam újra hallani az egészet - De álmodtam valamit… anyámról. És nem emlékszem! - tenyerembe temettem az arcomat. - Láttam őt sírni, és... és ennyi. Elias, Moira, kérlek, segítsetek! - néztem rájuk kétségbeesetten.

- Jaj, drágám, a legjobb emberekkel vagy körülvéve! - kiáltott fel Moira. Kérdőn néztem rá, mire megrázta a fejét. - Nem csak az álmokat látom, de bele tudok nézni a fejedbe, ha te is szeretnéd.

Óvatosan bólintottam. Elias aggodalmas tekintetét látva elbizonytalanodtam.

- Moira, tudod, milyen erős, ugye? - kérdezte szerelmétől. Elmosolyodtam. Nem engem féltett, hanem a nőt. Moira ügyes mágus, sok mindenre képes.

- Ugyan már, mi kárt tehetne bennem? - legyintett nevetve a boszorkány.

- Nem tudom, de azok, akiknek ekkora erejük van, nem mindig bírnak vele...

- Hahó, én is itt vagyok! - kiáltottam fel, mert kezdett elegem lenni, hogy engem teljesen kihagynak a beszélgetésből. Mikor RÓLAM volt szó.

- Jól van, csináljuk! - csapta össze a tenyerét Moira. - Le kell feküdnöd, menjünk be a hálóba. El kell lazítanod magad, csak úgy tudok belépni az elmédbe, ha teljesen elengeded magad. Rendben?

Bólintottam és ellazítottam az izmaim. Megpróbáltam kiüríteni a fejemet, de egyre több minden jutott eszembe. Alisha csókja, anyám sírása, Elias aggódó tekintete.

Aztán megéreztem Alisha kezét a karomon. Nyugodt pillantást vetett rám, én pedig elengedtem mindent. Hagytam, hogy Moira tegye, amit tennie kell. Behunytam a szemem, és vártam...

Egyre több ideig nem történt semmi. Egyik pillanatban valami feketeség borult rám, amiből nem tudtam kijutni. Éreztem, hogy valami idegen erő próbál kapcsolatot felvenni az elmémmel, de nem tudott beférkőzni. Valami meggátolta benne. Valami merő gonoszság, ami belőlem jött. Megijedtem. Elvesztettem a kapcsolatot a világgal, és újra az álmomban találtam magam. Azonban most mintha valami üvegen keresztül bámultam volna mindent. Képek villogtak. Máglya, anyám, egy idegen férfi, és apám. Nem értettem, nem tudtam összerakni a képeket. Minél többet tudtam volna meg, annál erősebben és gyorsabban villogtak, váltakoztak a képek.

Aztán hirtelen vége szakadt. Lihegve ültem fel és félve néztem a mellettem álló barátaimra. Moira izzadtan fogta a fejét, Alisha aggódva fogta a kezemet.

- Moira, mi történt? - nyögtem ki.

- Nem tudok behatolni a fejedbe! Sosem volt még velem ilyen! Minden csak...villogott. Először csak feketeséget láttam, utána már pár képet, de ennyi Sajnálom! - ült le az ágy szélére. Megráztam a fejem és segítség kérően Eliasra néztem.

- Te megtettél mindent, Moira. - mosolyogtam a nőre - De mi a baj velem? Miért nem tudsz bele látni a fejembe? És mi történik velem, Elias? Mit nem mondotok el?

- Óriási mágia hatása alatt állsz. Nem tudjuk, hogy most mind belőled jön-e. Anyád óriási erővel rendelkezett, és úgy tűnik, te mindent megörökölted tőle. Hacsaknem többet is... Ezért tudsz kevésbé bánni még az erőddel. Ezért félnek tőled sokan. - mormogta Elias. Az utolsó mondatot már alig hallottam. Hogy félnek tőlem? Mégis, kicsodák?! Nem éreztem magamat se erősnek, se félelmetesnek.

- Moira, semmi esélye nincs annak, hogy bele tudj mászni a fejembe? - kérdeztem.

- Talán... megpróbálhatj...

- Nem! - csattant fel Elias. - Az mindkettőtökre veszélyes lenne! Nem engedem, Moira, hogy azt tedd. Bele is halhattok! - nézett ránk dühösen a gyógyszerész.

- Nem érdekel. Muszáj megtudnia, mi történt az álmában. Nem lehet halálos a főzet, neki meg főleg nem. Talán engem ütne ki egy kicsit, de meg tudok vele birkózni. - Moira nyugodtan nézett Eliasra. Könnyeimet nyelkedve figyeltem, mi történik. Önzőség lenne Moirát veszélybe sodorni... de mégis, annyira vágytam arra, hogy megtudjam, mi történt igazából! Muszáj volt tudnom. És ez miatt beleegyeztem. A főzetet meg kell innunk mielőtt Moira elvégezné ugyanezt a varázslatot, amelyet először csinált rajtam. Összekapcsolódna az elménk és úgymond eggyé tudna válni velem. De ennek megvan a maga kockázata. Ha rosszul csinálja Moira, akkor olyan hirtelen megszakadhat a kapcsolat, hogy abba bele is halhat, a lelke elveszne, és többé nem lenne képes felkelni. Ugyanez velem is megtörténhetne.

De én bíztam Moira-ban. Tudtam, hogy képes lesz megcsinálni. Azonban a főzethez olyan összetevők kellettek, amikhez Eliasnak el kellett mennie a hegyekbe. Most viszont a palotában mindenki meg volt őrülve a közelgő bál miatt, szóval ez ki volt zárva. Megbeszéltük, hogy a bál után véghez visszük a tervünket, miután Elias beszerezi a hozzávalókat.

Alisha egész végig nem szólt egy szót sem, csak a kezemet fogta. Rossz érzésem volt ez miatt, nem szokott ő ilyen csendben lenni. De muszáj volt megtudnom, mi történt, szóval nem érdekelt, hogy ellenzi. Meg kellett értenie, hogy szükségem van arra, hogy megtudjam az anyukám történetét.

Csendesen sétáltunk vissza a palotába. Az eső elállt, csak a szél tombolt már. A piac a főtérről gyorsan eltűnt, az emberek visszavonultak a házaikba. A kihalt utcákon egy hang nélkül sétálva hol a harag, hol a félelem öntött el. Alisha megérthette volna, hogy látni akarom az anyukámat. Hogy tudni akarom, mi történik vele. De egy szót sem szólt, csak hangtalanul sétált mellettem. Mintha ott se lennék. Nem fogta a kezemet, még akkor sem, mikor már a folyosókon járva a szobáink felé közeledtünk. Mikor odaértünk a lakosztályom elé, azt hittem, majd bejön velem. Ehelyett ment egyenes az ő szobája felé. Összefacsarodott a szívem, de nem volt erőm utána menni. Az ágyamra pillantva jutott eszembe, mennyire fáradt is vagyok. Kiszívta az energiámat Moira varázslata.

Nagyon bántott Alisha viselkedése. Aludni akartam, de nem bírtam. Miri kopogtatott a szobám ajtaján, de elküldtem, hogy pihenni akarok. Miután felhagyott azzal, hogy rábeszéljen valami vacsorára, elment. Csak feküdtem, és a plafont bámulva gondolkoztam. Alisha majdnem jobban felzaklatott, mint az álmom. Nem hagyhatom, hogy így legyen egyedül! Meg kell értenie, mennyire fontos ez nekem!

Felpattantam, magamra kaptam az álruhámat és a falamon kiépített nyíláson átmásztam Alisha szobájába. Az ágyára néztem, de nem volt ott. Az ablakban ült, és a csillagos, félig felhős eget bámulta. Észre sem vettem, hogy idő közben besötétedett.

- Alisha... - szólítottam meg, de mintha meg se hallott volna. - Miért csinálod ezt? - kérdeztem suttogva, miközben odamentem mögé. Nem nézett rám, de hallottam halk sóhaját. Annyira megcsókoltam volna, ahogyan ott szomorúan bámult kifele a sötétségbe.

- Nem bírom... nem bírom, ha veszélyben vagy, Ruby! Érted? - hangja fájdalmas volt. - Nem élhetek úgy, hogy mindig attól rettegek, mikor történik veled valami. Nem akarok így lenni minden egyes nap! Tudom, hogy fontos neked, de... annyira rossz, hogy nem tudlak megvédeni! Ha rosszul sikerül ez az egész, szerinted mégis mit teszek? Ha elveszítelek? Van fogalmad róla, hogy te jelented nekem az egész világot?! - a végén már szinte kiabált. Nem bírtam tovább, rávetettem magam. Szorosan magamhoz húztam, még én is meglepődtem, milyen hévvel csókoltam meg.

- Nem lesz neked akkora szerencséd, hogy elveszíts. Szeretlek, Alisha. És ne haragudj. De ezt meg kell tennem. Kérlek, érts meg. - könnyes szemmel rázta a fejét, mire újra megcsókoltam. Túl sok dráma jutott már aznapra. Ezt szerintem Alisha is érezte, így lassacskán megnyugodott.

Éjszaka nála maradtam. Egész éjjel ölelkeztünk és csókolóztunk, majd elaludtunk. Nem álmodtam semmit, egyszerűen csak teljes biztonságban éreztem magam a szerelmem karjai között. 

Darkest Times 6.

Ruby

Mire visszatértünk a palotába, apám éppen indulófélben volt. A lovagok készítették elő a királyi hintót, a szobalányok őrült pakolásban voltak. Nem tudtam, mi ez a nagy felhajtás, hiszen egy egyszerű utazásról volt szó. Tudtam, nem sokáig lesz távol - és éppen ezért kellett gyorsan cselekednem.

