Darkest Times 4.

Suhantam a tömeg közt, néhány embert fellöktem, páran nekem is jöttek. Szerencsére nem találtak el. Csak remélni tudtam, hogy Alisha nem követett, nem akartam, hogy baja essen, de muszáj volt eljönnöm. Helyre kellett hoznom a dolgokat, ha már apám egy gyáva barom volt.

Kiértem a tömegből és körül néztem a nemesek lakóhelyén. Az ajtók és ablakok zárva voltak, egy lélek sem járt az utcákon. Rosszul indult az a nap. A tömeg zajongott a kastély előtt, de a lakóházak mellett csend volt. Elindultam gyorsan Elias háza fele, már nagyon ki voltam fulladva. Bekopogtattam, rendesen már ütöttem az ajtaját, de nem kaptam választ. Betörtem, és kimentem a hátsó ajtón. Magam után hallottam egy ajtó csattanást. Alisha. 

"Ne kövess, kérlek!" - kérleltem magamban.

Tudtam, ha Elias veszélyben érzi magát, elindul a titkos átjárónkon az erdei tisztásra, ahol van egy kis kunyhónk, és az alatt egy óriási pince, ami elég titkos ahhoz, hogy ne találjanak ránk.  A mágiával rendelkezőket régóta üldözték, úgy a rosszakat, mint a jókat. Nem tettek különbséget, nem értettek hozzá. Leginkább a vallás irányított mindent. Próbáltam nem félni, de ebben a helyzetben is tiszta ideg voltam, nem tudtam lenyugodni, féltem, hogy baja esik bárkinek. Már előre rettegtem mi lesz, amikor királynő leszek. Ennyi embere vigyázni nehéz lesz, de nem fogok elbújni, mint a semmirekellő apám. Hirtelen Elias palástját pillantottam meg, ahogy elsuhant egy másik utcába. Gyorsan utána futottam, és megfogtam a vállát. Majdnem rám ontott egy varázslatot, aztán meglátta az arcom.

- Az Isten áldjon meg! Kiköpöm mindjárt a tüdőmet miattad! - duzzogtam lihegve.

- Ne haragudj, de tudod, hogy ilyenkor sietnünk kell gyülekezni. Ez nem maradhat így! - mit sem foglalkozva azzal, hogy alig kaptam levegőt, tovább indult, én meg újra utána sóhajtva. - Ki kell gondolnom mit tegyünk, ez nagyon nehéz helyzet, minden azzal a fiúval kezdődött. A fene essen bele! - hirtelen megállt, majd tovább indult.

- Elias... 

- Semmi közünk hozzá, mégis minket hibáztatnak....

- Elias... - kezdtem kicsit idegesen szólítgatni.

- Miért kell azoknak a mocskoknak betörni a városba, és ezt tenniük? Nem férnek el az ő vidékükön? 

- Az ég szerelmére! Figyelnél már rám?! - csattantam fel, mire végre rám figyelt. 

- Mi az? 

Behúztam egy szűk zsákutcába, varázsoltam egy illúzió falat, és Eliast letessékeltem egy zsákra. 

- Na és most szépen elmondod mi történt. - néztem rá mérgesen.

- Tudod jól, hogy nagyon szeretlek, meg minden, de most nem üldögélnünk kéne, és beszélgetni, hanem...

- Azt mondtam mesélj! - a két kezemben lángokat szítottam,  Elias erre megijedt. 

- Jó na, nem kell kiborulni! 

- Csak tedd azt, amit kérek, kérlek... - eloltottam a tenyereimben lángoló tüzet, majd leültem én is egy zsákra. - Nagyon ideges vagyok minden és mindenki miatt.

- Ne haragudj. Szóval, néhány gonosz boszorkány pár nappal ezelőtt, este betévedt a városba, és játszó gyerekekre rontottak. A legtöbb elmenekült, de egyiküket ketté szakították. Nem volt szép látvány, aztán a szülőkről ne is beszéljünk. - összeszűkült a torkom, és a mellkasomra kaptam a kezem. Akarva, akaratlanul is könnyezni kezdtem.

- Ennek muszáj pontot tenni a végére. - szavam befejeztével Alisha lépett át a varázsolt falamon.

- Ruby? - elkezdett lépkedni felém, én meg szembe mentem vele. Szorosan hozzá bújtam.

- Ahh, már mindent értek! - szólalt meg Elias a hátunk mögül.

- Hallgass! - kiáltottam.

Alisha letörölte a könnyeim, nem kérdezett semmit. Valószínűleg hallotta, amiket beszéltünk. Valamiféle szomorúságot véltem felfedezni a tekintetében, de most nem volt erre időnk.

- Alisha, ő Elias, hűséges barátom, meg miegymás. - mutattam a férfira. Kezet ráztak, de a lány szemeiben harag lángolt.

- Indulhatnánk? El kell intéznünk pár gonosz boszorkányt. - szólt közbe Elias, pár másodperc némaság után.

Bólintottam. Követtük a gyógyszerészt. Bíztam benne. Tudta mit csinál, ezért nem is kételkedtem soha a tetteiben. Több év tapasztalat volt a háta mögött, mint bármelyik varázslónak. Egyfajta vezetőnek számított köztünk.

- Hova is megyünk? - kérdezte Alisha mellettem.

- Nyomoztam kicsit a napokban, tudom hol lesz a három boszorkány, pontosan tizennégy percen belül. Sietnünk kell. Remélem, jól célozol! - válaszolt Elias helyettem. A lány rám nézett, de csak vállat rántottam.

Egy pillanatra megálltam, eszembe jutott, hogy Alisha átjött a falamon, és megtudta a titkom... Hirtelen nagyon megijedtem, de ő nem szólt semmit ezzel kapcsolatban. Reméltem, hogy nem haragszik meg, amiért nem voltam őszinte vele.

Egy városszéli parasztházba mentünk. Elias felkent egy ötágú csillagot a plafonra, és értetlenül néztem rá.

- Ennek mi értelme van?

- Csend! Rejtőzzetek el, jönnek! - utasított, én meg Alishat behúztam egy kis kamra szerűségbe. Szűk volt a hely, így neki nyomtam a fából készült falnak.

- Olyan jó az illatod... - suttogta, majd a nyakamra tévedt a pillantása, de rátapasztottam a kezem a szájára, amikor láttam, hogy bejött a három boszorkány.

- Creare maledictio murum! - hallottam Elias szavait, majd a három boszorka köré, ahol a pentagram volt festve, egy áttörhetetlen burok keletkezett.

Előléptünk Alishaval, és egy önelégült mosollyal szembesültünk. A három boszorka vihorászott, csak mert nem tudták mi vár rájuk.

- Ez volt az értelme, látod? Tudom, hogy semmi hatása a csillagnak ellenünk, kivéve, ha pont az ellenkező szimbólumba zárnak minket, az ő esetükben a felfele néző pentagramnak, egy kis szentelt víz segítségével elég veszélyes hatásai vannak.

Elias megfogta egyik boszorkány kezét, és kihúzta a fehéren hullámzó pajzson. A boszorka karja azonnal elégett. Az meg eszeveszetten sikoltozott.

- Tudtam, hogy megcsinálod! - vigyorogtam rá. - Biztos ez a három hárpia?

- Igen, ők voltak, mágiával, és az üveggömbömmel is ellenőriztem.

- Alisha? Szeretnél nagy harcos lenni? - kérdeztem a mit sem értő lányra nézve.

- Elég jó rangon vagyok már most is, de sosem árt a több. - felhúzta az íját, lövésre készülve.

- Várj, először mártsd a nyilaid szentelt vízbe! - szólt Elias, majd odarohant hozzá egy kulaccsal.

A boszorkák csak magukból kifordulva nevettek, és vihorásztak. Ez történik velük, ha nem képesek szabályozni az energiájukat. A fehér boszorkányok is ilyenné válnak, ha nem képesek kontrollálni magukat. Én mindig is féltem ettől a sorstól, mivel anyám megmondta, hogy nagy erővel rendelkezem, és csak én tudok határt szabni neki.

Miután Alisha mindhármat fejen találta, levágta a fejüket, a testeket ott hagytuk, biztonságban voltak, fej nélkül sehová sem tűnhettek, és láthatatlan fal is védte, ha esetleg egy mágiával élő ember el akarná vinni őket. Visszasiettünk a három fejjel a palota elé. Az emberek kissé csitultabban, de még mindig őrjöngtek, aztán Alisha rám nézett, én pedig bólintottam. Felállt egy szobor mellé, ahonnan szinte mindenki láthatta, és neki kezdett.

- Emberek! Figyeljetek! - a tömeg lassan ránézett. Mi Eliassal elbújtunk, mert ha megláttak volna engem, akkor rám támadnak. - Igazságot tettü... tettem! Itt van a három boszorka feje! - kiborította a három vértől ázott, csapzott hajjal rendelkező női fejet.

Egy paraszt oda furakodott a tömegből, és megtekintette. Elias szólt, hogy ő a fiú apja, én meg figyelemmel kísértem a történteket. Könnyes arca, hálával teli volt, és megölelte Alishat.

- A testek egy városon kívüli paraszt házban vannak, összekötve, ha elakarjátok égetni. - mondta kedvesen. Félni kezdtem. Vajon megutál ezután? Főleg hogy már tudja mi vagyok, azaz mik vagyunk...

A paraszt sereg sok köszöngetés után, elment abba a házba, ahol megtalálták a testeket. Alisha pontosan elmagyarázta nekik hová menjenek.

- Kérlek, mond meg neki, hogy majd várom a szobámban. - suttogtam Eliasnak. Bólintott, majd előbújt. Még maradtam egy kis ideig, hogy megnézhessem, hogy Alisha megkapta az üzenetemet.

A gyógyszerész odalépkedett hozzá, majd átadta az üzenetemet a lánynak. Hirtelen Ethan előkerült a semmiből, megfogta Alishat, kézen csókolta, majd ajkait a szájára tapasztotta. Abban a pillanatban olyan dühhullámok öntöttek el, amilyeneket még sohasem éreztem. Alisha, mintha csak érezte volna, gyorsan ellökte Ethant és rám nézett. Szemében egyszerre láttam dühöt, szomorúságot és csalódottságot. Szerettem volna megölelni és elmondani neki, mennyire szeretem, de nem lehetett. Felkellett mennem a kastélyba beszélnem apámmal, amíg Alisha vezetésével a katonák rendbe hozzák a várost.

Remegtem. Nem voltam magamnál. Elborította agyamat a düh, képes lettem volna csak a tekintetemmel is ketté tépni Ethant. Alisha látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Mérgesen odaszólt Ethannek.

- Ezt soha többé ne merd megcsinálni. - Ethan feje eltorzult. Azt hittem, megfogja ütni a lányt, és már készültem ténylegesen megkínozni, mikor is Alisha önvédelemből kicsavarta a férfi karját. - Megmondtam. Ugye? - vetette oda összezárt fogakkal aztán ellökte a lovagot magától és elengedte a karját. Ethan dühösen összeesett és a karját fájlalta. Alisha nem foglalkozott vele, egyenesen hozzám futott. A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy nem helyes itt mindenki előtt.

- Szeretlek, Ruby. - suttogta majd adott egy apró csókot az arcomra. Szégyenlősen mosolyogtam. Senki sem mondott nekem még ilyet. Sohasem ismertem olyan személyt, aki kimondta volna. Szeretlek. Mintha a szónak valami mágikus ereje lett volna. És én voltam a legboldogabb, hogy Alisha mondta ki először ezt nekem. Számomra többet ért ez az egy szó mindennél.

- Én is szeretlek, Alisha. - suttogtam hajába temetve arcomat. Szemeim könnyben voltak, de nem akartam sírni. Nem sírhattam, örülnöm kellett volna. Mégis, mélységes félelemmel töltött el az, hogy mi lett volna, ha elveszítem a lányt, amiért ez vagyok, egy boszorkány. Nem tudtam volna élni nélküle. 

- Megyek, beszélek apámmal. Megtisztelsz azzal, hogy ma este velem vacsorázol? - kérdeztem félénken. Hiába mondta előbb azt, amit, rettegtem a választól. 

- Megtisztellek, hercegnő. - nevetett, majd egy újabb puszit adott és elvonult a távolodó parasztok után. Sóhajtottam egy nagyot, aztán meghallottam valami kínkeserves nyöszörgést. 

- Ethan? Felmentelek minden várbeli kötelezettséged alól. Ezentúl a városfalon fogsz őrködni. - vetettem oda a földön fetrengő lovagnak, és elégedetten besétáltam a palotába. 