- Gyerünk az istállóba! Nem láthat meg így. - mondtam a szorosan mellettem haladó Alishának. Még nem vettek észre, és reméltem, hogy ez így is marad. Nem akartam búcsúzkodni sem apámtól, de azt sem szerettem volna, hogy ha mégis kerestet, ne találjanak a szobámban. Gyorsan visszaszöktem a palotába és átöltöztem a szokásos öltözékembe. Alishát elküldtem, hogy derítse ki a lovagok nevét - egytől egyig meg fogom őket bosszulni. Nem csak a király akarata kellett ahhoz, hogy megöljenek ártatlan embereket. Akik elkövették a tetteket, ők maguk is szörnyetegek. Már majdnem a szobámnál voltam, amikor a kincstárnok, Philip megállított.

- A király örülne, ha elbúcsúznál tőle. - tekintete végigsiklott rajtam, a keze a vállamon helyezkedett el.

- Nem akarok. - sziszegtem.

- Pedig jobb lenne, legalább nem szégyelné ennyire a lányát. Már így is páran gyanakszanak, hogy te is boszorkány vagy. - vigyorától hányinger kerülgetett. 

Eltoltam a kezemmel, és a dühöm miatt kissé megégettem. Széles mosolyra húzta a száját. Mindig is utáltuk egymást, főleg azért, mert be akart árulni apámnak, pedig ő is mágus, csak épp a gonoszabbik fajta. Sosem tudtam mire vár, hogy miért nem mondja el atyámnak a titkom, mindig arcátlan volt velem, és ha tehette, bántott. Egyszer meg is akart erőszakolni - talán ha nem lennék boszorkány, sikerült volna neki. Talán azért félt elárulni engem, mert akkor ő is lebukik.

- Hagyj békén. Én nem teszek neked keresztbe, te se tégy így, mert megbánod. - szóltam, de közben féltem is tőle, így gyorsan tovább álltam. 

Lementem a palota elé, és elköszöntem apámtól, aki csak a hintóból intett. 

"Remek, legalább nem kell tettetnem a szeretetem a parasztok előtt." 

Amíg Alisha kutakodott, addig át néztem pár varázsigét a szobámba, amikor valaki kopogtatott. 

- Szabad! - kiáltottam, de előtte elrejtettem a könyveim. 

- Ruby, kedvesem! Nem jártál már nagyon régóta nálam, minden rendben van? - kérdezte Elena, régi jó barátnőm.

- Persze, ne haragudj! Csak tudod a palota dolgai megterhelőek nagyon... - hazudtam. Mostanság minden szabad időmet Alishával töltöttem, és ez nekem épp így megfelelt.

- Megijedtem, hogy gond van. Azt hittem atyád bezáratott a kastélyba, vagy zárdába küldött, bár arról tudtam volna... - figyeltem a lányt, ahogy belemélyül a gondolataiba. 

- Nem, pompásan vagyok! - mosolyogtam. 

- Óh, értem. Egyébként jöttem szólni, hogy szeptember vége fele újra megrendezzük a királyi bált, és jó lenne, ha jönnél. Hozd el a kis testőrödet is, hátha találunk nektek párt, édesek lennétek két szép szál férfiúval! És ne aggódj, mindent elrendezek, apádnak meg csak mond hogy segítettél nekem!

Egy pillanatra belegondoltam, hogy Alishát férfival látom, és ekkor beugrott Ethan. Kissé ideges is lettem gondolataim hatására, teljesen belemerültem a rémálmomba, miszerint Alishát más valakivel, éppen férfivel látom.

- Ruby? - szólítgatott Elena. Ha valamit tudni lehetett róla, az a türelmetlensége volt, meg az állandó nyüzsgése.

- Jaj, ne haragudj! Persze, elmegyünk. De honnan tudsz Alisháról? 

- A pletyka gyorsan terjed, meg ha a városba látlak, mindig vele vagy, és nevetgéltek. Mintha csak testvérek lennétek! - végig vigyorgott. Néha kissé idegesítő volt, akár most is, főleg a témánk miatt... Nem akartam másként Alishát, csakis a szerelmemként, és legszívesebben mindenkinek elmondtam volna, de nem akartam se őt, se magamat tűzben látni.

Ismét kopogtatás hallatszott az ajtón, ami szerencsémre épp jókor jött, mert nem volt kedvem a lánnyal akkor fecsegni, sokkal fontosabb dolgom volt. Az ajtó kinyílt, és Alisha meglepett arccal bámult, főleg az ágyon ülő Elenára.

Alisha

Elindultam a lovagok terméhez. Hogyha valamit meg akartam tudni, akkor azt ott kellett keresnem. Az íjammal a hátamon, gyorsan szedtem a lábaimat. Ahogy beléptem, mindenki rám nézett. 

- Te meg hol voltál a rajtaütés ideje alatt? - szegezték hozzám a kérdést.

- Miről beszélsz? - kérdeztem Gawint, a helyettesemet.

- A boszorkányokról. Szükség volt rád, három emberünk oda veszett, négy súlyosabb állapotban van, de van jó pár sérült is.

"Meg is van az első halottunk." 

- Dolgom volt, de gondolom helyt álltál helyettem is. - válaszoltam neki unottan.

- Kislány, ha így folytatod, teszek róla, hogy mindig időd legyen a dolgaidra, vagy lefokoztatlak. - pár lépéssel közelebb lépett. Mivel elég magas lány voltam, csak pár centivel emelkedett fölém. Előkaptam a tőrömet, és a torkához szorítottam.

- Ide figyelj... nem vagyok kislány. A másik dolog... abból csak neked származna hátrányod. Persze felőlem akár most is rohangálhatsz véres nyakkal... - sziszegtem a fülébe, közben enyhén megsebeztem  - Csak hogy emlékezz, kivel játszadozol. - elengedtem, majd arrébb löktem. 

Jó páran megindultak Gawinnel, és kimentek a teremből. Körülnéztem. Nem maradtunk sokan, csak pár újonc, és néhány katona, akik a felszerelésüket rendezgették. Az újoncok közül egy fiú bizonytalannak tűnt, és a kezeit tördelte. Miközben rendezgettem a fegyvereket, újra ránéztem a fiúra, akinek a tekintete épp lesiklott rólam. Elindult az ajtó fele.

- Hé, várj! - szóltam neki, majd utána mentem, mert kisietett a helyről.

Utána rohantam, és az egyik kevésbé járt folyóson rátaláltam. Igazából egy zsákutcaféle volt, régen volt itt két ajtó is, de be lett falazva. Kíváncsi lettem volna pedig, hogy mi lehetett ott. 

A tizenéves évei vége felé járó fiú a falnak támaszkodva várt. Meglepett, de nem ijesztett meg a viselkedése. Már biztos voltam benne, hogy valamit akar tőlem. Odaléptem mellé.

- Csak bosszút akarok állni. - suttogta.

- Tessék? Kin? És miért? 

- Mindenkin, aki az apámat, és a nővéremet bántotta. - könnyek szöktek ki a szeméből.

Vállára helyeztem a kezem, és a szemébe néztem.

- Hogy segíthetek? 

- Beszélnem kell a hercegnővel. - meglepődtem, és vártam, hogy folytassa a beszédét - Tudom, hogy a testőre vagy, ezért is gondoltam, hogy te segíthetsz nekem. Igen, varázslók vagyunk, vagyis ők már csak voltak, a nővérem a kezeim közt halt meg vérben ázva. Kérlek, segíts! 

- Hú... téged nem vihetlek oda hozzá, de találkozzunk este. Viszont először mutasd meg, hogy igazat beszélsz. - biztosra kellett mennem.

A fiú ideges volt, de pár pillanat után meggyújtotta mögöttem a fáklya lángjait, és egy virágot varázsolt a hajamba. Kissé zavarba hozott, és fel is háborodtam, de lehet csak túlreagáltam. 

- Jól van, hat óra fele találkozzunk az udvari gyógyszerésznél. - a fiú bólintott, majd elindultunk a saját utunkra.

Felsiettem Rubyhoz és egy gyors kopogtatás után kinyitottam az ajtót. Egy idegen lány ült az ágyon, a hercegnő arcán pedig unott tekintet honolt. 

- Elnézést, ha valamit megzavartam. - mondtam pár szempillantás múlva. 

- Gyere csak be, Elena már úgy is készült elmenni! - szólt gyorsan Ruby.

- Igen, igen, örülök, hogy találkoztunk, és várlak titeket nagyon! - közben már lépkedett az ajtó felé, majd el is hagyta gyorsan a szobát.

- Imádom, hogy ilyen jól tudsz időzíteni! Semmi kedvem nem volt vele cseverészni. Meghívott egy bálra, férj szerzésre... - önkénytelenül is elmosolyodtunk ezen mindketten.

Az ablakon bejövő napfény megcsillant a haján, és kedvem támadt megsimogatni. Megfordultam és bezártam az ajtót. Ruby értetlenkedve nézett rám, de én közben letoltam az ágyra. Vörös ruháján mélyre lehetett látni a mellei közt. Eléggé felzaklatott a látvány, de szinte mindig ez volt, ha a közelemben volt. A karjaira ráraktam a feje fölött az egyik kezem, és csókolgatni kezdtem a fülét, a nyakát, a mellkasát. Egy pillanatra felnéztem rá, és ő teljesen elpirult. Megmosolyogtatott a látvány, aztán ledobtam magam mellé. Karomat a feje alá csúsztattam, ő meg bebújt az ölelésembe.

- Utállak... - suttogta, még mindig vörösen. Válaszul puszikat nyomtam a fejére.

Egy kis ideig ott feküdtünk, és pihentünk, majd szóra nyitottam a szám.