Alisha

Kimondtam. Kimondtam Rubynak, hogy szeretem. Hogy tehettem ezt? Vagyis.,. ő hogy tehette azt meg velem, hogy egész idáig hallgatott arról, hogy boszorkány? Szerettem volna haragudni rá ez miatt, de nem bírtam. Túlságosan nagy szívem lett, ha róla volt szó. Nem tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha miattam lett volna szomorú.

Mire a parasztok elégedetten visszavonultak és rendet raktam a többi katonával, annyira elfáradtam, hogy majdnem elaludtam a palota előtti lépcsőkön. Már besötétedett, néhány fáklya világított a téren, a város halkan terült el előttem. Nem gondoltam, hogy ilyen hosszúra fog nyúlni a tisztogatás, de nem bántam, sok embert megismertem. 

A hideg marni kezdte az arcomat és rájöttem, hogy eléggé vékonyan vagyok öltözve az éjszakai időjáráshoz képest. Felnéztem az égre. A csillagok csak úgy ragyogtak, a Hold fényesen világított. Telihold. Imádtam ilyenkor az erdőben lenni, minden állat sokkal energikusabb volt. Sajnáltam, hogy Ruby nincs velem, hogy nem tudunk sétálni az erdőben, megnézni a világító szentjánosbogarakat, ahogyan repülnek mindenfelé, gyönyörűen bevilágítva az élettel teli természetet, minden komor éjszakán. 

És akkor beugrott... Ruby! Megígértem neki a vacsorát, de teljesen elfelejtettem! Gyorsan kaptam magam és felrohantam a lépcsőn. A palota kapujánál az éjjeli őrök mogorván figyeltek, és csigalassan kinyitották az ajtót előttem. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat és hangosan rohantam végig a folyosókon. Az íjam hangosan csattogott a hátamon, de nem érdekelt, ébren akartam még találni Rubyt. Már majdnem elértem a hálótermünk folyosóját, mikor egy hideg kéz markolt meg hátulról. Belekapott a hajamba, amitől hátra estem, majd erőszakosan a falhoz nyomott. Próbáltam szabadulni, de a kezek erősen tartottak. 

- Büdös kis kurva! Ki kellett volna végeznünk már akkor, mikor rád találtunk. 

- Takarodj az utamból, Ethan! - suttogtam összeszorított fogakkal. Olyan közel nyomult hozzám, hogy éreztem büdös leheletét az arcomon. 

- Különben mi lesz, hm? Most nem szabadulsz, te szajha! Miattad kidobtak a palotából... Miattad! Engem, a legjobb harcost, egy utolsó szajha miatt! Ezért megfizetsz. - suttogta a fülembe és körbe nyalta a száját. Elkezdett fogdosni, de közben lefogta a kezeimet és a lábaimat, hogy ne tudjak ellenállni és megütni. Mikor lehajolt a mellemhez, beleharaptam a nyakába, olyan erősen, ahogy csak tudtam. 

- Oh, ez az, szeretem ha valaki ilyen erőszakos! - mondta nevetve. 

- RUBY! - ordítottam fel, ahogy csak tudtam. Reméltem, hogy nem alszik, hogy közel vagyunk a hálótermünkhez. Lejátszódott bennem, hogy talán ez az én végem, megerőszakol, aztán megöl, miközben tehetetlenül nézem végig az egészet, hogy aztán meghaljak a semmiért. A pánik csak úgy átsuhant a testemen, és elöntött a düh. Felhúztam térdeimet, legfájóbb pontján eltalálva ezzel Ethant, aki megtántorodott az ütés erejétől és félig elengedett. Kaptam az alkalmon és még egyszer megrúgtam. Össze görnyedt, szemei vérben úsztak. 

- Még mindig szereted az erőszakot,  ugye, Ethan? - hajoltam le hozzá. - Mert akkor ezt imádni fogod! - nevettem fel, és még egyszer bele rúgtam. A férfi úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Nem tudott semmit se csinálni, tehetetlenül feküdt a szutykos földön. Ráültem a derekára, és lehajoltam az arcához. 

- Jó éjszakát, drága lovagom! - egy hatalmas ütést mértem a fejére, majd felálltam, leporoltam magam, és rá is köptem a már eszméletlen lovagra. Nem sokszor ütöttem meg, de tudtam, hol a legfájdalmasabbak, így hamar kidőlt. Míg néztem, hogy szenved, magabiztosság öntött el, de ahogy elindultam a szobám felé, félelem lett úrrá rajtam.

"Vajon mit fog szólni ehhez Ruby?!" 

Megérkeztem Ruby hálóterméhez. Halkan kopogtattam, de nem jött válasz. Pár percig álldogáltam a hálója előtt, de aztán inkább bementem a saját szobámba. Gondolhattam volna, hogy nem fog rám várni órákat. 

Benyitottam a hálómba, és ő ott feküdt az ágyamon. A félhomályban alig vettem észre, csak az alakja volt kivehető. 

- Azt hittem már, hogy ide se érsz ma! - kuncogott fel boldogan. Meggyújtotta a maga mellett lévő gyertyát, és megláttam, mit művelt. Ínycsiklandozó ételek sorai sorakoztak az ágyam mellett kis komódomon lévő tálcákon. A hasam hangosan megkordult, és boldogan szaladtam oda Rubyhoz. 

- Én pedig azt hittem, hogy már alszol! 

- Én akartam vacsorázni, nemde? - mosolygott. Elképesztően gyönyörű volt. A gyertyafény kiemelte csodálatos, vörös haját, és gyönyörű kék szemeit. Szerelmes voltam ebbe a nőbe. Ha lehetett volna, ott helyben rávetem magam - de ennek még nem jött el az ideje. 

Lassan odamentem az öltözőszekrényemhez és átöltöztem. Megakartam fürdeni is, de azt vacsora utánra halasztottam. Szerettem volna minél több időt tölteni Rubyval. Ahogy levettem a vastag, védelmi ruházatomat, máris sokkal jobban éreztem magam. Háttal álltam Rubynak, de éreztem tekintetét a hátamon. Gyorsan felkaptam az egyik hálóköntösömet és bekucorodtam mellé az ágyba. 

Láttam, hogy mondani szeretne valamit, így csak vártam és néztem rá. Nagyot sóhajtott, majd halkan belekezdett. 

- Mikor ma láttál, tudod... varázsolni. Mit éreztél? - kérdése meglepett. Nem hittem, hogy szeretne erről beszélni, legalábbis nem egyből. 

- Kicsit csalódott lettem, azt hittem, elárultál, Ruby. Aztán rájöttem, hogy ez nem így van. Nem lehet könnyű így élned, és te sohasem bántanál másokat. 

- Akkor... nincs az, hogy nem akarsz többet velem beszélni? Nem utáltál meg? Nem árulsz el... - felidegesített a kérdéseivel, hiába ingattam a fejem mosolyogva, csak úgy ontotta magából a butaságait. Gyorsan odahajoltam hozzá, és egy hosszú csókkal hallgattattam el. 

Hasam hangosan megkordult, mire Ruby nevetve szakított félbe. 

- Együnk most már! Aztán elmehetünk fürdeni együtt a fürdőházba. A szolgák már alszanak, nem fog senki sem zavarni. 

- Ruby, ma mikor jöttem fel, Ethan elkapott. Megakart erőszakolni, aztán megölni, és én... megütöttem. Többször. Aztán elvesztette az eszméletét és én idejöttem. Szerettem volna, ha tudod. 

- Jól vagy? - nézett rám kikerekedett szemekkel. Bólogattam, és megnyugtattam, hogy semmi bajom nem lett, és nem kell Ethant kivégezni, csak elküldeni, aztán végre nekiállhattunk megvacsorázni.

Ruby elénkbe repítette az első tálat, amin csirkecombok, és valami krumplis köret volt. Kezembe adott egy villát, én meg, ahogy tudtam faltam magamba.

- Nem ettél ma semmit ugye? - megráztam a fejem, közben próbáltam minél nőiesebben enni, de Ruby csak nevetett a tele tömött számon - Olyan vagy akár csak egy kis pocok!

Gyorsan lenyeltem az ételem, majd megcsikiztem őt.

- Pocok, mi? - ezután együtt nevettünk. Nagyon csikis volt.

Lassan, nevetések közt, jó kedvvel fogyasztottuk az ételeket. A legutolsó tálon két nagy gerezd szőlő volt. Ruby ragaszkodott hozzá, hogy ő etesse meg velem a szemeket. Nem ellenkeztem sokáig, nem is tudtam volna.

- Nyisd ki szépen a szád! - tátogott előttem, én meg akaratlanul is elnevettem magam. Mire észbe kaptam, lenyomott az ágyra, és rám ült.

Az ujjai közül mutogatta a szőlőszemet, megszeppenve figyeltem, ahogy egyre közelebb emelte felém kezét. Amikor a számhoz ért, mélyen és komolyan egymás szemébe néztünk. Elvettem a szőlőt, majd az ujjait a számra tette. Lágy mozdulatokkal tapogatta végig. Az, hogy kettesben voltunk, már felizgatott, de ahogy éreztem az érintését, meg az ágyékát a hasamon, nagyon lázba hozott. Féltem, nem akartam túl hamar belevetni semmibe magam. Friss volt még a kapcsolatunk, és én nem akartam semmit siettetni. Néztük egymást pár pillanatig, aztán letévedt a pillantásom a melleire. Csak félig fedte a ruha őket. Elvörösödtem, és elkaptam a fejemet. Ruby elvigyorodott, majd közel húzott, de nem csókolt meg, csak összeérintette az orrunkat, és rá lehelt a számra. Behunytam a szemeim, de vágyaim nem teljesítette, nem csókolt meg.

- Ne kínozz... - suttogtam mosolyogva, majd megcsókoltam. Belepirult, majd leszállt rólam.

- Menjünk fürdeni! - mondta hirtelen, majd elindult, én meg utána vigyorogva.

Ugyanazt az utat tettük meg, mint az első napomon a palotában. A fürdő házba mentünk. A palota csendes volt, csak a tücskök hangja hallatszott kint, illetve az őrök horkolása, miközben őrködniük kellett volna. Ruby viccelődve varázsolt pár szúnyogot egyik orra alá, az meg nagy szitkozódásokkal ébredt meg. Mi ketten egy fal mögé bújva nevettünk, de amint vége volt a viccnek, azonnal maga után húzott.

A fürdőház kellemes melege fogadott, amikor beléptünk. Csodálkozva bámultam Rubyt.

- Mi az?

- Itt mindig ilyen meleg van?

- Igen, van egy kis gejzír a föld alatt, az mindig melegen tartja itt a vizet. De ez mellett fűtenek is itt bent. - magyarázott.

- Ge... micsoda? - értetlenkedtem.

- Meleg vizes forrás, amely néha kitör. Viszont itt nem szokott, csak fűteni. Ne kérdezd, hogy oldották meg, nem vagyok jó építész, se ilyesmi. No de, vetkőzz!

- Ahogy a hercegnő kívánja. - ravasz tekintettel néztem őt, a szemét végig rajtam tartotta, de én elébb mentem, és háttal vetkőztem. Közben ide adott egy hajkötőt, amivel összekötöttem a hajam. Hallottam, hogy ő is elkezdett közben megválni a ruháitól. - Segítsek? - szóltam hátra a vállam fölül.

- Fordulj el! - takarta el melleit vörösen, én meg csak kacarásztam.

Mikor végeztem az utolsó ruhadarabom levetésével is, elkezdtem lépkedni a medence felé. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd Rubyra néztem. Még mindig ott állt egy szál bugyiban, vörösen. A haja félig takarta az arcát, aztán hirtelen elfordult. Felkötötte a haját ő is, majd levetette a kis fehérneműjét.

"Jézus Krisztus!" - gondolataim csak úgy szárnyaltak, annyira édes volt meztelenül, és törékeny. Csak az járt a fejemben, hogy mennyire szeretem, hogy mindentől és mindenkitől meg akarom óvni.

- Ne bámulj ennyire... így is eléggé zavarban vagyok... - mondta megszeppenve.

- Csak azon gondolkozom, mennyire szerencsés ember vagyok, hogy vagy nekem. - tekintetében megnyugvást, és szerelmet láttam. Ettől én is megnyugodtam.

Szembe ült velem, de míg én kifeküdtem, ő összekucorodva, mellein a kezével ült.

- Ha neked ettől jobb, nem nézek oda. - szóltam, majd elfordítottam a fejem.

- Ne! Vagyis... szeretném, ha látnál, de megértheted, nekem ez még új, és félénk is vagyok... - mondta egyre halkabban.

- Épp ezért akarok elfordulni, de majd ha szeretnéd, visszafordulok.

- Mi lenne, ha ide jönnél, és háttal ülnél nekem? Sokkal jobb lenne, és nem érezném, hogy távol vagy... - szavaira megcsillant a szemem, és egyből odamentem.