- Van egy fiú, mágus. Újonc a katonák közt, de van egy sejtésem, hogy csak a bosszú miatt van ott. Hat óra fele találkoznunk kell vele Eliasnál. - Ruby ijedten rám nézett - Nyugodj meg, bebizonyította, hogy mágus. 

- Szeretem, hogy nem felejted el azokat a dolgokat, amiket mondok. - mosolygott.

- Óh, pedig sok mindent elfelejtek, de ezekre valahogy mindig emlékszem, meg rád, meg az édes kis elpirult arcodra. - a hercegnő grimaszolt egyet, majd felkelt az ágyról. 

- Át kell öltöznöm, nem szeretem, amikor mindenem kilátszik. 

- Szóval menjek ki? - kérdeztem vigyorogva.

- Nem kell, csak fordulj el... - bólogattam, mit sem törődve azzal, hogy úgyis nézni fogom.

Kioldotta a ruha kötőit, kihúzta a karjait, és a ruha lehullott róla. Csak egy szem rongydarab maradt rajta. Hátára a haja gyönyörűen leomlott. Oda settenkedtem a legnagyobb csendben. Óvatosan megérintettem a derekát, és összerezzent. Épp a másik ruhát vette volna magára, de kihullt a kezéből, mert gyorsan a melleit kezdte védeni. Felvettem a ruhadarabot, szembe álltam vele, és ráadtam.

- Semmit nem teszek veled, amit nem szeretnél, remélem tudod. - mondtam a szemébe, majd megcsókoltam, és bekötöttem a fűzőit.

- Tudom nagyon jól. - belemosolygott a csókba majd otthagyott és elment a szekrényéhez. Végignéztem, ahogyan betűrte a ruháit a szekrénybe. - Mehetünk.

Kézen fogtam és elindultam az ajtó felé. Szétnéztem, nehogy legyenek őrök, de a palota ki volt halva. A királlyal sokan elmentek, ezért korlátozott számban őrjáratoztak, és amerre nem volt muszáj, nem mentek - így a hercegnő lakosztálya felé sem, úgyis tudták, hogy itt vagyok vele.

- Eliast szerinted ismeri? Vagy tudja róla, hogy varázsló? És egyáltalán... honnan tudta meg, hogy mágus vagyok?! Hányan tudhatják? - Ruby faggatott.

- Gondolom az összejövetelekről ismer, akármennyire is elbújnál, szerintem a mágusok mind tudják, hogy te is közéjük tartozol. 

- Igazad lehet, csak baj ne legyen ebből. - aggódás ült ki az arcára.

Mire megérkeztünk Elias házához, már elég későre járt. A hideg esti szél csípte az arcunkat és minél hamarabb meg akartuk találni a fiút, aki miatt ki kellett mozdulnunk a palotából, ahelyett, hogy a bosszúnkat forraltuk volna. Bár... így is megbosszulhattuk, hiszen a fiatal gyerek is azt szerette volna. Rubyról pedig tudtam, hogy bármit megadna, hogy segíthessen egy ártatlan emberen.

Kopogtunk, Elias pedig beengedett. Meglepetésünkre a fiú a konyhában, az asztal mellett ült. 

- Ruby, nem hinném, hogy emlékeznél a szüleire, még kislány voltál, amikor egybe keltek, a szülei... akarom mondani, édesanyáddal voltál ott. Ismertem a szüleit, az édesanyját már régebb elkapták. 

A hercegnő egyre idegesebb lett, nekem meg csak Elias nyelvbotlása volt az agyamban. "Szüleivel"? Dehát Ruby azt mondta, hogy a király az apja. Talán ő sem tudta. Ránéztem, egyre idegesebb volt. 

- Minél hamarabb véget kell ennek vetnem, elegem van. Mi a neved fiú? - kérdezte.

- Bran, felség. 

- Nos, a mi nevünket már tudod, gondolom Alishát is ismered. Megígérem, hogy megbosszulom a családod. 

- Segíteni szeretnék, bár nem vagyok valami jó a varázslásban, szeretném látni, ahogy  gyilkosok megkapják, amit kell! - mondta magabiztosan a fiú.

- Rendben. - szólt Ruby.

- Van négy lovag, akik biztosan a mágusok ellen vannak, hárman meghaltak, négyen súlyosan sérültek, és vannak, akik enyhe horzsolásokkal vannak. A megsebzettek közül nem tudom ki, és ki nem olyan, akit meg kéne ölni. - soroltam.

- A súlyosan sérültek közt van kettő, akiket én sebeztem meg, de azok nem élik meg a holnapot. - mondta Bran.

- És még nem megy a varázslás, mi? 

- Más, amikor a szomorúság, és a harag túlteng bennem... - válaszolt a fiú Eliasnak.

- Az enyhén sérültek közül már kiiktattam a rosszabbik felét. Csak egy kis méreg kellett.

Ruby gondolkodott, Elias is hasonlóképp tett, én csak a parancsokat vártam. 

- Alisha, hívd ki azt a négyet, találj ki valamilyen okot, a város szélén vannak elhagyatott házak, az erdő fele, majd ha oda értetek, felrepítek egy tűzgolyót, hogy láss, így meg lesz az ok is. - bólintottam, és az utamra indultam. 

Tudtam, hogy Gawin és társai ma voltak szolgálatban, de mások is, nem csak ők. Siettem, ahogy csak bírtam, már az éjszaka elég sűrű volt, nem fog gond lenni ebből. A hitelesség érdekében, berontottam a lovagok termébe, és nagyon szaporán vettem a levegőt. 

- Fegyverbe Gawin! Maradtak még mágusok, muszáj mennünk, és végeznünk velük! - a férfi már szedte is magát, társai ravasz mosollyal úgy szintén. 

- Ti maradtok, - mutattam öt emberre, akikről tudtam, hogy nem gyűlölik a mágusokat. - itt is szükség van emberre, nehogy betörjenek a palotába. 

Tudtam, hogy a palotában épp elegen vannak, de nem ellenkezett senki velem, gondoltam azért, mert ha Gawinék helyreteszik a mágusokat, nagyobb dicsőséggel fognak rendelkezni. Nem is számítottak rá, hogy ez lesz életük utolsó napja.

Lóháton vágtattunk, ideges voltam, mint minden bevetésen, de ez más volt, bajba kerülhettünk, és ettől féltem leginkább, főleg a többieket féltettem. Ruby ki tett magáért, mesterien bánt a tűzzel, egy hatalmas fénycsóvát csinált, amire a többiek egyből gyorsabbra vették a tempót. 

- Pusztuljanak! - röhögött Gawin.

Amint oda értünk, hárman álltak egymás mellett. Ruby keze lángolt, ahogy a fiúé is, Eliasnak elektromosság futott végig a kezein. A férfi  intézkedett, a lovagokat a villám csóvák fogták körbe, a szeme fehérré vált, és ledobta őket a földre, még mindig tartva őket. 

- ALISHA, MI FOLYIK ITT?! - ordított a helyettesem. 

- Bosszú. - mondta Ruby.

- Hercegnő?! - az arcán ijedtség volt, főleg miután a lány tekintete elkezdett lángolni. 

- Nos, Bran, hogy szeretnéd kivégezni őket? - ijesztő mosoly ült ki az arcára, de tetszett.

Közben lassan odamentem mellé, szorosan, Gawin arckifejezése egyre gyűlölettel telibb lett, de nem érdekelt.

- Élve égessük őket el. - szólt Bran.

- Elias, zárd el a hangot körülöttünk. 

Amint kimondta a varázsszavakat, egy burok vett körül minket, ami csak a varázsige alatt látszott, utána eltűnt, de láthatatlanul ott volt. Ruby és Bran elkezdték lassan égetni őket, nekem meg öklendeznem kellett az égett emberi hústól, ezért távolabb mentem, hogy levegőhöz jussak. Nem éreztem semmit, csak megkönnyebbülést, és enyhe félelmet. Féltem, hogy bajunk lesz ebből, de örültem, hogy ennek egy időre vége. 

Egy kis idő múlva Ruby odajött hozzám.

- Menjünk haza, jó? Nem bírok már itt lenni. Elias elrejti magánál a fiút, aztán holnap korán reggel indul a kis árvák után. - idegesség és fáradtság látszott rajta. Bólogattam.

Lóra ültünk, és a palota fele indultunk. Amint leraktuk a lovakat, eszembe jutott valami, és félelem öntött el.

- Mi a baj?

- Eszembe jutott, hogy páran látták, amikor kihívtam a lovagokat... és gyanús leszek...

- Nyugodj meg, elrendeztem. Elias utánanéz, és kitöröli az emlékeiket, vagy pedig megváltoztatja, senki sem fog gyanúsítani. És most gyere. - Ruby gyengéden megfogta a kezem, és magával húzott, és kissé megnyugodva már, követtem.

A szobámba mentünk. Álltam a csukott ajtónak dőlve, a lány háttal volt nekem, és pár kézmozdulattal levarázsolta magáról a ruháit, majd egy újabbal egy vékony, rövid, átlátszó hálóköntöst varázsolt magára. 

- Hm, ez tetszett! - vigyorogtam rá, ő meg zavarában inkább bebújt az ágyba, engem várva.

Átöltöztem egy hosszabb ingbe, a mellemnél lazán hagyva a kötőket. Az ágy végéből másztam hozzá, majd ahogy mellé értem, megcsókoltam, ő meg közelebb húzott, felhúztam magammal szembe, és úgy folytattuk. Kezdett melegem lenni, főleg amikor elkezdte a nyakam csókolgatni. Mit tett velem ez a lány? A kezei a vállaimról lassan a mellkasomra vándoroltak, aztán pár pillanat után megállt. A fejét a mellkasomra hajtotta. Láttam a zavarát, ezért inkább lehúztam magunkat az ágyra, majd betakartam, és közel húztam magamhoz. A karomon feküdt, én meg simogattam, puszilgattam. Lassan álomba merültünk.

Másnap igyekeztem a lovagok termébe, ellenőrizni, hogy minden rendben van, és nem lesz karóra tűzve a fejem. Ruby a hercegnői feladatait teljesítette a városban, ezért csak este volt ideje foglalkozni velem, ami miatt kissé szomorú is voltam, de megértettem, végülis hercegnő. A helységbe érve mindenki a dolgát végezte, egyik katona rám nézett, amitől kissé megijedtem, de egy röpke pillanat múlva visszatért a dolgaihoz. Gondoltam, és azt hiszem jól is hittem, hogy csak a meglepettség miatt volt, mivel enyhén hangosra sikerült az érkezésem, mert az ajtó régi volt és rozsdás. Megnyugodva lépkedtem tovább a teremben, aztán az egyik sarokban megpillantottam Brant, és oda siettem ijedten hozzá.

- Nem úgy volt, hogy mész az árvák után? - suttogtam.

- De igen, viszont nincs tapasztalatom, szeretnék tanulni harcolni, és azt ott a kicsik közt nem tudom. - a fiú nem nézett rám, csak pakolgatott tovább.

- Biztos vannak ott is öregek, akik taníthatnak... 

- Én nem arra gondolok, hanem a fegyverekre. - rám nézett, mélyen a szemeimbe - Szeretném, ha tanítanál! 

Pár pillanatig figyeltem a fiatal fiút. Mit akart tőlem? Túlságosan éreztem, hogy kezd zavarni a közeledése, viszont bátornak tartottam, pár évvel kisebb volt nálam, és mégis közeledett. 

- Figyelj fiú... taníthatlak, de ne várj tőlem semmi többet. - enyhe meglepettséget, és pírt vettem észre rajta.

- Nem értem miről beszélsz, csak tanulni szeretnék! - válaszolt idegesen.

- Ne játszd meg magad, és akkor jól ki fogunk jönni. - kacsintottam, majd tovább álltam.

"Ha ezt Ruby megtudná, menten kitekerné a fiú nyakát."

Ruby

Unottan ültem a trónteremben, hallgatva az apám tanácsának véleményeit a tegnapi "boszorkány-mészárlásról". A külön kis tettünknek hamar híre ment, az egész város arról beszélt, hogy mi történt a négy eltűnt katonával. Míg a többiek dühösen a boszorkányok kiirtását taglalták, addig én elgondolkodtam azon, mi is történt valójában. Tudtam, hogy valami nincs rendben velem. Tudtam, éreztem. Mindig is több mágia jön elő bennem, mint kellene. Nem normális az, ha egy varázslóval ez történik. A legnagyobb mágusok képesek voltak irányítani az erejüket - kivéve a sötét mágusok, akiket ez az óriási erő végül mindig felemésztett. Bennük is fortyogott a mágia és nem tudtak vele mit kezdeni, gonoszok lettek, a gyilkolás csillapította a varázslás iránti vágyukat. Ha nem tudnám, hogy anyám soha nem volt sötét varázsló, akkor most attól rettegnék, mi van, ha bennem is olyan erők lappanganak. Talán az én mágiám a sok keserűségnek, gyásznak, szomorúságnak tudható be. 

De hiába hitegettem magam, legbelül tudtam, hogy mi vagyok. Az, ahogyan a tűzzel bánok, ahogyan letudok csapni az emberekre, a haldokló katonák láttán érzett elégedettség... még magamnak is alig mertem bevallani, hogy mi történik. Észérvekkel alá tudtam támasztani, hogy hülyeségeket hiszek, mégis minden porcikám az igazságot sugallta. Azt a ronda igazságot, amelyet sem én, sem a körülöttem élő emberek nem lettek volna képesek elfogadni.

"Tegnap éjszaka az az erő, ami bennem volt, a negatív érzéseimnek köszönhető. Ennyi, és nem más." - ezzel hitegettem magam, míg hirtelen valaki meg nem zavart.

 - Hercegnő, az apja mikor szándékozik a tanáccsal igazán tanácskozni? - kérdezte tőlem nyájasan az egyik tag.

 - Ezt jobb lenne, ha az uralkodótól kérdeznék meg. Apámmal nem beszélgetünk az uralkodói tetteiről, csak olyanokról, amelyet engem is közvetlen érintenek, vagy amelyekből tanulhatok. És úgy néz ki, a Tanács nem olyan, amely ennyire nagy tiszteletet érdemelne ki. - mosolyogtam vissza, majd fogtam magam és elindultam az ajtó felé. Nem bírtam már a boszorkányok szidását hallgatni. Ilyenkor jött el az a pont, mikor vártam, hogy apám hazatérjen. A Tanács mindig akkor akart csak tárgyalni, amikor a király elment, és én maradtam egyedül itthon. Átlátszó, hazug emberek, akik csak a hatalmat akarják megszerezni, hogy aztán mindent romba döntsenek.

A szobám felé vettem az irányt és igyekeztem lehagyni a mögöttem rohanó szobalányomat. Idegesített a jelenléte. Sőt. Jelen lelki állapotomban mindenkinek a jelenléte idegesített, csakis Alishát láttam volna szívesen, de ő edzeni volt. A szobámba érve gyorsan bezártam az ajtót és kikiáltottam Mirinek, hogy most egyedül szeretnék lenni. A cselédlány vagy meghallotta, vagy megunta, hogy utánam rohangáljon, de végül elment.

Ledőltem az ágyra, és újra gondolataimba merültem. Miért élveztem annyira azt, hogy más emberek meghalnak? Bűntudat, lelkiismeretfurdalás, szomorúság mardosott. De közben bennem volt a düh, a gyász, ami azoknak köszönhető, akikkel tegnap azt tettem. Az érzéseim összezavarodtak, és kezdtem elveszíteni az irányítást magam felett. Alishára lett volna szükségem. De hiszen a szabályok szerint őt se szerethetném! Miért nem tudok valamit jól csinálni? Miért kell minden szabállyal ellenszegülnöm, természetfeletti és természetellenes dolgokra kényszerülnöm? És a legrosszabb, hogy ezt élveztem is. Szerettem az életemet, mióta Alisha belekerült. Pedig nem szabadott volna.

Könnyeimet nyelkedve bámultam a plafonra és magamat ostoroztam. Nem tudtam, mégis mit tehetnék. A bosszúvágy eluralkodott rajtam, de közben a bűntudat is szétmardosta a lelkemet. Legszívesebben kimentem volna a katonák közé és mindegyiket elégettem volna. Minden egyes olyan embert megakartam ölni, aki a boszorkányokat üldözte. De a lelkem másik része ott kapaszkodott, gyötrődött, harcolt, hogy nem rendelkezhetek más élete felett, nem dönthettem el én, hogy meg kell-e halnia. Hercegnő vagyok, trónörökös, de senki nem dönthet egy ember élete felett. És tudtam, hogy így kell lennie. Hagynom kellett, hogy a sorstól megkapják a maguk büntetését a sok ártatlan megölése miatt.

Az arcomról lecsorduló könnycseppek hirtelen égetni kezdtek. Az arcom még forróbb volt, és mikor megérintettem, hangosan felszisszentem. Az egész testem szinte égett, lángolt. Nem értettem, mi történik velem. A fejem szétrobbant, az érzelmek elöntöttek. Az erőm kezdett elhagyni, és én csak feküdtem az ágyon, várva, hogy valaki észrevegyen. Egy hang sem jött ki a torkomon, levegőt is alig kaptam.

 - Ruby! Ruby! - hallottam Alisha ordítozását, de a fejemben lüktető zúgás hangosabb volt. Éreztem, hogy kezek fognak le, és emberek szisszennek fel a bőröm forróságától, éreztem, amint hideg vízzel próbálnak leönteni, de az csak elpárolgott, amint a testemhez ért. Elias és Alisha is tehetetlenül nézte, ahogyan felemészt a mágia. És én közben a lelkem maradék jó darabkájába próbáltam kapaszkodni, az Alisha iránt érzett szerelembe és a boszorkány-családom felé irányuló összes szeretettemre. Ez a kis kapocs volt az, ami visszatartott a teljes megsemmisüléstől. A szeretet és a gonoszság nem fér össze, ezt mindenki tudja. De mi van akkor, ha valaki egyszerre gonosz, és közben szeret is? Még ebben sem tudtam igazán jó lenni.

Ahogyan testemet elnyelte az égető érzés, a mágiám kiteljesedése, a szemeimre is sötétség borult. Nem láttam már a zokogó, rettegő Alishát, az értetlenkedő Elias-t, és szép lassan a hangokat sem hallottam. Amilyen hirtelen rám tört a rosszullét, olyan hirtelen veszítettem el a kapcsolatot a külvilággal.

Darkest Times 5.

Ruby

Egész éjszaka az elmúlt estén gondolkoztam. Azon, ami majdnem megtörtént. A gondolatára is elvörösödtem. Hiába mutattam magamat magabiztosnak minden téren, hiába a határozottságom, ha Alishára gondoltam összeomlottam, elgyengültem és egy tapasztalatlan kislánynak éreztem magam. Gyűlöltem, ha nem látszottam erősnek, de ez az érzés mégis más volt. Mindennél jobban szerettem Alishával lenni. Egész éjszaka azt vártam, mikor lesz már reggel, hogy újra láthassam őt. Soha azelőtt nem éreztem ilyet, és nem is gondoltam arra, hogy én valaha is fogok. Szimplán lehetetlennek tartottam. 