Szorosan a hátamba ült, először kicsit félénken mozgott, de aztán lábait az enyémek mellé csúsztatta, megölelt a derekamnál, az egész testével hozzám bújt, majd az állát a vállamra helyezte.

- Így mindjárt más. - sóhajtott elégedetten, én meg megfogtam a lábait, amitől kicsit megremegett - Mesélj valamit!

- Mit szeretnél tudni? - kérdeztem kedvesen.

- Mindent! Bármi érdekel, ami veled történt. Mesélj például a kiskorodról!

- Hát nem mondhatom, hogy fényes gyerekkorom volt. Apám ivott, anyám miatta mindig ideges volt, de voltak jó pillanatok is. A húgomat nagyon hiányolom, ő volt a szemem fénye mindig is.

- Van testvéred? - meglepődött.

- Igen, a nagymamámnál van, majd egyszer elviszlek oda! Nagyon kedves kislány.

- Hány éves?

- Tizenöt.

- Alig várom, hogy megismerjem! Tényleg, ki is ment a fejemből... te hány éves vagy?

- Lassan huszonegy. Na és te, hercegnőm? - fordítottam felé a fejem, és nyomtam az arcára egy puszit.

- Tizennyolc. Amúgy irigykedem, nekem nem lehetett testvérem, pedig édesanyám mindig is vágyott egy fiúra, hogy legyen kire számítanom. De Elias végülis mindig betöltötte ezt a szerepet. - vigyorgott.

- Elias... - kissé ideges lettem, féltékeny voltam arra az emberre, nagyon is.

- Ha már róla van szó, elmondhatnád, hogy miért voltál olyan mérges ma rá. Ugye nem vagy féltékeny? - hallgattam, nem válaszoltam, igazából azt sem tudtam mit válaszolhatnék, nem akartam, hogy tudja, de hazudni se akartam - Fején találtam a szöget mi? - gúnyolódott, majd elfordítottam a fejem, de erre meg átrakta a másik vállamra a fejét.

- És ha igen? Sok időt vagy vele, én meg a szerelmed vagyok, jogom van féltékenynek lenni, nem? - mondogattam felháborodva.

Válaszul csak nevetést kaptam, majd egy csókot.

- Számomra csak te vagy, aki a szerelmet jelenti, szóval megnyugodhatsz!

- Reméltem is! - viccelődtem.

- Most eszembe jutott Ethan... Hol lehet szegény pára?

- Nem nagyon érdekel, megkapta, amit megérdemelt, remélem soha többé nem látom. Nem ilyennek ismertem meg. - a szívem marta, hogy benne is csalódnom kellett.

- Ne aggódj, majd én ápolom a lelked miatta! - szólt, és olyan erősen megölelt, hogy alig kaptam levegőt - Miért nem voltál a családoddal, amikor elkaptak?

- Már egy jó ideje nem élek velük. Megígértem nekik hogy keresni fogok egy jobb helyet, ahol majd újra kezdhetik az életüket. Nagymamám nem nagyon volt oda az ötletért, de a testvéremet mindenképp jobb helyre akarom vinni, mert ahol vannak biztonságos, de szegény hely.

- Hozd ide őket! - ajánlotta fel.

- Majd, ha már házam lesz, és elég pénzem hogy elhozassam őket.

- Megtehetjük akár holnap is mindezt!

- Tudom, hogy mindent megtennél, hogy boldog legyek, de ezt egyedül akarom végig vinni, mindenféle beavatkozás nélkül. És nehogy több pénzt merj adni a fizetésemnél! Megkérdeztem ám a lovagokat a fizetségemről. Négy-öt hónap, és mindent megtudok valósítani.

- Olyan makacs vagy! - duzzogott. Vigyorogtam, de nem válaszoltam, inkább bebújtam a víz alá, úgy, hogy csak a szemem látszott ki.

Ruby elmozdult a hátam mögül, majd szembe találtam magam vele. Kibújtattam az arcom a víz alól, majd beszédre nyitottam volna a szám, ha nem tette volna rá az ujjait.

- Ne beszélj annyit feleslegesen. - suttogta, majd megcsókolt.

Szenvedély volt a csókjában, de remegett is. Térdeltem a medencében, ő meg rám ült oldalasan, és a nyakam köré fonta a karjait. Megöleltem és gyengén végigsiklottam a hátánál, majd a fenekén, amire ő ismét zavarba jött.

- Nyugalom, csak simogatlak. Már az is megnyugtat, hogy levetted a kezeid a melleidről. - kacarásztam halkan.

- Legszívesebben itt maradnék egész éjjel veled. De aludnunk kell. - nézett rám szomorúan.

- Én is hasonlóképp érzek, de ha muszáj menni, akkor muszáj. Fürdés, kisasszony! - utasítottam, ő meg hozott fürdőolajakat.

- Melyik legyen? Levendula, vagy rózsa?

- Levendula, az a kedvencem!

- Gondoltam, mindig érzem rajtad. Nagyon szeretem! - mosolygott kacéran.

Megfürödtünk, majd visszakísértem a szobájába. Mielőtt kiléptem az ajtaján, adtam neki egy csókot, aztán elmentem én is lefeküdni. Elkezdtem gondolkodni az aznap történteken. Hallottam már a mágusok elleni tisztogatásokról, de ezen a helyen nagyon brutális lehetett a helyzet. Eszembe jutott Ruby, és megijedtem. Féltem, hogy baja esik. Meg akartam védeni, de kevésnek éreztem magam még. Tudtam, hogy bármit el fogok követni a biztonságáért, ahogyan ő is mindent megtett a társaiért - és mivel szerettük egymást, kötelességemnek éreztem én is segíteni ezentúl. 

Darkest Times 3.

Ruby

A szobámba vezető úton végig mosolyogtam. Alisha csendesen jött mögöttem, meg sem szólaltunk mindaddig, amíg a hálószobánkhoz nem értünk. 

- Nagyon ügyes voltál ma. Még egyszer köszönöm. - mondtam halkan, majd újra megöleltem Alishát. 

- Én köszönöm... Annyira új még ez nekem. Nem tudom, hogyan tudnám bármikor is meghálálni. 

- Egy egész életen át fogsz védelmezni, szerintem az eléggé megteszi. - nevettem fel. Alisha még mindig le volt sokkolva. Megfogtam a kezét, megszorítottam, aztán gyorsan elengedtem, mert hangokat hallottam a folyosóról. 

- Vacsora előtt átmegyek érted, addig én is a szobámban leszek, addig pihenj. Rendben? 

- Köszönöm, felség. - mondta nagy komolyan, mire majdnem újra felnevettem. Aztán megláttam, miért lett hirtelen ilyen túl udvarias, és máris felöltöttem én is a komolyabbik arcomat. 

- Minden rendben, hercegnő? - két őr járőrözött a folyosó azon szakaszán, ahol mi voltunk. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy velük még jóban is vagyok. Rendesek voltak, beszélgettem már párszor a két fiatal férfival. 

- Persze. Jó járőrözést! - már majdnem elmentek, mikor utánuk szóltam. - Jaj, és hadd mutassam be, az új testőrömet, Alishát! - mutattam a mellettem lévő lányra, aki kissé megilletődötten, de bólintott az őröknek. 

- Igen, hallottunk már róla. Mindenki az első női testőrről beszél. Na és amit a kutyákkal művelt, hölgyem... - az egyik, azt hiszem az Ethan nevű, csillogó szemekkel nézett Alishára. Szegény lányt majdnem megsajnáltam. Nem tudta mire vélni Ethan megszólítását sem, de azt sem, hogy egyik pillanatról a másikra nem egy kivégezni való parasztlány, hanem egy hercegnő testőre lett belőle - amelyik rangra egyébként minden harcos legnagyobb álma. 

- Köszönöm. - megpróbált mosolyogni, de picit furán ment neki. 

Miután az őrök még egy ideig megcsodálták testőröm, gyorsan bementünk a szobánkba. Ahogy beléptem, az ágyam melletti kis szekrényemhez vettem az irányt. A szekrényben belül volt egy kisebb, titkos zug, amiben a varázsláshoz való dolgaimat rejtettem el. Normális esetben nem tárolok semmit sem a palotában, hanem Eliasnál, de most a recept kivétel volt. 

Alisha lábára különleges összetevők kellettek a kenőcshöz, és ehhez muszáj volt magammal hordozni a receptjét is. Nem mertem sokáig magamnál hordozni, így úgy döntöttem, leviszem gyógyszerészemnek. Felöltöttem álruhámat, amiben lejártam a városba, aztán gyorsan kiosontam a szobámból. Szerencsémre Mirandának is azt mondtam, hogy aludni szeretnék, így biztos voltam benne, hogy vacsoráig senki sem fog keresni. A folyosókon óvatosan, de annál gyorsabban lépkedtem. Mindig bennem volt az a bizonyos "félsz", hogy elkapnak, és nem lehetek többé az, aki szeretek, de ezt a gondolatot, mint általában, most is gyorsan elhessegettem a fejemből. Nem szabadott ilyenekre gondolnom. 

A piacon mindenki kiabált, a város népe teljesen felbolydult a délelőtti kinevezéstől, vagyis Alisha testtőrré avatásától. Mialatt Elias házához igyekeztem, egy csomó pletykát hallottam, Alisháról mindenkinek más elképzelése volt. Jókat mosolyogtam magamban. Ha tudnák, igazából milyen, még jobban csodálnák. 

- Hát te meg  min mosolyogsz ilyen nagyon? - rántott be hirtelen valaki az egyik szűk sikátorba. Majdnem megijedtem, de a hangja alapján csak odacsaptam egyet "támadómnak". 

- Ne ijesztgess már! - dorgáltam le Eliast, aki megint csak fiatalként bámult vissza rám. Nagyon tudott élni az erejével. Egy huszonéves kinézetével rendelkezett, de amikor belenéztem a szemébe tudtam, hogy nemsokára 157 éves lesz, ami valljuk be, elég szép kor. 

Ezt is nagyon szerettem abban, hogy varázslók vagyunk. Könnyen eltudtunk élni jó pár száz évig. Ezért is ért olyan rosszul anyám halála. Ő akkor miért nem élhetett sokáig? Miért nem élhette meg azt, hogy lásson királynőként, vagy lásson varázsolni? 

- Hoztad a receptet? - kérdezte szórakozottan a gyógyszerész. Mindig is irigyeltem, hogy ilyen könnyen tudja venni az egészet. Én egyszerűen nem tudtam így tekinteni rá. Túlságosan féltem, hogy egyszer lebukunk, és minden hozzám hasonlótól megszabadulnak. Ezt nem hagyhattam.

- Igen, tessék. - gyorsan odaadtam neki, aztán elindultunk a háza felé. 

- És… Ez a lány... 

- Alisha? - segítettem ki. 

- Igen igen, ő. Hogyhogy ennyire kijöttök? Ő is hozzánk hasonló? 

- Szerintem nem. Vagyis, valamilyen szinten remélem. Jó lenne, de nem szeretném, ha ő is veszélyben élne. - majdnem többet is mondtam, mikor felfigyeltem arra, Elias milyen csöndben is figyel. Egyik sem volt rá jellemző. Se a figyelem, se a csend. 

- Öhm. Elias? 

- Valami fura, amikor róla beszélsz. Felcsillan a szemed, és boldogan mondod a szavakat. - mosolygott rám. Éreztem, ahogy a pír felszökik a nyakamon, majd az egész arcomat elönti, a hasam pedig idegesen összerándult. 

- Miről beszélsz? - nevettem fel erőltetetten. 

- Szerintem tudod te... - mosolygott tovább rám. Idegesítő volt, így inkább felálltam, készen a gyors távozásra.

- Vigyázz magadra, Ruby. A kintiek közül meghalt egy kislány. Még mindig keresik az okát, hogy miért ölték meg. - a szívem összerándult a gondolatra, hogy az egyik élettel teli, kedves kislányt megölték. 

- A mi katonáink voltak? - húztam össze a szemem.

"Talán valami bűbájjal megtalálhatnám, aztán megkínozhatnám őket..." 

- Ne is gondolj ilyesmire! - mondta egyből Elias, mikor meglátta elborult tekintetemet. - Másik birodalom katonái voltak.

- Rendben... - mormogtam. - Mennem kell, nemsokára át kell ugranom Alishához. 

- Menjél csak. - kacsintott egyet Elias, aztán becsukta mögöttem az ajtót. Nagyot sóhajtottam, aztán elindultam vissza a palotába.

***

- Alisha? - bámultam az ágyamon ülő lányra. - Mi... mióta vagy itt? - dadogtam. Az álruhám még mindig rajtam volt, gyorsan ledobtam az egyik székre. 

- Kicsit előtted értem vissza. Körül akartam nézni a városban, és mondani akartam, de addigra megláttam, ahogyan abban a ruhában osonsz a folyosón... Mentem utánad, azt hittem, valami baj történt. Aztán megláttalak azzal a férfival. Ne haragudj. Most megyek is. - állt fel hirtelen, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Egy érzelmet se véltem felfedezni az arcán. Szája mosolygott, de szemeiben valami dühvel vegyes szomorúságot láttam. Utána akartam rohanni, de addigra már becsapta maga mögött az ajtót. 

Nem értettem mi a baj, nem tettem semmit, lehet csak túl fáradt voltam, hogy megértsem. Okos voltam a tanulmányokban, a mágiában, meg a hasonlókban, de az embereket sosem tudtam kiismerni túl jól. Be kellett mennem hozzá, már csak a karja miatt is. Még mindig ugyanolyan véres volt. Még maradt a múltkori krémből, amit a lábára kentem, Elias azt mondta, hogy jó nyílt sebekre és elfertőzöttekre is. Fogtam a krémet a fiókomból, és átsiettem a lányhoz.

Alisha

"Talán a barátja, talán a szeretője, talán akárkije..."

Miért is törtem magam ezen annyira? Megijesztett ez az érzés amit Ruby keltett bennem. Jól eső, de mégis félelemkeltő. Mi van, ha ő másképp vélekedik rólam? De akkor nem tett volna ilyen közeli lépéseket... Félre kellett tennem az érzéseimet, most fontosabb volt az udvari cím tényleges elnyerése. Amiért kineveztek, nem vehettem félvállról a munkám, és a hadseregben is remekelnem kellett. A király már ezen a napon kijelentette, amíg átvánszorogtam az arénából a templomba, egy kedves szolga segítségével, hogy nem lustálkodhatom, és reggel már várni fog a gyakorlatokon. Amikor visszajöttünk a szobáinkba sokan megnéztek, eltérően az első naptól, akkor mindenki arcán undort, vagy megvetést láttam, de most valami más volt, csodáltak, és ez jól esett, magabiztosságot adott.

Gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben.  Lehet, hogy az idegesség miatt is, ami az elmúlt fél órában látvány miatt ért. Nyugovóra akartam térni, már épp vettem volna le a még rajtam maradt ingem, meg alsóneműm, amikor kopogtak.

- Ki az? - kérdeztem félénken, és reméltem, hogy nem az őr, aki majdnem felfalt a szemével.

- Ruby. - gondolkoztam egy ideig, hogy beengedjem és magyarázkodjak, vagy mondjam, hogy már épp aludnék, de nem tudtam ilyen kőszívű lenni. - Gyere be!

Betette az ajtót maga mögött majd rám nézett. Csend ereszkedett közénk. Magamra néztem, rájöttem, hogy fél meztelen vagyok, és ez mellett még az ingem kötője is meglazult a melleimnél, ezért eléggé látszottak. Gyorsan oda kaptam a kezeim, és elfordultam.

- Jaj. Ne haragudj... - szólt, és közelebb lépkedett hozzám.

- Ni... nincs semmi! - vágtam rá.

- Csak krémet hoztam a karodra, bekenjem neked én, vagy egyedül is boldogulsz most már?  Előtte persze le kell fürdened. - mutatott a fa kádamra, amit még alkalmam sem volt használni.

-Persze, megoldom. - hevesen válaszoltam a vállam mögül.

- Akkor... rám már nincs is szükség. - szomorúság hallatszott a hangjából, lerakta a krémet az éjjeli szekrényemre és épp indulni készült.

- Hercegnő! Ne haragudjon az előbbi viselkedésem miatt, kicsit túlzásokba esem néha... - szóltam utána.

- Miért magázol? Ahh... semmi. Nem haragszom. - mosolygott hamisan, közben időzött még pár percig az ajtóban. - Amúgy, ő a barátom, az egyetlen igaz barátom, Elias. Ő az udvari gyógyszerész.

Mondata befejeztével becsukta maga mögött az ajtót, és én úgy éreztem magam, mint akit pofán vertek. Lemagáztam, igen, mert semmi értelme ennek a játéknak köztünk. Ő egy hercegnő, férj kell neki, és nem egy lány. Fel kell húznom a falakat előtte. Muszáj megtennem, érte is, de főleg az apja miatt.

Pár percen belül Ruby szolgája kopogtatott, és jött be az ajtón a forró vízzel. Pár vödör után megköszöntem a segítségét, majd elküldtem. Egyedül is megtudtam fürdeni, nem kellett segítség. A forró víz perzselte a sebeim. Igyekeztem kitisztítani minél több mocskot belőle, aztán elidőztem a kellemes melegben. Folyton Ruby járt az agyamban, a gondolatra hogy most először éreztem tetszést valaki iránt, és az pont egy lány, és el is kellett utasítanom, könnybe lábadtak a szemeim. Túl sokat sírtam mostanság, bár ez az új élet csak szépet okozott eddig, eltekintve a maitól. Ki kellett aludnom magam. Gyorsan megtöröltem a testem, majd bekenegettem a sebeim. Ez most nem fájt annyira, mint a lábamnál. Nagyon gyorsan és szépen gyógyult az is, már reggel sikeresen rá tudtam állni, hála neki...

"Ahh... elég legyen." - idegesen morogtam magamra.

Gyorsan felöltöttem magamra egy rövid hálóinget, és aludni próbáltam. Szerencsémre sosem volt bajom az alvással, főleg ha fáradt is voltam. Bár a mostani gondolataim nyúztak, de sikeresen álomba merültem.

Korán reggel keltem, Miranda ébresztésére. Amilyen gyorsan tudtam felöltöztem, és elrendeztem magam. Minél hamarabb le akartam érni a gyakorló térre, csak hogy jó benyomást tegyek. Elvettem a fegyvereim, és már indultam is. Kilépve az ajtómon, véletlenből is egyszerre mentünk ki Rubyval, rám nézett, mosolygott egyet, és tovább állt. Talán haragudott? Bántott a dolog, de muszáj volt mennem. Gyors léptekkel elindultam a másik irányba, de a tegnapi őr megállított.

- Tudja a hölgy merre kell menni? - kérdezte illedelmesen.

- Most hogy így kérdezed, fogalmam sincs. - vetettem rá egy mosolyt, amitől pajkossá vált a tekintete. - És kérlek, Alisha vagyok, szólíts a nevemen, és hagyjuk el az illedelmes beszédet.

- Megtiszteltetés lenne, kedves Alisha, ha elkísérhetnélek. Én is pont oda tartok. Amúgy engem Ethannak hívnak. - nyújtotta a kezét, viszonoztam, és kezet ráztunk.

Elindultuk ketten, amikor megfordultam, láttam egy pillanatra Ruby tekintetét rajtam, de bár ne láttam volna... Szemei csak úgy lángoltak. Ijesztő volt.

A férfi mellettem huszonéves lehetett, egy fejjel magasabb volt nálam. Barna haja takarta a nyakát, és a szemei akár a föld, sötét barnán csillogtak. Szép szál ember volt, de mégsem fogott meg úgy, mint valaki. Lépkedtem mellette, mert nem engedte, hogy utána menjek, sem azt hogy túl távol tőle. Kicsit idegesített a helyzet.

Lassan megérkeztünk a küzdőtérre. Szerencsémre a király, és a hadvezér se volt még sehol. Pár lovag megnézett minket, és egyre inkább bámultak. Talán Ethan jelenléte, vagy talán az én női jelenlétem tette. Megálltunk, és leültünk egy fapadra. A helyszínen voltak mindenféle céltáblák, és bábuk. A fegyvereket mindenki maga hozta, mert itt csak üres tárolók voltak. Viszont mielőtt ideértünk, volt egy terem, amelyikre a lovag felhívta a figyelmem, mert az volt a fegyvertár.

-Ma valószínűleg párbajozni fogunk. - szólt hozzám Ethan. - Vannak itt nagyon jó lovagok, védd a hátad majd!

- Nem kell félteni, nagylány vagyok már. - piszkáltam.

- Én csak szóltam. - vigyorgott.

Ahhoz képest, hogy milyen férfiakat ismertem, ő elég értelmes ember volt, és kedves.

-Minden héten, három napon van edzés. Hétfőn, szerdán és szombaton. A hétfő a céltáblás, bábus gyakorlás, aztán a másik kettő meg párbaj. Egy-két órát ülünk itt. A király törvénye ez, mivel szerinte kijönnénk a gyakorlatból. Bár mostanság egyre feszültebb itt a királyságban a helyzet. Egyre több kuruzslót égetnek fel, de van, aki nem adja könnyen magát... - figyelmesen hallgattam, de hirtelen felállt, és egyenesbe vágta magát. Megláttam a királyt és a hadvezért, aztán én is hasonlóképp tettem.

Elkezdtük a párbajokat, a király nagyon figyelt rám, és idegesített a tekintete. Ezért is próbáltam kihozni a legtöbbet magamból. A karom néha megfájdult, de minden párbajomat végig vittem.

- Egy igazi ellenfelet is kaphatnál már. Lássuk a legjobbat, Ethan, kérlek, fáradj a küzdőtérre. - mondta a király unottan.

"Igazi? Legjobb?" - meglepetten néztem a közeledő lovagra.

- Titkolózunk? - szóltam neki kihívóan, és a tőreimmel játszadoztam.

Nem szólt semmit, csak mosolygott, majd felvette a támadó pozíciót. Hasonlóképp tettem. Igazi kihívásnak ígérkezett. Nekem támadt, de kitértem. Újabb csapást mért rám, de kivédtem a tőrjeimmel, és megpróbáltam hátralökni, de túl nehéz volt. Stratégiát váltottam, és inkább engedtem, hogy nekem essen, ezért ahogy nekem jött, behajoltam, és oldalba vágtam. Mordult egyet, de nem adta fel. Most jobban figyelt, pár elvétett ütés után félrelépett, és ezt kihasználva, a háta mögé kerültem. Gyorsan elkaptam, és egyik karomat a késemmel a hasához tettem, a másikat pedig a nyakához szorítottam. Szorosan fogtam, meg sem mert mozdulni. Rajta tartottam a szemem, az illata nem volt rossz, de nem kergetett az őrületbe, mint valaki másé. A többiek éljenzésbe törtek ki, és páran odajöttek gratulálni. A király elégedett arccal zárta be az aznapi párbajozást.

***

Teltek a napok, és Rubyval csak akkor beszéltünk, ha valami fontos volt. Nagyon zavart ez engem, és láttam, hogy őt is. De muszáj volt így tennünk. Ő próbált napokon át közeledni, de nem engedhettem. Egyre jobb és jobb lettem a lovagok közt, már alig maradt ellenfelem. Ethan mindent megmutatott, és kezdtem nagyon megkedvelni.

Hétfőn este Ruby bekopogott a szobámba, ismét épp nyugovóra készültem. Már ing se volt rajtam, de ő berontott. Ideges tekintettel gyorsan becsapta, és bezárta az ajtót, aztán nekem rontott. A falhoz szorulva, a melleimet védve, alig mertem ránézni, vörös haja csak úgy szikrázott. Csak fújtatott az orrával, de nem szólt. 

- Öhm, hercegnő? - szóltam félénken.

A fejét lehajtotta, és hozzácsapta a kezét a falhoz. Szabadon engedett, és nem tudtam mit tegyek. Rám nézett, szemei könnyektől ragyogtak. Sóhajtott.

- Ruby? - közelebb léptem.

Közel húzott, és az ajkait az enyéimre tapasztotta. A testem felforrt, és ettől összerogytam. Egyszerre estünk le a földre, azaz ültünk. Megfogtam a csípőjét, majd a lehető legközelebb húztam magamhoz. Már nem zavart, hogy meztelen vagyok, csakis ő érdekelt. Puha ajkai nagyon édesek voltak, és nem engedtem, hogy pár pillanat alatt véget érjen. Elhúzódott, de még mindig összeért a testünk.

- Ne haragudj, elragadott a hév... - félénken szólalt meg, de közben mosolygott.

Megfogtam az ajkát, és adtam neki egy apró csókot.

- Miért haragudnék?

Nem szólt semmit. A fejét beletemette a nyakamba, én meg simogatni kezdtem a hátát. Észre sem vettem, hogy hálóköntösben van. És elég átlátszó volt. 

- Komoly a dolog közted és Ethan közt? - kérdezte halkan.

- Miről beszélsz? Csak segít nekem eligazodni. Ha érez is valamit irántam, nem tudnám viszonozni, mindig te jutsz mindenről eszembe... - nem tudtam már jobban pirulni, már így is forrt az egész testem.

- Ahh, akkor megnyugodtam. 