Az elkövetkező napok unalmasan és eseménytelenül teltek. A parasztok lázadása lecsendesült, a városban újra teljes harmónia uralkodott. Alishával nem találkozhattam sokat, minden nap volt dolgunk. Nekem a királyság dolgait kellett megfigyelnem apámmal, így napokig ki sem mozdulhattam a palotából - Alishát pedig addig elküldték vidékre, felderíteni egy közeli falucska állapotát. Fájdalmas volt elbúcsúzni tőle, ha pár napra is… talán egész hét is lehet belőle,  hiszen máskor is húzódtak el az ilyesmik. 

Egyik nap Elias üzent, hogy menjek le hozzá, amint tudok. Leírta, hogy nem sürgős, de biztos tetszene nekem a dolog. Nem halogattam, még az nap le akartam menni, de végül csak másnap sikerült. Egyik napon hercegnői dolgaimat kellett intéznem, másnap meg apám megint keresztezte az utam.

- Hova készülsz ismét? Nem megmondtam, hogy ma érkezik a szomszéd gyarmatról való, egyik nagy báró fia? - oldalán két őrrel egész ijesztő lehetett a király. Másoknak. Én viszont tudtam, hogy egy gyáva féreg.

- Csak sétálnék egyet a gyógyszerészünkhoz... - morogtam.

- Majd ha elvégezted a kötelességed! Ne légy neveletlen, próbálj kicsit a hercegnői dolgaidra időt szánni.

- Úgy kellene viselkednem, ahogy az uralkodók ugye? - közben egyre idegesebb lettem - Ahogyan te? Elbújni, amikor szükség lenne rám... - az utolsó szavakat már csak suttogtam.

- Tessék? - biztos voltam benne, hogy hallotta minden szavam.

- Semmi. 

- Pimasz vagy, mint anyád volt. - mondta lenézően, majd elindult - Fél órán belül a trónteremben várlak. És vegyél magadra valami normális öltözetet!

Sóhajtottam, majd visszaindultam a szobámba. Érdekes módon egy vörös bársonyos ruha már elő volt készítve. Miranda toppant be az ajtón utánam.

- Az apám volt mi? - válaszul bólogatott, majd ment és rendbe tette az ágyra hányt ruháimat.

Felkaptam magamra a hosszú piros ruhát, Miri pedig meghúzta a kötőket hátul. Idegesített az öltözékem, túlságosan kivágott volt a melleimnél, és a vállaim is kilátszottak. Egyetlen, ami tartotta a kötő volt a melleim fölött, és a hátamon. 

- Jut eszembe... a palást elegáns nem? Főleg, ha a vérvöröset veszem fel. Melegem lesz, de legalább nem fog kilógni mindenem. - mondogattam a szobalányomnak, és ő hozta is a hosszú, piros kiegészítőt. Magamra öltöttem, de nem sikerült a tervem, sőt még jobban kiemelte a melleimet. - Pokolba ezzel! Elegem van. - fakadtam ki, aztán elindultam a trónterem fele, palást nélkül.

Apám már várt, és a vendégünk is. A fiú csendesen figyelt, ellentétben apámmal, akinek a tekintetében elégedetlenséget láttam. Felsiettem a székemhez, és helyet foglaltam.

- Tisztelettel bemutatom William Strutt báró fiát, Alfred Strutt bárót. - jelentették be, közben a fiú meghajolt. Apám intett a fejével, hogy menjek oda. Megtettem, ő meg megcsókolta a kézfejem.

- Kegyed megtenné, hogy eljön velem sétálni? - tetszett, hogy ilyen tisztelettudó volt - a legtöbb kérővel ellentétben -, így mosolyogtam egyet, és bólintottam.

Kimentünk a kertbe. A labirintus közepébe sétáltunk, ott nem látott minket senki. Kicsit ijesztő volt egyedül maradni vele, mivel én nem akartam semmit tőle. De nem közeledett, csak mosolygott állandóan, amikor ránéztem. Leültünk a szökőkút szélére, és csend honolt közénk. Azt hiszem, mindketten a másikra vártunk.

- Szóval... mit kellene most csinálnunk? - szólt félénken, én meg kuncogni kezdtem.

- Hát ismerkednünk, és holnap házasodni. - mondtam komoly hangon, mire a fiú elsápadt, én meg nevetni kezdtem - Csak vicceltem! Vagyis a második részével.

- Ne haragudj meg, nagyon szép vagy, sőt, egyenesen gyönyörű, de valaki mást szeretek... muszáj volt jönnöm, apám megparancsolta. - barna tincsei össze-vissza cikáztak az arcán, egészen elragadó volt - de senki nem lehetett olyan szép, mint az én kedveském.

- Ismerem az érzést. - mosolyogtam - Én sem mennék hozzád, ha kérnéd se. Én is mást szeretek.

- Ennek örülök. Viszont itt kell maradnunk még egy ideig, úgyhogy nyugodtan ismerkedhetünk! - mondta kedvesen.

- Mesélj a szerelmedről! És én is mesélek az enyémről, ha szeretnéd.

- Ő a legszebb nekem a világon. Szőke haja van, zöld szemei, és napbarnított bőre, bár az akármilyen, úgyis tetszene. Szolgalány, ezért is titkoljuk a viszonyunkat, az apám nem bírná elfogadni. Lehet egy szép napon megszökök vele! Ő tud a legjobban főzni, és neki van a leggyengédebb keze az egész világon... - hallgattam, ahogy áradozik róla, és láttam kék szemében, hogy mennyire szereti azt a lányt. Reméltem, hogy én és Alisha is egy napon majd együtt élhetünk - No, és veled mi a helyzet?

- Az én szerelmemnek barna haja van, és gyönyörű barna szemei. Vékony, mint egy nádszál, kissé izmos, és bátor. Nem képes leplezni az érzelmeit, a tekintete mindent elárul. Imádok vele fürdeni! A seregben szolgál, nagy rangja van, de a mi szerelmünk is titkos.

- Egészen kivirulsz, ha róla beszélsz, kívánok nektek sok boldogságot! Atyád még a lovagoknak se adná a kezed? - kíváncsiskodott, és én nem tudtam mit válaszoljak. Ő oda adta volna, csak épp nem egy lánynak. Végülis nem titkolom egy vadidegen előt, ha valami ellentmondása lenne, kitörlőm az emlékeit.

- Hát... ő nem fiú... ha érted. - szóltam, kissé halkan.

- Megértelek. Ne aggódj, megtartom a titkod, ha te is az enyém. Nincs ellenvetésem, mindenki azt szeret, akit akar! - mosolygott, és én is.

Még beszéltünk egy ideig, arról hogy ki mivel foglalkozik. Elmesélte, hogy a szomszéd gyarmat katonáiért felelős az apja, ezért ő is besegít. Meséltünk egymás családjáról, édesanyámnál elhullattam néhány könnyet. Ő próbált megvigasztalni, de erősnek kellett lennem - a népemért, és legfőképp Alishaért. Nevetve tértünk vissza a trónterembe, és megbeszéltük, hogy bármi szükség van, segítünk egymásnak. Apám szemében felcsillant a remény, hogy végre férjhez megyek, de egyből kihunyt, amikor elköszöntünk, és a fiú elindult a szolgájával, meg két lovagjával haza.

- Én most távozok. - szóltam egyhangúan.

- Reménytelen eset vagy. Kotródj! - morgott utánam, de már csak az ajtórésből hallottam utolsó szavát. Rosszul esett, hogy úgy tekintett rám, mint egy kutyára, de hozzászoktam.

Elias háza fele siettem, miután átöltöztem. Kényelmes, fodros, barna nadrág, sötét zöld, hosszú ujjú ing, a kedvenc barna csizmám, és a csuklyás, barna palástom. Senki nem ismert meg, főleg hogy a nap is lassan lemenőben volt. Siettem, ahogy tudtam. Bekopogtattam, és az ajtó kinyílt.

- Le kéne venned ezt az ajtó mágiát, a végén még valaki megéget. - oktattam, majd leültem egy kényelmes bárány gyapjúval fedett székre. Homorú ülőke volt, ezért is volt olyan komfortos és a kedvencem is egyben. Néztem, ahogy a mágus az üstjében, a tűzhelynél kavargat valamit. - Mit készítesz?

- Semmi mágikusat, csak levest. Boszorkány összejövetel, tudod, augusztus elseje, aratási ünnep. Holnap reggelig tart a mulatság. - izgatott volt, ezt a hangjából is hallhattam.

- Ott lesz az a kis boszorka is, igaz? - piszkáltam.

- Nem tudom, miről beszélsz! Moirával csak barátok vagyunk, és mágustársak.

- Persze, tudom én! Én is csak barátkozok Alishával. - nevettem el magam. Moira igen szép hajadon volt. Pár éve már, hogy itt a lakott közelben, azaz a közeli kis faluban, amit Elias, amikor tudott, meglátogatott. Tetszett neki, semmi kétség. Mindig a társaságát kereste, de a lányban még dúltak az érzések régi szerelme iránt. Az utóbbi időben azonban megváltozott, többet találkoztak az én barátommal, és ennek szívből örültem. Szerettem volna Eliast is teljesnek látni, és nem belefeledkezni a munkájába.

- Igen, láttam. - sürgött, forgott, de közben nagyon figyelt a beszélgetésünkre. Ez is egy tulajdonsága volt, több helyre is, nagyon is jól tudott figyelni. - Őt elhozod?

- Vinném, de nincs itthon... Atyám kiküldte őket ellenőrizni a szomszéd falucskát. Már ötödik napja távol van, és nagyon hiányzik.

- Ne szomorkodj, biztos jön már hazafele. Majd következőkor elhozod! - Elias szavai lelket öntöttek belém, és a gondolat hogy egy év múlva is vele lehetek, egészen lángba hozott.