Még egy ideig elidőztünk egymás mellett, pár kis csók társaságában. Annyira kellemes volt, hogyha tehettem volna, egész életemben ezt csináltam volna.

- Ruby... ne haragudj a viselkedésem miatt, csak neked akartam jót. 

- Azzal hogy alig beszélsz velem? Nem volt valami kedves tőled. - közben az ujjaival simogatta a mellkasom, amit már egy ing fedett, mert látta, hogy zavarban vagyok, amiért meztelen voltam, ezért rám adta a földön heverőt. Persze, a melleimnél a kötőt lazán hagyta...

- Bocsáss meg!  - kedvesen megfogta az arcom, és megsimogatta.

- Nem tudnék haragudni rád, viszont most már békén hagylak. Reggel szembe kell néznünk a kérőimmel, légy szíves majd fogd vissza a nevetést. - nevetett pajkosan.

- Jól van, megpróbálok nem nevetni hangosan. - én is kacarásztam vele együtt.

Felpattantam, és felhúztam őt is. Megöleltem, megcsókoltam szenvedélyesen, majd búcsút vettünk egymástól reggelig. Annyira boldog voltam, vártam a reggelt, hogy újra láthassam.

Éjszaka különlegeset álmodtam. Valahova utaztunk Rubyval - a helyre nem emlékeztem, de a gyönyörű tájra igen. Tél volt, csend és nyugalom, a fákat hó borította. Valami egyszerű szekérféleségben zötykölődtünk. Kinéztem, senki sem hajtotta a lovakat, azok megvadulva rohantak. Nem értettem, mi történik, Ruby arca is megváltozott, hangos zokogásba kezdett.

- Mi a baj??? - ijedten figyeltem, ahogy az események egyik pillanatról a másikra megváltoznak és a csodaszép álom hirtelen igazi rémálommá válik.

- Sietnünk kell! Gyorsabban, gyorsabban, GYORSABBAN! - ordibálta a lovakra. Minden porcikám remegett a félelemtől. Menekültünk. Fogalmam sem volt, mitől, de éreztem, hogy valami nagyon nem jó. Láttam már dühösen Rubyt, de ez most más volt. Félelem, harag, szenvedés. Valami a kocsinak ütközött, mire felborultunk. Kiáltottam egyet, de csak egy reccsenést hallottam, majd Ruby a vörös hajzuhatagával élettelenül hanyatlott le a földre.

Zihálva ébredtem, patakokban folyt rólam a víz.

- Alisha! Alisha!!! - lassan kinyitottam a fejem és éreztem, ahogy Ruby teljesen rám nehézkedik. Remegve fogta a karjaimat és ijedten figyelt.

- Mi a baj...? Mi?

- Semmi baj. Rosszat álmodtál, és a nevemet sikoltoztad. De itt vagyok. - ölelt át gyorsan, szívemet pedig jóleső melegség fogta el.

- Igen… az álmom... - gyorsan megráztam a fejem, hátha elűzhetem így belőle az álmomban látott rémségeket, de nem sikerült. Ugyanaz a kép játszódott le előttem újra és újra; amikor Ruby élettelenül esik össze, én pedig csak tehetetlenül figyelem.

- Elmondod, mi történt? - kérdezte Ruby halkan. Nem akartam még jobban felidézni az álmomat, de nem szerettem volna neki azt hazudni, hogy nem emlékszem.

Miközben a hercegnő, akit szerettem, mellettem feküdt, addig én elmondtam neki minden egyes kis részletét az álmomnak. Ruby csendesen hallgatta, egyszer sem szólt bele. A végén alig bírtam kinyögni az utolsó mondataimat, a torkomat sírás szorongatta.

- Semmi baj. Itt vagyok. - szorította meg a kezemet Ruby, amikor végeztem.

- Annyira valóságos volt... - újra beleremegtem még csak a gondolatába is.

- Hidd el, nem szabadulsz te annyira könnyen tőlem! - mondta viccesen, majd hirtelen megcsókolt. Váratlanul ért, de annál jobban élveztem a helyzetet. Édes ajkai körül ölelték a szám. Istenien csókolt. Igaz, nem volt még túl sok tapasztalatom, de ezt biztosra tudtam mondani.

Romantikázásunknak az ajtókopogás vetett véget.

- Hölgyem, elnézést, nem látta Ruby hercegnőt? - hallottam az ajtó másik oldaláról Miranda kétségbeesett hangját. Ruby mellettem elkezdett halkan kuncogni. Nem tudtam, mit mondjak, így inkább tettettem a bolondot.

- Utoljára a szobájában, tegnap éjszaka. - kiáltottam ki. Miri még egy ideig az ajtóm előtt állt, aztán toporgott egy kicsit, majd elment. Ruby csillogó szemekkel, még mindig nevetve fordult felém.

- Ugye tudod, hogy nem szökök át mindenféle biztosíték nélkül? - kérdezte. Csak néztem rá bambán. Adott egy gyors puszit a számra, majd felugrott.

- Fél óra múlva jövök érted, menjünk el reggelizni együtt. - mondta. Boldogan beleegyeztem, és néztem, ahogy gyönyörű hajával eltűnik a szekrényem belsejében. Meglepetten néztem a nagy, barna bútorra.

- Mi a... - gyorsan a lány után mentem. A sok ruha között végre megtaláltam a szekrény végét. Kitapogattam egy ajtót, és halkan benyitottam. Ruby a másik oldalról vigyorogva várt.

- Most biztosan az jár a fejedben, mégis mit csináltam... én semmit! - kiáltott boldogan. Nem értettem, nagyon nem. Csak bámultam sokáig... értetlen fejemen felnevetett és odahúzott maga mellé.

- Tudod, mikor tegnap éjszaka kicsit... khm... elborult az agyam - aranyosan elvörösödött és elnézett valahova - akkor, nos, utánanéztem a vár térképének. Régen a te szobád anyám szobája is volt egy ideig. Csináltatott egy régi ajtót, a szekrényekkel rejtette el őket. Ma reggel szóltam Ethan-éknek, és kinyitattam velük. Hátha jó lesz még, már ha nem hiszed azt, hogy rád erőltetem magam, vagy nem akarsz most azonnal eltűnni a közelemből.

Mosolyogva ráztam a fejemet, szorosan magamhoz húztam és megcsókoltam.

- Sosem akarok eltűnni a közeledből, Ruby. Egyszerűen... - mondanivalómat hangos trappolás szakította félbe. A folyosón mindenki őrülten zajongott. - Mi a fene történik? - kérdeztem gyanakodva.

- Nem tudom... akkor szokott ez lenni, amikor... harc van.

- Hogyan jutna be ellenség a fővárosba?!

- Fogalmam sincs... egyik vidéki kastélyban voltunk, amikor azt megtámadták. Itt még sosem volt ilyen. - rémülten nézett rám. Gyorsan felkeltem és kinéztem az ajtón. Ethan ott állt a hercegnő szobája előtt, feltehetőleg ránk várt.

- Mi történik? - kérdeztem újra, ezúttal a lovagtól.

- Fellázadtak a mágiával rendelkező férgek. Azt hittük, mindenkit kiírtottunk, de a minap a városban elég érdekes eseményekre lettek figyelmesek a lakók. Mikor egy gyereket megöltek, a parasztok mindenkire rágyanúsították, hogy boszorkány, mindenki öldös mindenkit, most pedig beakarnak törni a palotába, igazságszolgáltatásért.

- Ez... szörnyű. - mondtam. Sok halált láttam már, de ha fiatal életekről volt szó, mindig is megrökönyödtem.

- Menjetek el a hercegnővel valami biztonságos helyre. Ennek a folyosónak a végén van egy kis rejtekajtó, azon kitudtok menni az alagsorba. Onnan eltudtok rejtőzni egy csomó helyen.

- Miért kellene elrejtőznünk?! - jelent meg mellettem Ruby, majd szétvetette az ideg. - Nem törtek be a várba és nem is fognak! Nem kell öldösnünk, egyszerűen csak ki kellene állnia apámnak és mondania valamit!

- Apád már elrejtőzött...

- HOGY MI?! - akadt ki teljesen a hercegnő. - Hogy lehet ilyen nyomorult, aki a SAJÁT népétől fél?! Nem tudott volna példát venni anyámról? Nem egyszer voltunk már ilyen helyzetben, mikor bekavartu… bekavartak a... - kicsit megremegett - a mágusok. És anyám kiállt a tömeg elé, és mondott valamit. És tudod mit tett az addig öldöklő tömeg?! ELHALLGATOTT ÉS FIGYELT! - ordibálta, de így is alig lehetett érteni gyenge hangját az egyre erősödő hangzavar miatt.

- Rejtőzzön el, hercegnő, kérem. Ez nem játék. Az anyja idejében biztos nem voltak ilyen agresszívek. Az atyja sem hiába menekült el!

- Az apám egy gyáva féreg. - mosolygott egyet lemondóan Ruby, majd hirtelen megindult.

- Te mit csinálsz?! - kiáltottam utána ijedten, de addigra már elslisszolt a rémült szolgák és lovagok sűrűjében. Miközben azon gondolkodtam, hogy lehet ilyen gyors, feltűnt, hogy az egyik ajtó mögött egy vörös hajkorona tűnt el. Gyorsan odarohantam.

"Mi van, ha nem erre jött?!" - futott át az agyamon. A szoba mögött a fegyvertár rejtőzött. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem kell visszamennem megkeresni a hálótermemben az íjamat. Egy csomó felszerelés volt a szobában, köztük a nyilam és az íjaim másolatával. Boldogan felkaptam és rohantam is ki a másik ajtó felé a hatalmas fegyvertárból. A szívem a torkomban dobogott, rettegtem, hogy Rubyt éri valami.

Ruby 

Mikor meghallottam, hogy a varázslók lázadoznak, nevek százai jutottak eszembe. A legtöbb ember, akire gondoltam, nem is volt a városban, csak Eliasról tudtam - és ez éppen elég volt, hogy bekattanjon nálam valami. Meg kellett találnom az összes magamhoz hasonlót. Miközben Alisha Ethannel beszélte meg mi történik, kiterveltem, mit fogok tenni. Nem hagyhattam, hogy Alisha rájöjjön, mire készülök, ezért magamra tettem a nemrégiben tanult varázslatot, amitől csak úgy suhanni tudok a tömegben. Reméltem, hogy Alisha nem is tud követni.

Így is történt. Miközben rohantam a folyosón, útba ejtettem a fegyvertárat. Egy csomószor betévedtem már, így tudtam, merre tartják a legjobb tőröket. Megfogtam egyet, majd rohantam tovább. Mikor becsaptam magam mögött az ajtót még hallottam, hogy valaki belép utánam. Éreztem, hogy Alisha volt az, de nem mertem megállni. Pedig mindennél jobban szerettem volna! De Elias és a társaim életveszélyben voltak, nem tehettem meg, hogy elhagyom őket. A tüdőm már alig bírta a futást, de nem adtam fel. Ledobtam a hercegnői ruhámat, és a mindig  alatta viselt egyszerű nadrágomban és barna felsőmben rohantam tovább. Hajamat nem tudtam összefogni ilyen rövid idő alatt - és nem is volt mivel. Szoknyámat bedobtam a legközelebb levő sikátorba, aztán Elias háza felé vettem az irányt. Nagyon reméltem, hogy még ott találom, bár biztos voltam benne, hogy ez nem így lesz. Nem lehetett akkora szerencsém.

Darkest Times 2.

Ruby 

Fáradtan huppantam le az óriási ágyamra, miközben szemem végig a csukott ajtómon volt. Hiába reménykedtem, tudtam, hogy holnapig már úgysem tudok beszélni a lánnyal. Alisha. Olyan gyönyörű név - és annyira illik hozzá!

- Hercegnő, elnézést - szólt félénken a szobalányom, mikor látta, mennyire elfoglaltak a gondolataim - készíthetem elő a hálóköntösét? 

- Igen, Miranda, köszönöm. 

Csendben vártam, hogy végre elmenjen Miri. Kedves lány, őszinte és félénk. Rajta kívül nem igen bírnék mást elképzelni szobalányomnak, nem mindenki tud ilyen igaz ember lenni, mint ő. 

- Úrnőm, elmenjek az íjász lány dolgait is elintézni? - elgondolkodtam egy darabig a válaszán. Nem hittem, hogy Alishának szüksége lenne bárkire is most, biztosan eltudja intézni a dolgait, de azért elküldtem hozzá Mirandát, legalább, hogy csak nézzen rá. 