- Igen, úgy lesz. Akkor ma este érkezem, lóháton! Csak tudjak kilopakodni... - a mágus bólintott, aztán én tovább indultam a dolgomra.

Zavartalanul értem vissza a szobámba, reméltem, hogy kijutni is ilyen egyszerű lesz. Vettem egy gyors fürdőt, aztán ágyba bújtam, és vártam, amíg lecsendesedik a palota. Amikor nem hallottam már az őrök menetelését, cselekedtem. Gyorsan felvettem egy fehér, szellős ruhát, ami pont ilyen alkalmakra volt jó. Felkaptam a vörös, csuklyás palástom, és tudván hogy akkor volt az őrváltás, gyorsan kiosontam az istállóhoz a lovamért. Ahogy becsuktam az ajtót, és hátra fordultam, nekimentem valakinek. Már azt hittem, hogy lőttek a tervemnek, amikor segítő kezet nyújtott az ismerős arc felém.

Alisha 

Szőrnyű volt kibírni öt napot Ruby nélkül. Lefekvés előtt mindig rágondoltam, ahogyan magamhoz ölelem, és reggel őt látom elsőnek. De csak a hideg szoba üres ábrázata fogadott minden reggel, ha lehetett azt annak nevezni. Egy szomszédos faluba mentünk, pár katonával. Én voltam megbízva, de fogalmam sem volt mit kellene tennem. Szerencsémre egyik katona kisegített, ő vele beszélgettem legtöbbet, amíg oda voltunk. Végülis kiderült, hogy valami vagy valaki zaklatja a falu lakóit. Persze a boszorkányokra tippeltek, de csak pár, az erdőből elkóborolt farkas volt. Harmadik napon vadásztuk le őket, és muszáj volt ott maradnunk még, hogy megfigyeljük, hogy biztosan jól cselekedtünk-e. De minden rendben volt, szóval hazamehettünk. A falusiak nagyon kedvesek voltak, minden nap meleg étellel vártak minket. Csak a szállás volt kényelmetlen, a királyi palota után kicsit rossz volt, de aludtam én már földön nem egyszer, elviselhető volt ez is. Egy lovat is kaptam az útra, és a király azt mondta, ha jól teljesítek, nekem adja. Át akart verni, mert egy nagyon zabos lovat ajándékozott nekem. Arra nem gondolt, hogy jól bánok az állatokkal, és ezt ők szeretettel hálálják meg. A katonák is csodálkoztak, hogy hogyan ültem fel rá, mikor eddig senkinek nem sikerült. Nekem se elsőre, de összejött, azóta se volt gond. Stellának hívták, és ha az én számból hallotta, máris figyelt. Megkedveltük egymást, öt nap alatt elég időnk volt. 

Hazafele vágtatva mentem, lehagytam a többi lovast, már nem bírtam tovább. Nem volt ellenvetésük, hogy a kapitányuk nélkül jöjjenek haza, legalább kibeszélhették hány nővel voltak. 

"Jövök már Ruby, ma nem alszol egyedül!" - gondoltam. 

Az istállóba beérve még megetettem Stellát, aztán kis simogatást kapott. Az ajtó lassan nyikorogva nyílt ki. Egy lány jött be, mozgása ismerős volt. Közelebb mentem, mire nekem jött. Majdnem nevetésbe törtem ki, de inkább vigyorogva felsegítettem. A nyakamba ugrott.

- Annyiraaaaa vártalaaaaak! - nyújtotta el a szavakat, és majdnem megfojtott. 

- Én is hogy hazaérhessek hozzád... de mindjárt megfulladok... - próbáltam beszélni, közben én is öleltem. Elengedett, majd körbenézett. Egy megkönnyebbült sóhaj után megcsókolt. 

- Ne haragudj, csak már nagyon hiányoztál! De most induljunk, aratási ünnep van! - sietve felpattant a lovára, majd utasított engem is, hogy üljek fel.

- Nem lesz baj, ha a katonák meglátják, hogy nincs itt a lovad? Mehetünk Stellával is, az úgy se érdekel senkit. - javasoltam.

- Igaz-igaz, akkor drága lovacskám ne haragudj, de most hagylak pihenni! - leszállt a lováról, majd gyorsan felpattant az enyémre. Először kicsit félve közeledett, mert ő is tudta milyen a természete, de felhúztam, és látta, hogy nem kell félnie. 

- Merre? 

- Az erdei tisztásra, a hegytetőn. Szép a kilátás onnan, és nagy a tér. Irányítalak. Kicsit messze van, de muszáj, mert ha nem, ránk találnak. Bár most egész nyugodt minden. - az istálló nagy ajtaját varázslattal kinyitotta, majd kivágtattunk rajta. A fények kialudtak bent, és az ajtó becsukódott. Csak ámulni tudtam. 

Ruby végig derekamat fogta, és szorosan hozzám bújt, folyamatosan mondta, merre vezessem a lovat. Miután lovagoltunk egy bő húsz-harminc percet, fényt láttunk. Stellát vágtázni hagytam, majd közeledve a tűzhöz megláttam a sok mágust, és Eliast is, aki közeledett felénk, hogy üdvözöljön. A lovat kikötöttem a többi mellé, ahol víz és zab, illetve répa volt kirakva nekik. 

- Nahát, Alisha! Azt mondta Ruby, hogy nem tudsz jönni, de örülök, hogy bemutathatlak a többieknek! Gyertek csak, gyertek! - vezetgetett minket buzgón az öreg mágus. 

- Moira, nahát! De régen láttalak! - kiáltott fel mellettem Ruby hirtelen és odarohant az egyik egyedül álldogáló boszorkányhoz. A nő a 30-as évei végén járhatott, barna haja ragyogott, pirospozsgás arca hasonlított vörösségében Rubyéhoz. Melegen megölelte a hercegnőt, majd csendesen mosolyogva jött felénk. 

- Alisha, bemutatom Moirát, Elias jövendőbelijét. - vigyorgott Ruby az éppen egy kisebb csoporttal beszélő öreg mágus felé. Moira felnevetett a megfogalmazáson, és engem is kedvesen megölelt. 

- Örülök, hogy végre megismerhetem Ruby boldogságát. - mondta csendesen. 

- Én is örülök, hogy megismerhetem! - mosolyogtam a nőre. A hercegnő hirtelen fogta a karomat, elvezetett bemutatni a többi boszorkánynak is. Idegesség kapott el, de az éjszaka folyamán megbizonyosodhattam róla, hogy ők a legjobb emberek, akiket eddig megismertem. Mindenki kedves volt velem, és egyáltalán nem tűntek vérengző, gyilkos mágusoknak, mint ahogy a városi, vagy éppen a legendákban szereplő boszorkákat leírták. Mind csak buta mese volt. Ők tele voltak élettel, kedvességgel, szeretettel. Egész családok ültek a tűz körül és nevetgéltek, táncoltak. Ruby nem engedte, hogy kívülállónak érezzem magam, minden beszélgetésbe belevont. 

- Neked van kardod?! - állt meg mellettem egy kislány, nagy, csillogó szemekkel nézve rám. Ruby éppen az apjáról panaszkodott az egyik közeli ismerősének, én pedig csendben ültem mellette és melegítettem a kezeimet a tűznél. Néhányan már elmentek, a munkára hivatkozva, de még így is sokan maradtak. A kislány csak nézett és nézett én pedig elmosolyodtam. 

- Nem, nekem nem kardom van. Íjazni szoktam. Sajnos most nem hoztam magammal, csak az egyik kis tőrömet. Melyik faluban élsz? 

- Springfordban. - válaszolt lelkesen a kis boszorkány. 

- Rendben, akkor ... - nem tudtam a nevét. 

- Emily. 

- Emily, ha legközelebb Springfordban járok, akkor megkereslek és megmutatom neked az íjamat, rendben? 

- Te vagy a legkedvesebb katona, akivel valaha találkoztam. - motyogta ámultan a kislány. Ettől az egyszerű mondatától még boldogabb lettem. - Én is szeretnék ilyen kedves harcos lenni, ha nagy leszek! - kiáltotta, majd otthagyott. Meg akartam mondani neki, hogy hagyja inkább a férfiakra, de aztán beláttam, jó, hogy nem volt alkalmam megmondani. Én is örömmel segítettem a népemet, vagy éppen védtem Rubyt, és semmi pénzért nem foglalkoztam volna mással. 

- Mit mondott Emily? - hozzám bújt Ruby, kezét a combomra tette. 

- Kis harcoslány. Kérdezte van-e kardom, aztán megígértem neki, hogy majd egyszer megmutatom neki az íjamat. 

- Nagyon szeretem azt a kislányt. Az előbb pont az ő szüleivel beszéltem. Elég szegények, a királyi segély miatt tudnak megélni. Emily bátyját elkapták varázslás közben, és minden katona rá van szállva a családjukra, mindig megpróbálják őket bántani. Félek, ha én nem lennék, már ők sem élnének. - elszomorodott, mire szorosan átöleltem. Annyira jó lélek! Annyira nagy szíve van! 

Eljött a napfelkelte, ami egyszerűen gyönyörű volt. Boldogság fogott el. Ott üldögéltünk a kialvó tűz körül, Elias, Moira-t átölelve, mellettem Ruby, és páran még. Mindenki nevetgélt, vagy halkan beszélgetett. Mi csendesen figyeltük, ahogy a nap átveszi az irányítást a sötét felhők felett. A gyönyörű narancsos színben a hercegnőm haja még jobban ragyogott, mint általában. Mesebelien csodaszép volt. Arca kipirosodott a sok nevetés hatására. Nem tudtam betelni a látványával. 