Miután elment, gyorsan bezártam az ajtómat és már a hálóköntösömben, belehuppantam az ágyamba, ezúttal készen arra, hogy aludjak is. De nem tudtam. Nem voltam képes másra, csak gondolkodni. Minden héten leszoktam menni a börtönbe. Nem is tudom, talán anyám szokásai maradtak meg bennem, legalábbis sokan beszélik, hogy ő is mindig lejárt. Hogy csak szörnyülködni, vagy tényleg segíteni akart-e az embereken, fogalmam sem volt. Mindig is kétféle véleményem volt róla, és nem tudtam sosem eldönteni, vajon melyik volt a valódi. 

Azon a napon is úgy tettem, mint mindig. Megejtettem a heti börtön látogatásomat, tudok-e valami ártatlant megvédeni, vagy valakinek segíteni - tudom, mi szokott lenni azokon a helyeken, és már nem egyszer zártak be oda gyerekeket vagy fiatal lányokat, hogy a mocskos őrök kedvükre szórakozhassanak velük

Már aznap délelőtt, reggelinél is furcsa mendemondákat hallottam a konyháról, és nagyon kíváncsian mentem le a börtönbe. De azt nem hittem volna, hogy ennyire hatással lesz rám is az egész. Mikor megláttam egy lányt, kiszolgáltatottan, egy cellában egy mocskos pedofillal, görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudtam, él-e még a lány, vagy csak elájult, hiszen látszott, alaposan elintézték... emellett, a combja tiszta vér volt. Körülnéztem, és megláttam a ketrec előtt egy széttört nyilat és pár íjat. A tegez a lány hátán volt még mindig. 

-Őt miért hozták be? - kérdeztem erélyesen a mellettem álló őrt. 

-Azt hiszem, a mi területünkön vadászott, aztán rátámadt az éppen arra járó lovagokra. Egyszerű, nincstelen senki lehet, csak az íját és a nyilait találtuk nála. 

Elnéztem még egy ideig a lányt. A haja kusza barna, teste vékony. Szánalmat éreztem iránta és sajnálatot. Mégis volt bennem valami más is. Tényleg szánalmat érdemel az, aki egyedül, ilyen fiatalon rátámadhatott a lovagokra? Bátor volt. Nagyon. Ezt már akkor tudtam. Szóltam az őröknek, hogy ha felébred, azonnal küldessenek hozzám valakit. 

Alishán járt az agyam. Valami nagyon megfogott benne, de most sem tudtam, mi. Egyszerűen éreztem. És az, hogy ennyire megnyíltam neki... nem tudtam, milyen következményei lesznek. Csak remélni mertem, hogy igaz lesz az az érzésem, mi szerint ő tényleg jó, tényleg megbízhatok benne. Mikor átölelt, minden fájdalmam elillant. Kisírtam magam és sokkal jobban lettem. Ha ő nincs, nem tudom kiadni magamból a felgyülemlett érzéseim, és lehet, hogy újra pánikrohamban robbantam volna ki, ahogyan régen anyám halála után, mikor még évekig rosszul voltam. Manapság is fájt, de már elbírtam viselni. 

Viszont Alisha... mit művelt velem ez a lány?! Ha csak megszólalt bizseregni kezdett a testem. Nem éreztem még ilyet senki iránt. Bár ki iránt is érezhettem volna? Apám csakis nemeshez akart hozzáadni, minden kedden újabb lovagok, grófok, hercegek mutatkoztak be, sokszor ugyanazok. Untam, nem ismertem őket, de valahogy nem is akartam. Viszont Alisha... vágytam arra hogy megismerjem, hogy tudjam minden vágyát, álmát. Segíteni akartam neki, mint egy barát egy barátnak... vagy valami hasonló. Nem volt sok ember az életemben akiben megbíztam, vagy felszabadultan mertem beszélni. A szobalányommal beszéltem sokat és az udvari gyógyszerésszel, Eliassal, mivel ő is mágus volt, és vele oldottuk meg  betegségeket és hasonlókat. Persze a mágiát kettőnkön kívül nem osztottuk meg mással, csakis a hozzánk hasonlókkal. A királyságban voltunk elég sokan, de az udvarban csak mi ketten maradtunk, miután anyám meghalt és a többiek elhagyták a várost. A környező falvakba költöztek, sosem értettem miért félnek ennyire a fővárostól. Anyám is boszorkány volt, de megbetegedett, ami számomra rejtély maradt, mert mi nehezen betegszünk. A testét elégették, de apám nem engedte hogy lássam, sőt, egész héten egy torony szobába voltam zárva. Édesanyám mindig vigyázott rám, én voltam a szeme fénye, tanította a mágiát, a különféle recepteket, de csak amikor mágusokkal voltunk. Apám előtt se szabadott varázsolnom, és soha nem is tettem. Csak azt tudta rólam, hogy imádok az gyógyszerészetben segédkezni, azt már nem sejtette hogy a mágia is besegített nekem és Eliasnak.
Eszembe jutott közben hogy vissza kell neki vinnem a receptet, amit Alisha lábán lévő sebhez adott. Nagy szerencsém volt hogy nem hallotta, amikor varázsigét mormoltam a lábára fájdalomcsillapítóként. Nem tudtam még hogy mennyire bízhatok meg benne. De nagyon reméltem, sőt egyenesen vágytam arra hogy minden titkomat megosszam vele.
"Talán lehetne... velem, mellettem. Elvégre a görög mitológiában is volt ilyen..." - gondolkodtam. Összezavart hogy ennyire vonzónak találtam azt a lányt. A fürdőházban is próbáltam türköztetni magam hogy ne nézzek rá, de nehéz volt. A feszes mellei, karjai... Ha csak rágondoltam, akár az arcára is, bűnösnek éreztem magam. Ha ezt apám tudná...

***

Reggel frissen, Miranda ébresztésére keltem hajnali nyolckor. Gyorsan felvettem a fa kádam mellett lévő székemről a vörös, narancs színű ruhámat. A szobalányom bekötötte a ruhám hátul, és gyorsan megcsinálta a hajam, azaz két kis tincset két oldalról összefont nekem. Mindig szerettem így hordani a hajam, anyám is így járt kelt mindig, ezért én is imádtam. Amilyen gyorsan csak tudtam mentem a szomszédos szobába. Bekopogtattam többször is, de nem jött válasz. Megijedtem, és hirtelen betörtem a szobába. Senki nem volt bent, ezért visszamentem a folyosóra.
-Nem tudod hol van az újdonsült íjászunk? - kérdeztem egy szembejövő szolgát.
Megrázta a fejét, én pedig meg se várva a beszédét tovább indultam a folyosó végén álló őrökhöz.
"Hova tűnt?" - kezdtem aggódni.
- Láttátok a testőröm?
- Nem olyan rég elment arra felség. - mutatott az egyik őr a következő folyosóra.
Elindultam, sőt már futottam, meg akartam találni. Kiértem a folyosóról, az ajtót majdnem kiütve a helyéről. A nagy teraszon, ahova kiértem megláttam Alishát kikönyökölve a városra nézve. Megnyugodva lélegeztem fel, majd oda siettem hozzá. A palota egyik legszebb része volt ez, innen lehetett látni a főteret és a várost. Apám itt mondott mindig beszédet. Innen nyílt két folyosó, és a közepén pedig le lehetett menni egy kis szökőkutas udvarhoz, ami tele volt szobrokkal és virágokkal, meg apró fákkal.
- Megijedtem hogy máris elijesztettelek. - szóltam hozzá komoly hangon, ő meg összerezzent.
-Jaj... ne haragudjon felség! - mondta szégyenkezve, örültem hogy betartja az illemet kint, a hátunk mögött amúgy is őrök, meg szolgák voltak.
- Nem haragszom. - mosolyogtam, és visszatértem a kedves hercegnőhöz, láttam a megnyugvást Alisha szemében. Kinéztem vele együtt a városra. - Nem gond ha csatlakozom, ugye?
- Örömömre szolgál, felség.
- Jól aludtál?
- Ennyire jól még életemben nem. Talán még kiskoromban, amikor még tető volt a fejem fölött. - a várost fürkészte, nem nézett rám.
- Ah igen, a boldog gyermekkor. Szereted a gyerekeket?
- Szeretem őket, de nem hiszem hogy nekem lesznek valaha is.
- Miért?
- Nem vagyok oda a férfiakért... - egy kis nevetést véltem felfedezni a hangjából.
- Úgy érted hogy... a nőket szereted? - zavarban éreztem magam a kérdés miatt, miért is tettem fel, én idióta.
- Jaj, nem, nem úgy értem. Sosem gondolkodtam ilyesmin! Csak nem szeretem a férfiakat! - elpirult a válaszán, vagy a kérdésen, magam sem tudtam.
Megmosolyogtatott a látvány. Aztán inkább témát váltottam.
- Nézd! Ott jobbra, az a nemesek negyede. - mutogattam.
- Ahhoz képest hogy nemesek, elég ronda házaik vannak.
- Igen, tudod ezek a külföldi stílusok keveredései. Jó pár építészünk van külhonról, és hát meg is látszik. Találni szép házakat is, egy-egy annyira megtetszik, hogy azonnal oda is költöznék. Szoktak bálokat rendezni a nemesek nagyjai, majd elviszlek magammal, és körbenézhetsz. Idővel magadnak is vehetsz ott házat, vagy építtethetsz. A testőri fizetésedből fog telni rá!
- Ha a hercegnő nem haragszik, még egy ideig maradnék a szomszédos szobában... - pajkos szemekkel tekintett rám, az arcom meg azonnal kipirult.
- Khm, igen, annak jobban örülnék! Ott középen láthatod a nagy templomot és előtte a nagy piacot, aztán jobbra a szegény negyed. - próbáltam nem láttatni hogy zavarba jöttem.
Talán megtetszett Alisha? Lehet azért voltam ennyire zavarban tőle. Megijedtem.
"Ha beleszeretnék abból csak rossz következne." - gondoltam. De mégis vonzott.
Figyelmesen követte a város bemutatását, aztán a palotáét is, miután elindultunk apám színe elé. A hercegnő testőrének kinevezés kellett hivatalosan is. 

-Nos, megérkeztünk a király terme elé. - megállítottam a hatalmas barna fa ajtó előtt - Koncentrálj a feladatokra, és tedd oda magad rendesen, ha minden jól megy, ma meg is kapod a címedet.

- És mi lesz ha nem teljesítek jól? - kérdezte izgulva.
Nem akartam válaszolni, ezért kicsit haboztam, de látván türelmetlen arcát, ki mondtam.

- Ami lett volna veled, ha nem szabadítalak ki... - gondolni se mertem erre a lehetőségre.

Alisha nyelt egy hatalmasat. Félt. Megfogtam a vállát, és közelebb húztam.

- Tudom hogy menni fog, bízom benned. - suttogtam a fülébe. Megéreztem az illatát, amitől a testem felhevűlt. Elidőztem ott pár pillanatig, majd mosolyogva ránéztem.

-Megteszek mindent, felség! - szólt zavartan.

Beléptünk a nagy terembe. Apám a székén ült, a hivatali emberek pedig a nagy szőnyeg két felén sorakoztak. Alisha mellettem jött, majd megállt a lépcsők előtt, ami a trónszékekhez vezetett. Fellépkedtem nőiesen a helyemre, de mindenek előtt meghajoltam apám előtt. 

- Késtetek. - szólt apám kifejezéstelen arccal. Utáltam amikor ilyen volt, bár ritka volt az, hogy kedves legyen velem. Nem feleltem.

A teremre csend ereszkedett, és a király elkezdte mondandóját.

- Nos mint tudjuk, a hercegnő végre megválasztotta testőrét, ezért most próbára tesszük, hogy érdemes-e a címre, avagy nem. - Alisha bátorságteljes arca megnyugtatott. - Az első próba az ügyesség próbája, azaz célba kell találnod három táblát, különböző helyzetekből. Az egyik távol lesz, a másik mozogni fog, a harmadik pedig csak időnként lesz eltalálható. Eddig érted?

Alisha bólintott.

- A második párbaj, a te helyzetedben a nyilad csak végtagokat érinthet, majd tőrrel kell tovább harcolnod. Nem szabad megölnöd, csak földre kell küldened ellenséged. A harmadik pedig a gyónás, ha a tisztelendő atya feloldoz minden bűnöd alól, én megadom a címet neked. Fél óra múlva kezdünk, Ruby majd oda adja a fegyvereidet.