- Olyan csodálatos ilyenkor minden. - sóhajtott mellettem fáradtan. - De olyan álmos vagyok! 

- Muszáj ma visszamennünk a palotába?

- Igen. Apám biztosan észrevenné, ha nem vagyok bent. És furcsállnák, hogy a lovad nincs a helyén. Félek, te járnál vele rosszul. - elszomorodtam a gondolattól, hogy nemsokára vissza kell mennünk, vissza kell térnünk a valóságba.

Ruby

 Életem legszebb éjszakája volt. Alisha karjai között, az igazi családommal lenni. Sokat beszélgettem Moirával is, és megbizonyosodtam róla, hogy nagyon boldogok Eliasszal. Megemlítettem neki, hogy nem-e beköltözne a városba, de mindig elutasította az ötletemet. Megmondta, hogy jó neki Springfordban, legalább tud vigyázni a többi mágusra. 

A legtöbben közülünk két faluban élnek, páran merészkedtek csak be a városba. Springforban laknak Emilyék és Moira, és még pár kedves család, míg az idősebbek Huntvilleben maradtak, az egykori mágus-faluban. Réges-régen egy város volt, csakis mágusokkal, de miután az emberek felfedezték a területet, mindent elpusztítottak. Pár száz évvel később a még életben maradt boszorkányok visszatelepedtek. Próbálták felépíteni mindazt, ami az ősidőkben volt, de képtelenek voltak. Először gazdag város volt, de később a főváros miatt az emberek szépen lassan elköltöztek - a boszorkányok pedig különváltak. Ezért szinte minden faluban megtalálhatóak mágusok - de az idősebbek mégis csak Huntvilleben. 

Hajnalban, mikor már felkelt a nap, Alishával visszaindultunk a városba. Elköszöntem a többiektől, majd felpattantam a lány mögé. Átöleltem és boldogan vágtattunk vissza. Elias is utánam indult nem sokára, vele összefutottam később a palotában. 

- Hát te? Nem maradtál Moirával? - kérdeztem meglepődötten, mikor megláttam a nagyteremben. 

- Nem, vissza kellett jönnöm, megnézni milyen súlyos a sérülése az egyik katonának. 

- Jaj, értem. Mi történt? Megint farkasok támadnak a katonákra, vagy mi? - kérdeztem kíváncsian. Az elmúlt hónapokban egyre több állattámadás történt. 

- Igen, de nem olyan vészes. Most nem olyan nagy falkában voltak, csupán a meglepetés ereje miatt nem tudtak a katonák reagálni. 

A délután nagy része azzal telt, hogy Alishát bámultam. Pontosabban, felügyeltem a katonákat gyakorlás közben. Ami egyet jelentett azzal, hogy egész végig szerelmemet nézhettem. Még mindig ő volt a legügyesebb a katonák közül, lehetett szó íjról, kardról, akár csak egy egyszerű kis tőrről, a vérében volt a harcolás. Gyorsasága még többet segített rajta. Habár annyira erős nem volt, mint a jól megtermett férfiak, de hamar kitudott bújni a karmaik alól. 

- Nagyon elfáradtál? - kérdeztem mosolyogva a gyakorlat után Alishát. 

- Csak álmos vagyok, rám férne egy kiadós pihenés. De jól vagyok. - mosolygott. - Megismételhetjük a múltkorit? - suttogta a fülembe, a gondolatra pedig elvörösödtem. Aztán leesett, hogy csak a közös alvásra gondol - mielőtt elment, együtt aludtunk, azóta nem került rá sor. 

- Persze hogy! 

A palotába sétálva megtartottuk az egy méteres távolságot, nem jöhetett közelebb. Így is a szobalányomnak feltűnt, hogy ugyanakkor tértem vissza a szobámba, mint Alisha... nem tudhatta meg senki, így még jobban vigyáztunk a titkunkra. 

- Hercegnő! - hallottam egy kétségbeesett kiáltást magam mögül. 

- Elias? - kérdeztem meglepődve. Nem szokott ilyenkor keresni, főleg nem ilyen hangnemben. Megfordultam és arckifejezése láttán a félelem a belsőmig hatolt. Arcán könnyek hullottak végig, remegett mindene, és mélységes szomorúság, félelem és harag ült a tekintetében. 

- Mi... mi történt? - rohantam oda hozzá, majd elhúztam egy kevésbé látható területre. A főtéren voltunk, de az egyik szekér mögül a palota őrei már nem láthattak. Alisha ott állt mögöttem, egy szót sem szólt. 

- Meghaltak! MIND MEGHALTAK! - zokogott fel és összeesett az öreg mágus. Ledermedten álltam ott, és néztem, ahogy Alisha megtartja a varázslót, aki nekidőlve zokogott. 

- Kik haltak meg? - kérdeztem sírva és leborultam Elias mellé. 

- Ak... akik ott voltak. Két család és egy csomó öreg mágus, a legjobb barátaim, a családom! 

- Moira? - kérdeztem falfehéren, miközben könnyek csordultak végig az arcomon. 

- Meg... megmenekítette a legtöbb gyereket, de nagyon súlyosan van, a házamig eltudott jönni varázslattal, de összeesett és azóta sem ébredt fel. - megpróbált uralkodni magán, de nem nagyon ment. Valami bennem is összetört. 

- Azonnal ki kell jutnunk innen. Segíteni akarok Moirán, és a többieken!

Gyorsan levezettem magamban, hogyha most semmit sem teszek, akkor talán már nem is fogok tudni. Megtöröltem az arcomat és talpra álltam. Erősnek kellett lennem, ahogyan régen anyámnak is. Alisha meggyötrötten állt mellettem, szemei neki is könnyben. 

- Vissza kell mennem az istállóba a ruhámért. Alisha, vigyázz Eliasra, menjetek vissza a lakásába, én addig elintézem a többit! 

Könnyeimet nyelkedve rohantam fel a palotába. 

- Hol van Miranda? - kérdeztem az egyik őrt a hálótermem közelében. 

- Nem tudom, hercegnő, utoljára reggel láttam. Minden bizonnyal a lovagjával! - válaszolt az szórakozottan, mire még jobban elkomorodtam. 

- Mond meg neki, hogy elmentem Springfordba! Apámnak is add át az üzenetemet! Addig nem távozhatsz, amíg ezeket nem teljesítetted! 

- Springfordba? De hát... - kezdett ellenkezni, mire gyilkos szemekkel néztem rá. - Rendben, Felség, máris megkeresem őket. 

Gyorsan átrohantam a palotába, vigyázva, egyik őrrel se fussak össze. Átvettem a ruháimat és belevetettem magamat a város utcái közé. Folyamatosan sírhatnékom volt, de tudtam, nem tehetem meg, hogy gyenge leszek. Nem tudtam, kik haltak meg, kiket mészároltak le hidegvérrel a szörnyetegek, de abban az egyben biztos voltam, hogy megfogom nekik bosszulni. Pontosabban az apámnak. Ha ő nem biztatja a népet a mágia utálatára, sokan még mindig élnének, és mindenki boldog lehetne. De nem, az túl egyszerű lett volna! 

- Hogy van? - kérdeztem Alishát, mikor odaértem Elias házához. A lány a ház előtt várt rám. 

- Moira felett motyog valamit... a gyerekek bent alszanak. Egyszerűen el nem tudom mondani, mennyire szörnyű. Annyira sajnálom őket... 

- Én is. - mondtam összeszorított fogakkal. Beléptem az ajtón, és Elias ott ült és sírt Moira ágya mellett. 

- Elias...? - kérdeztem félénken. - Hol vannak azok, akik túlélték? 

- Springfordban. Ott vannak, de nem sokan. Érted? 

- Tudom. - újra kicsördült egy könnycseppem, de gyorsan letöröltem. - Figyelj rám! Elias! Erősnek kell lennünk, érted? Megfogom bosszulni apámnak az egészet... És bele fogom verni a nép fejébe, hogy igenis jók vagyunk. Nem hagyom, hogy még egyszer ez megtörténjen! De tudnom kell a részleteket, és csakis tőled tudhatom meg most, mert a gyerekek még alszanak. 

- Igazad van. - abbahagyta a sírást és kihúzta magát. Sosem láttam még ilyen összetörtnek. A megannyi év alatt egyszer sem volt még ilyen bizonytalan és határozatlan, sem ilyen végtelenül szomorú. Gyászolta a barátait, a családját. Ahogyan én is. Nem tudtam, kik haltak meg, a nevek egymás után cikáztak a gondolataimban. Csak ne ő, de ő se! A bizonytalanság, a tudatlanság a lehető legrosszabb volt. Ha tehettem volna, már abban a pillanatban, mikor megtudtam a dolgokat, akkor ott termek a többiek mellett. De tehetetlen voltam. 

- Emily... meghaltak. Mindenki. Emily elvileg elmenekült, de az egyik fiú látta, ahogy egy őr leszúrja... brutális volt. Készültek elmenni, pakolták össze a holmijukat, mikor az egyik kisfiú vágtázó lovak hangját hallotta. Emily szülei, Peter és Andrea azt hitték, csak ifjú mágusok, ezért nem kezdtek el rohanni... aztán meglátták a lovagokat, de akkor már késő volt. Moirat elküldték hozzám, de ő segíteni akart... Ahány fiatalt tudott, összeszedett, mielőtt lemészárolták volna. Őt is elkapták, de sikerült megszöknie. Emily segített neki, miután látta, hogy a szüleit megölték, de aztán eltűnt. 

- Istenem. Hányan voltak? - a torkomban lévő gombóc és a szívemben lévő fájdalom egyre nagyobb és nagyobb volt. 