Felálltam, alig vártam hogy oda adhassam neki az új íját. Teljesen új felszerelést csináltattam neki, a fegyvernöknek megparancsoltam hogy mindenből a legjobbat csináltassa. Két új, csontból faragott nyelű tőrt kapott, tiszafából készült íjat, amibe faragtak mintákat is, és persze egy új bőr tegezt is a nyilaihoz. Oda adtam neki mindent, ő meg csak ámult és bámult.
 - Ez... - nyelt egy nagyot, miközben a felszerelését bámulta - Ez... mind? Az enyém? - lassan bólintottam. Felnézett rám, szeme csak úgy csillogott, és magabiztosan mosolygott. Örömét látva kicsit megnyugodtam, bár tudtam, nincs mitől félnem. Alisha biztosan kiváló harcos volt, kétség nem férhetett hozzá, hogy elbukjon a próbákon.
- Gyerünk, öltözz át és vegyél fel mindent. - invitáltam a teremből kivezető egyik kisajtó felé. Szemem sarkából láttam, hogy apám a fejét csóválja, mikor elhagytuk a termet és becsuktam magam után az ajtót.
- Mi ez a hely? - hallottam a sötétből Alisha kíváncsi hangját. Hirtelen fény töltötte be a szobát, meggyulladt az egyik fáklya. - Ez meg mi volt? - elkerekedett szemekkel bámult rám, illetve, én is rá. Én nem csináltam semmit!
- Mit csináltál? - lélegzetemet visszafojtva meredtem rá. - Mi vagy te, Alisha?!
- Tessék? Megmondtam, hogy semmit sem csináltam! SEMMIT. Beléptem és mikor becsuktad az ajtót meggyulladt a fáklya, de istenemre mondom, én nem csináltam semmit! - éreztem a hangján, hogy igazat mond. Teljesen megvolt rémülve. Akárcsak én...
- Rendben... hiszek neked. - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Még ha nem is tudott semmit, valamit lehet, hogy eltitkolt előlem. Nem tetszett a gondolat, hogy nem bízik meg teljesen bennem. De hát mit is várhattam volna? Én sem mondtam el neki, hogy igazából mi vagyok.
- Köszönöm. - suttogta halkan, és gyorsan elkezdett vetkőzni. Ledobta a fegyvereit az egyik fal melletti asztalra, majd kezébe vette a ruháit. Nem néztem rá. Féltem, mi is történik most.
- Öhm.. - nem akartam odanézni. - Hercegnő... Ruby... ezt.. - hátrafordultam, hogy megnézzem mit szerencsétlenkedik. Szórakozottan elmosolyodtam és odaléptem hozzá.
- Nem ismered az udvari göncöket, ugye?
- Kicsit sem... picit mások, mint az én összefoltozott ruháim.

 ***

Idegesen ültem le apám mellé. Mi voltunk a legjobb helyen. Körülöttünk a legnevesebb harcosok és fővezérek, a főpap és a többi előkelő nagyúr. Az aréna közepe elvolt kerítve, és a helység másik végén bábuk sorakoztak, előttük pár céltáblával. Nem néztek ki nehéz célpontoknak, így biztos voltam benne, hogy nem is lesz baj. Alisha tökéletesen megfogja csinálni. Ott állt középen, felkészülve a próbatételekre.

És tényleg. Egyetlen hiba nélkül végigvitte az egészet. Pislogni se mertem. Körülnéztem, mindenki tátott szájjal figyelte az eseményeket. Hogy tud valaki ilyen jó lenni?! Magabiztosan állt a céltáblák előtt, és sorra lőtte őket az íjával. Miközben koncentrált, szája egyetlen vonallá préselődött, szemeit összeszorította. Tökéletesen eltalálta a célpontokat, milliméterre pontosan.
- Úgy érzem, nagyon ügyes egy lány. - pillantott rám apám, miután Alisha végzett az első próbával. - De lássuk, véghez tudja-e vinni a nyilai nélkül!
- De hát most nem az jön, hogy csak végtagokra kell céloznia? - néztem apámra felhúzott szemekkel. Nem szokása egyetlen egy feladatot sem kihagyatni, így nem is tudtam, mire véljem az egészet.
- Azt láttuk, hogy tud célozni. De vajon milyen ügyesen bánik egyetlen tőrrel? - gonosz vigyor suhant át az arcán. Kirázott még a hideg is tőle, elkezdtem remegni. Mit talált már ki?
- Jöhetnek! - kiáltotta a király, és az Alisha körüli ajtók nagy zajjal kivágódtak. Öt óriási, vérszomjas kutya nézett farkas szemet a lánnyal. Morogtak, vicsorogtak.
Eközben harcosok sokasága gyülemlett be elénk, ha bármelyik kutya elszabadul, ne tudjon ránk támadni. A szívem a torkomba ugrott, legszívesebben kiáltottam volna, hogy azonnal hagyják abba. A félelemtől szinte mozdulni sem bírtam. Nem kutyákról volt szó, hanem egyetlen emberről. Apám ismét bizonyította a gonoszságát. Figyeltem Alishát. Arcán először szórakozottságot láttam, majd újra felöltötte magabiztos arckifejezését. Nem tudtam mire vélni. Valamelyik őr bedobott egy tőrt a terem közepébe. Alisha rám nézett, elmosolyodott, aztán ugrott. Be, a vicsorgó kutyasereg közepébe. Nem sokat láttam, a lány teljesen eltűnt az állatok között. Némelyik kutya eldőlt, vagy vonyított, de a 3 legerősebb oda-oda kapott Alishának. Az egész karja vérzett, de nem hátráltatta. Gyorsan lefogta az egyik kutyát, és az oldalába vájta a tőrt. A másik két jószág már inkább érzett félelmet, és nem mertek rárontani a lányra. Ránéztem az arcára. Szomorúság tükröződött rajta.
- Gyere... - csalogatta magához a kutyákat. Azok óvatosan odamentek és belebújtak Alisha ölébe, miközben ő simogatta őket.
- Ez nem lehet... Ezt hogy... - hallottam magam körül az előkelők csodálkozó szavait. Nem tudták mire vélni az egészet, ahogyan én sem.
A birodalom legvérszomjasabb kutyáit csak úgy megtudja szelídíteni?! Ijesztő volt, de közben büszke voltam rá.
- Azt hiszem, hívhatjuk a papot. - jelentette ki apám. Boldogan felpattantam a székemből és lefutottam Alisha felé. Az őrök gyorsan megállítottak. A kutyákat éppen akkor terelték kifelé, Alishának pedig mosták a karját. Gyorsan, hanyagul kötözték be a sebeit, engem pedig mérhetetlen düh fogott el. Próbáltam türtőztetni magam. 

"Majd én este normálisan megcsinálom neki..." - gondoltam magamban.
- Hogy lehettél ilyen jó?! - futottam oda Alishához, ahogy elengedtek az őrök.
- Megcsináltam? - nézett fel rám boldogan.
- De mennyire, hogy meg! - arca csak úgy ragyogott, szemeiben könnyek csillogtak. Ha nem lett volna ott minden egyes "fontos" ember, megöleltem volna. Átfutott a fejemen a csók gondolata is, de inkább elvetettem. Nem gondolhattam ilyenekre!

- Eléggé fáj a karom, egyik kutya teljesen beleharapott. Remélem azért egy ideig tudom majd szolgálni, hercegnő. - szörnyelkedve nézett a karjára.

- Megteszek mindent érted, ebben biztos lehetsz. Fontos vagy számomra, nagyon is... - mondtam, közben simogattam a karját.

- Ruby, - szólt halkan - el kéne engedd a karom, az apád figyel minket. Inkább menj, és később találkozunk. 

Nem mertem hátranézni atyámra. Nem akartam látni a megvető tekintetét. Bólintottam a lánynak, és elindultam a templom felé. Az aréna kapuján kiérve a hadseregünk kapitánya állított meg.

- Elkísérhetem a hölgyet? - szólt az álszent mosolyával, amitől a hányinger kerülgetett. Mivel apám valószínűleg még mindig figyelt, kénytelen voltam elfogadni a kíséretet.

Bólintottam. A kezét nyújtotta felém, de eszem ágában sem volt hozzáérinteni az enyémet. Kicsit tartottam is Edgartól.

- Eddig nagyon sikeres a lány, lehet mégis találtál helyettem megfelelőt. - nagyképűen lépkedett mellettem, szavai sem voltak eltérőek. 

- Igen, első pillantásra is szimpatikusabb volt bárkinél.

- Legalább miatta nem kell félnem a házasságunk felől.

- Tudod hogy az sosem fog megtörténni... - sziszegtem a fogaim közül, eszembe jutott a tegnap este, amikor a szolgám azt mondta hívat atyám... Az ajtó előtt a hadvezér várt rám, és azonnal rám vetemedett. Muszáj volt a mágiám használnom ismét ellene, hogy kiszabadulhassak a szorításából. Az emlékeit persze mindig töröltem, de az érzelmeit, avagy a szexuális vágyát irántam, sosem tudtam. Nem jártam sikerrel egyszer sem. Túl erős volt a gondolat, és apám, ő persze mit sem tudván hogy ez a beteg elme mit tenne velem, támogatta a házasságunk ötletét. Nehezen, de rávettem hogy maradok a kérőimnél.

- Ne légy oly biztos benne... - megnyalta a száját, miközben hosszú fekete haját igazítgatta. 

Azonnal elkezdtem gyorsabban lépkedni a templom fele, igyekezvén hogy lehagyjam azt a semmirekellőt. Alisha. Eszembe jutott, és máris megnyugodtam. Két napja ismertem, de valami már az első szemkontaktusnál megfogott benne. Lehet csak azért volt, mert még új volt itt. De ilyen érzést egy kérőmnél sem éreztem, avagy egy-kettőnél, de azokat miután megismertem, lemondtam róluk. 

Oda értem a templomhoz, Alisha már bent volt, beléptem én is, majd leültem egyik sorba. Itt már nem volt akkora tömeg, csak a lényeges emberek. Apámat sem láttam, lehet valami fontos dolga akadt közben. 

Az oltár mellett álló tiszteletes magához hívta Alishat. A lány pattant, láttam hogy a karját fogja, biztosan fájt neki. Letérdelt, fejét lehajtotta. A pap belekezdett mondandójába.

- Mond gyermekem, vétkeztél az utóbbi időben? - kérdezte.

- Igen atyám, loptam, hogy életben maradhassak. Az életem kegyetlen volt. Apám elhagyott, anyámat visszatértekor megölte. Bosszúból megöltem. Ennyi az összes bűnöm.

- Ezek nem kis bűnök, lányom. De Isten kegyelmes, megbocsájt neked, ha keresztény lelked tiszta. - Alisha kezeit megfogta, de láttam az arcán a félelmet.

- Kegyelmes atyám, én... nem vagyok megkeresztelve. - arcát lehajtva, szégyenkező hangon mondta.

Hallottam néhány sugdolózást, a tiszteletes meg rám nézett. Intettem a fejemmel, majd felálltam. 

- Tisztelt közösség, ha nem bánjátok, ma keresztelést is tartunk. - szóltam komoly hangon. Ellenvetéseket mondogattak, de nem érdekelt. 

A tisztelendő atya követte az utasításaim, és megkeresztelte Alishat. Örömteli volt az arca, az élete megváltozott, és ahogy láttam örült ennek. Apám csak a szertartás végére ért be, kifejezéstelen arccal ment hogy lovaggá, illetve testőrré nevezze a lányt. Én is mellette álltam, a kezemet fogta, és nekem mondta esküjét. Jól eső érzés járt át, amikor rájöttem hogy valamiféleképp hozzám tartozik.

A tömeg lassan oszlani kezdett a templomban, apám is, és a nemesek tagjai is elhagyták a helyiséget. Alisha és én bent maradtunk még egy kis ideig, ő a diszítést figyelte, én meg imádkoztam.

- Nem lett volna muszáj itt maradnod. Pihentetned kellene a karod. - szóltam mosolyogva az imámat befejezvén. Lassan felálltam, és a terem közepére álltam, a szent vízbe merítettem ujjaim.

- A testőröd vagyok, szóval nem hagylak egyedül. Ki az a férfi akivel ma beszéltél? Úgy láttam az arcodon, hogy nem kedveled a társaságát. - mondta háttal nekem.

Mosolyogtam. Talán féltékeny volt? Vagy csak féltett?

- A hadvezér.

- A jövendőbelid? - kérdését gyorsan szegezte nekem. Meglepett.

- Remélem sosem kerülök a kezei közé, utálom azt az embert, minden mozdulatát. Csak a vágy hajtja őt, a testem és a királyság iránt. - lehajtott fejjel magyaráztam. Hallottam ahogy Alisha megfogta a kezem hátulról.

- Megmentetted az életem, és ezért sosem fogom engedni hogy bajod essen. 

Magamhoz húztam, egyik kezemet a derekára raktam, másikkal még mindig tartottam a kezét. Felforrt a levegő köztünk, mosolyogtunk egymásra, de nem tudtuk mit mondjunk. Aztán megszólalt.

- Megláthatnak minket... - zavarba esetten szólt, a hangja elcsuklott.