- Nem tudták megmondani pontosan, de a csapat fele még ott volt, mikor történt az egész. Sokan visszamentek segíteni, eltakarítani mindent, ahogy szoktuk. Ezért voltak többen a kelleténél. 

- Nem tudom elhinni, hogy ezt tették. Hogy tudnak hidegvérrel lemészárolni ártatlan gyerekeket és fiatalokat? 

- Elvileg Emilyt követte egy kisfiú Springfordból, és megijedt, mikor Andrea odavarázsolta a tüzet. Szólt a szüleinek, és azok pedig a palotába siettek, így már csak késő hajnalra értek oda. 

- A kislány... gondolod, hogy túlélte? - el akartam menni a helyhez, ahol voltunk, de válaszokra volt szükségem. 

- Ha le... szúrták? - suttogta elhűlten mellettem Alisha. Ő is sok szörnyűséget élt át, de ez még neki is brutális volt. 

- Nem. Nem lehet, hogy mindenki meghalt! - kiáltottam fel. Mérges voltam, haragudtam magamra, az apámra, a kisfiúra, és közben éreztem, hogy felemészt a szomorúság. A kezem Moira egyik karján pihent. Annyira hideg volt a bőre!

- Megtudjuk őt menteni? - kérdeztem és félve néztem Eliasra.

- Ha segítesz... talán. 

Eliasszal előkészültünk a varázslathoz, miközben beküldtem Alishát a másik szobába. A gyerekek ébredeztek és szerettem volna, ha van velük valaki. 

- Túl fogunk ezen lenni. - szorítottam meg a mágus karját. 

Körbevettük Moirát, és elkezdtük kántálni a szavakat. Könnyen jöttek ki a számon, pedig még sosem használtam ilyen varázsigét. Éreztem, ahogy az erő átáramlik a lány testébe. Át éreztem a fájdalmait, a szenvedését. Az erönktől a fájdalom gyengült, és már csak tompán érzékeltem. Moira újra erőre kapott. 

- Elias, Ruby... - hallottuk meg erőtlen hangját. Kinyitottam a szememet és boldogan borultam le az ágyra. Elhagyott az erőm, teljesen kifáradtam, de Moira jól volt! Elias sírva csókolgatta és ölelgette. Mosolyogva figyeltem őket, és átmentem szólni Alishának, és megnézni a gyerekeket.

- Felébredt? - nézett rám csillogó szemekkel a lány. 

- Igen. Megcsináltuk! - öleltem át, és újra elsírtam magam. A gyerekek szomorúan figyeltek, de ők is örültek, hogy a megmentőjük túlélte. 

- Mikor láthatom újra mamit? - szaladt oda hozzám az egyik kislány. - Láttam, hogy lefeküdt az egyik lovag előtt! Szerintetek elvitték magukkal? - összeszorult a szívem. Hogy mondjuk meg neki, hogy meghaltak? Nem tudtam, mit is mondhatnék. Átöleltem a drágát és azt mondtam neki, hogy a mami hosszú álmot ment aludni. A többi gyerek nagyobb volt, ők csendesen hallgattak. Mindegyiknek meghaltak a szüleik, mégsem sírtak. Csendben ültek a földön és hallgatták a kislány meséit az emberek álmairól. Alisha mellettem megszólalni sem tudott. 

Felálltam és kimentem Eliashoz.

- Alishával elmegyünk a helyre. Elvisszük onnan a holttesteket és elégetjük őket, ha összehívtuk a többieket is. Nem fogunk sokáig egy helyen maradni, és mindenkinek mágiát kell használnia, amikor elmennek otthonról. Rendben? 

- Rendben. - szólt csendesen az öreg mágus. 

Tudtuk, hogy nehéz időszak áll előttünk. De bíztam benne, hogy együtt sikerül túlkerekednünk a tragédián, és vissza fogunk tudni vágni. Hívtam Alishát, és lassan visszamentünk a palotába a lovainkért. Tegnap boldogan ültem mögötte - most csendesen, összetört szívvel lovagoltam mellette a saját lovamon. Egy szót se szóltunk, míg a mezőre nem értünk, amely tele volt a halott varázslók testeivel. Leugrottam a lovamról, és közelebb mentem.

- Jézusom! - rogytam össze, Alisha gyorsan utánam jött, és megölelt. Egész nap talán most sírtam a leginkább.

- Nyugodj meg Ruby! - nyugtatott, de a fájdalom keserű volt.

- Mégis hogyan?! Látod mit tett az a féreg? Egy szép nap a saját kezeimmel fogom megölni! Utálom azt a féreg apámat! - ordítoztam mérgesen.

A lány nem mert szólni, csak ölelt. Miután kicsit lenyugodtam, elkezdtük összeszedni a testeket, majd egy kört alkottunk belőlük. Nem voltam képes halomba tenni őket, mint valami semmirekellő embereket, nem ezt érdemelték. Beálltam középre, és kértem Alishát hogy gyújtsa meg őket. Szertartást tartottam, a lány pedig félve nézett, nehogy bajom legyen. Uraltam a tűz és szél erejét, ezért nem lehetett bajom. Ám Alisha kicsit ijedten nézte a helyet, ahol sírva ültem. Leperzselődött a fű körülötte. Nem csak ő ijedt meg, hanem én is. Talán erről beszélt édesanyám. Nem volt épp időm ezen rágódni, csak kántáltam a varázsigét, ami a mágusok lelkeit új testbe helyezte. Mind új mágusok lesznek.

- Ruby! - kiáltozott Alisha, és az erdő fele mutatott. A tűz égett körülöttem, ezért nem sokat láttam, csak egy közeledő embert.

Alisha oda futott, és a kis gyerek a karjaiba hullott. Kiléptem a tűzből, és megkönnyebbülten sóhajtottam, majd én is oda rohantam Emilyhez.

- Rendben vagy kis harcosom? - hulltak a könnyeim.

- Igen, de a szüleim... - sírt - a szúrt sebemet begyógyítottam, miután elmentek a katonák... de őket nem tudtam megmenteni...

- Sírj csak, együtt megoldunk mindent... valahogy! - próbáltam reményt önteni belé, de nehezen ment.

Miután a testek elégtek, hárman visszamentünk Eliashoz. Moira már felülve társalgott vele, próbálták kitalálni mitévők legyünk most, de nem sokra mentek.

- A gyerekeket el kell vinnünk árvaházba, nem tudjuk itt tartani őket, még a végén őket is megölik. - mondta Moira.

- Elvihetnénk őket Viviennehez, tudom, hogy az a szomszédos város, de ott nincsenek veszélyben legalább. Ott nem üldözik még a fajtánkat. - javasoltam - Mellesleg Vivienne tudná tanítani őket, és gondjukat is viselné, amíg rendbe teszem itthon a dolgokat. Én majd küldök pénzt nekik mindenre.

- Ez egy remek ötlet, mi majd segítünk neked itt. Moira beköltözik hozzám, egymást megtudjuk védeni, de külön nincs esélyünk.

- Tennem kell valamit... Atyám most el fog utazni, én addig bosszút állhatok a lovagokon, és te Alisha, segíteni fogsz! - szóltam, az ereimben már forrt a bosszúvágy.

- Ahogy szeretnéd, szerelmem. - "szerelmem", olyan gyönyörűen hangzott a szájából.

- Elmegyek a még megmaradt mágusokért, de ha három embert találok az is jó lesz... - mondta Elias - kora hajnalban elvisszük a gyerekeket, Moirát is viszem magammal, te tudsz vigyázni magadra, meg Alishára, és ez fordítva is igaz. A felnőtteket is megkérem, hogy hagyják el a helyet.

Bólintottam, majd távoztunk Alishával. Emily utánunk jött.

- Ruby, kérlek, nem akarok elmenni innen, veled akarok maradni! Én is bosszút szeretnék állni! - a lassan kilencéves kislányból csak úgy zúdult a szomorúság. Megsajnáltam, ezért megöleltem.

- Tudod te is jól, hogy ott biztonságban leszel, amit itt nem tudok garantálni. De ígérem neked, ha már minden rendben lesz itt, visszahozlak, és kislányomként nevellek fel! Vigyázunk rád Alishával.

- Várni fogok rátok! - megértően mosolygott, kis szemei kisírtan, de csillogtak. Megölelt mindkettőnket, majd visszafutott a gyógyszerész házába.

- Aranyos kislány, alig várom, hogy nevelhessük. - mondta Alisha, de hangján hallatszott a megviseltség, és a szomorúság.

- Egy egész sereget is feltudnék veled nevelni! - próbáltam kissé jobb kedvre deríteni.

- Ez kölcsönös, de sajnos én nem élnék annyit, mint te...

- Most miért mondod ezt? - álltam meg - Bármit megteszek, hogy veled maradhassak, és hogy te is velem, és ki tudja, lehet, én halok meg hamarabb...

- Te erős vagy, és mágus, én csak egy egyszerű íjász lány, nem élek annyit, pedig ezer évet is élnék veled. - kissé elszomorodtam attól, amiket mondott.

- Alisha, mi a baj? Miért most hozod fel ezt? - fordítottam magam felé.

- Csak nem akarlak elveszíteni, de tudom, hogy egyszer el kell távoznom, és ez elszomorít. Annyi halott embert, és szomorúságot láttam ma, hogy el nem tudnám képzelni mi lenne, ha te meghalnál. Valószínűleg összeroppannék, és nem lennék képes élni ezen a világon. Félek a haláltól, Ruby.

- Szerintem mindenki fél tőle, de ne aggódj, kitalálunk valamit. Sok legendát ismerek az örök életről. Sosem válunk el, ígérem! - nyugtattam, majd lágyan megcsókoltam.