- Igazad van. - elengedtem, majd elsuhantam a háta mögött az ajtó fele, közben leheltem egy csókot  vállára. - Gyere, mennünk kell. - hívtam magam után az ajtóból, mert lefagyva állt az oltár mellett.

Darkest Times 1.

Alisha 

Célozz. Pontosíts. Lassan, csendesen készülj elengedni a nyilat. De az őzem elfutott hirtelen.

"Remek, ma is halat eszek."

Nem sokáig sikerült morognom az elszalasztott vadon. A combom szélét egy nyíl fúrta át. Már értettem miért futott el a vacsorám. Összerogytam, ahogy a testemben szétáramlott a fájdalom, majd becéloztam két, a hátam mögött felbukkanó lovagot, akik épp felém futottak. Az egyiket szíven találtam, de mire a másikra is lőttem volna, már rám ugrott, hogy lefegyverezhessen.

-Az Isten verte képeteket! Miattatok elszaladt az őzem. - szóltam hevesen, közben próbáltam a még ép lábammal lerúgni magamról a lovagot.

-Hallgass el, szajha! - parancsolt rám.

Közben még érkezett két ember, mindkettő íjász volt. Megkötözték a kezem, majd felállítottak. A nyilat a combomba törték, ezért iszonyúan fájt.

-Na, fiúk, ki akar előbb játszani vele? - kérdezte egyik röhögve.

Felháborodtam, nem elég hogy hátba támadtak, de meg akarnak erőszakolni is. Leköptem.

-Soha nem érhetsz a testemhez, te fattyú. - sziszegtem a fogaim közt.

Felpofoztak, egyik hasba rúgott, kétszer is. Földre estem ismét.

-Büdös szuka! Vadászni mersz a tartományunkon, és még gyalázni mersz minket?

Aztán csak ütöttek, amíg el nem ájultam. Csak azt éreztem, ahogy feldobnak a lóra vérző szájjal és sebekkel, amik csak úgy sajogtak.

***

Fejem valami hidegnek csapódott. Hideg, büdös, penészes levegő járta át a tüdömet. 

"Hol vagyok?!" 

Fel akartam ugrani, de éles fájdalom nyilallt minden testrészembe. Próbáltam felemelni a fejemet, hogy szétnézhessek, mégis mi történt velem, de mindannyiszor visszaestem a nyirkos kőre.

És akkor beugrott, mi is történt. Azok a mocskos lovagok elkaptak vadászat közben... Biztosan behoztak a legközelebbi klán egyik tömlöcébe. 

"Nagyszerű" - gondoltam magamban, és halkan mormogva szidtam mindenkit. Minden istenséget, minden klánt, minden egyes szélhámos lovagot.

-Csak óvatosan a száddal, kis hölgy. - hallottam egy mély hangot mögülem. Összerándultam. Nem ijedtem meg, nem tudtak volna velem olyat csinálni, amit még nem éltem át. Erős voltam. Nagyon is. Nem ijesztett meg egy lovag, se semmi útonálló sem.

Nagy nehezen megfordultam, hogy láthassam, ki szólt hozzám. A hang forrása egy félig fogatlan, őszies, gonosz képű öregúr volt, aki ugyanabban a ketrecben csücsült, ahol én. Meredten bámult rám, mire inkább elfordítottam a fejemet.

-Nem akarsz közelebb jönni, te drága? - suttogta, majd jó hangosan körbe nyalta a száját. Az undor feljött a torkomig, ha nálam lett volna a nyilam, biztosan azonnal belé lőttem volna. Egyenesen a szívébe.

Ahogy bekúsztam az cellám sarkába éreztem, hogy minden erőm elhagy. Alig bírtam nyitva tartani a szememet, mindenem sajgott a fájdalomtól. Mindeközben csak remélni mertem, hogy a lovagok nem erőszakoltak meg, míg ki voltam ütve. Undorodtam már a gondolatától is. Ránéztem a ruházatomra, és láttam, hogy a lábam csurom vér, ahol a nyíl eltalált. Végig tekintettem a mellkasomon, de szerencsémre nem volt semmi gond a ruhámmal, a vállamnál viszont elszakadt a nemrégiben megvarrt folt. Mivel otthonom nem volt, se pénzem, mindig foltoznom kellett a ruháim, azt a keveset is, ami volt nekem. Megnyugodva dőltem vissza a sarokba, viszont az öreg még mindig idegesített. Nem közeledett hozzám, de a tekintetétől legszívesebben falra másztam volna. Nem féltem, viszont most nem voltam elememben, ezért is kicsit aggasztott a dolog. 

-Vályúhoz mihaszna banda! - kiabált az egyik őr, és lenézően tekintett ránk.

A tekintetem a kezében lévő nagy fekete üstre tévedt, amin a még múltheti étel is száradt. Hányingerem támadt, de ennem kellett. Töltöttek két tálkába levest, majd betolták nekünk, ami miatt a fele kiloccsant a földre. Gyorsan az enyémhez kusztam, majd gyorsan nyelni kezdtem. Az íze semmihez se volt hasonlítható, annyira rossz volt.

"Gyerünk kislány, menni fog." - lelkesítettem magam, és próbáltam nem kiöklendezni azt az ocsmányságot, amit ezek levesnek neveztek. Nem tudtam miből van, a szagából nem tudtam megállapítani, de nem is akartam. Miután az utolsó cseppet is lenyeltem, ránéztem az öregre. A szakálláról csöpögött le a leves, és csámcsogott. Utáltam abban a ketrecben lenni. Kinéztem a kis pinceablakokon, már a nap is szépen sütött, pont rám. Leírhatatlanul jól esett a melege, talán ez volt az egyetlen jó dolog ott. Addig próbáltam azon a helyen maradni, ahol megtalált az a kis boldogságot okozó napsugár, amíg csak tudtam. Mindig is imádtam a természet minden apró csodáját. A napot, a felhőket, az esőt. A gyönyörű viharokat, és az olykor jó pár kunyhómat tönkre tévő szelet is. Mondhatni, ezek éltettek.

Miután besötétedett, az őrök nem hagyták, hogy sötétben maradjunk. A kis cellaablakokon már nem jött be fény, de mindenki ketrecénél gyújtottak egy-egy fáklyát. Kicsit furcsállottam. Nem egyszer voltam már fogságban, és azok a helyek közül senki sem világította ki a rabok helyét. Csak az őröknek volt némi világítás, ahol tudtak enni és inni, vagy éppen idiótaságokat "játszani".

Elgondolkodtam mi lenne, ha ki tudnék nyúlni az egyik fáklyáért és fel tudnám gyújtani a börtönt. Vajon meg tudnék menekülni? Végül inkább nem akartam kipróbálni. 

Gondolkodásomat két őr lépkedése zavarta meg, kinyitották a szomszédos cella ajtaját, és kivittek a folyosóra egy rabot. Figyeltem csendben a történéseket.

-Mit is mondogattál ma nekünk, te paraszt? - kérdezte az egyik.

-Kérem ne! - könyörgött térden az őröknek.

-Hallgass! Remélem tudod, hogy holnap a bájkeverő szajhád akasztják, utána a kicsit is lefejezik! - mondta röhögve a másik. 

"Itt aztán nem szeretik a boszorkányokat.." - gondoltam. A paraszt kérlelte még egy ideig őket, a két őr meg csak röhögött rajta. Aztán elvágták a torkát. Piros, selymes palástjukat vércseppek borították, és ugyanúgy vaspáncéljukat is. Megijesztett a látvány, örültem, hogy nem voltam boszorkány.

Próbáltam aludni, de annyira fájt a testem, tele voltam ütésfoltokkal, a combomról nem is beszélve. Féltem, hogy elfertőződik, már látszott, hogy kezd üszkösödni. Kiszedtem belőle a még benne maradt nyíldarabot, közben harapva a ruhámat, mert nem akartam sikítozni. Letéptem a két kar részét a ruhámnak, és bekötöttem vele a sebem. Iszonyúan fájt, csak reménykedni tudtam, hogy megérem a holnapot... főleg, miután szédülni kezdtem.

A zuhogó eső hangjára ébredtem fel. A lábam teljesen el volt zsibbadva, mozgatni sem tudtam, valószínűleg túl szorosra kötöttem a sebem. Meglazítottam, és máris keringeni kezdett a vér. Az orromat az ázott föld és fű kerítette hatalmába. Aztán fülelni kezdtem.

-...ma jön le a hercegnő a szokásos látogatására! Rendbe kell tennünk a helyet, hátha végül mi vihetjük ágyba! - röhögve susmogott a két őr, akit az este is láttam.

Gerinctelen senkiháziak voltak. Utáltam az ilyeneket, olyanok voltak, mint az apám, aki halálra verte anyámat, majd később ő is követte a nyilam által. Pár férfival volt dolgom a húsz évem alatt, de annyi pont elég volt, hogy eldöntsem, egyedül maradok. Egyedül éltem, hol itt, hol ott. Nem szerettem egy helyen maradni, mindig is imádtam kalandozni, felfedezni, felpezsdült tőle a vérem. Ismét a lábamra néztem, muszáj volt ezt is túlélnem, nem halhattam meg még. Nem voltam felkészülve rá, és nem is akartam. Még járni-kelni akartam, a természetet bóklászni, felfedezni az ismeretlent, új dolgokat tanulni. Hirtelen szomorúság öntött el.

-Mi baj kislány, csak nem félsz a haláltól? - nézett rám az öreg a szembe levő sarokból.

Annyira el voltam magammal foglalva, hogy néha észre sem vettem a jelenlétét. Nem mert hozzám érni, és ennek én nagyon örültem.

-Nem tudna elhallgatni? Semmi kedvem egy koszos, vénemberrel társalogni. - sziszegtem ki a fogaim közül.

-Csak megfordult a fejemben hogy örömet okozzunk egymásnak. - ismét nyalogatni kezdte a száját.

-Arra ne is számíts te félkegyelmű! - leköptem.

Az öreg még mindig vigyorgott, nem nagyon érdekelte, amit tettem. Hirtelen a bejárat felé kaptam a fejem, valami történt. A bejáratnál egy vörös hajú lány jelent meg, hosszú zöld ruhában, arany díszítésekkel rajta. Hátáról egy fekete palást omlott le. A haja szépen egyenletesen helyezkedett el rajta. A fején egy korona volt, amiből egyből tudtam kicsoda. Elindult befele, és benézett minden ketrecbe.

-Kapnak rendesen enni? - hangjáról a madárcsiripelés jutott eszembe, annyira lágy és dallamos volt.

-Persze felség. - szólt az egyik őr.

Mire elért hozzánk, az öreg behúzódott a cella sötét részébe. Lehajolt hozzám, és a szemembe nézett. Én elfordítottam a tekintetemet, nem illett volna a szemébe néznem, ő annyira tiszta és szép volt, nem mellesleg még hercegnő is.

-Fáj a lábad? - kérdezett kedvesen.

-Hazudnék, ha mondanám, hogy nem. - csendesen válaszoltam.

-Felség ne pazarolja az idejét ilyen tolvajokra! Holnap úgyis meghalnak. - szólt ismét az őr.

A hercegnő mérgesen rátekintett, közben még mindig ott guggolt a cellánál.

-Mi miatt hoztátok ide?

-Le akarta vadászni az egyik őzt az erdönkben.

-A ti erdőtök? - nézett kérdően rá.

-Elnézést felség, az öné. - szégyellte el magát, én meg mosolyogtam magamban.

-És ki dönti el, hogy ki vadászhat itt és ki nem?

-Ön, hercegnő.

-Mellesleg, takarítsátok el ezt a férget mellőle. - mutatott az öregre - Mi a foglalkozásod? - ismét kedvesen mosolygott rám.

-Íjász vagyok, és élelmet gyűjtöttem épp, ne haragudjon felség, hogy a területén vadásztam! - esedeztem, mivel általa kiutat láttam erről a szörnyű helyről.

-Igazából atyámé, de persze megbocsájtok neked, beszélni fogok ma vele. Később még visszajövök hozzád.

Életem során nagyon kevés emberrel találkoztam, aki ennyire kedves volt. Nem időzött tovább, elment a börtön helyiségből, és én úgy éreztem mintha kihunyt volna a remény. Reméltem, hogy amikor visszajön, jó híreket fog közölni. Az őrök közben kivonszolták az vénembert mellőlem, és átrakták a szomszédos ketrecbe. Sokkal nyugodtabb lettem, mertem aludni, így hát nem is haboztam sokat, próbáltam a fájdalmammal álomba merülni.

-Nem értem miért kivételezik vele, ő is ugyanolyan rab, mint a többi!

-Ne is mond, rég nem láttam ilyennek Ruby kisasszonyt!

Hallottam még félálmomban a beszélgetést, furcsának találtam. Vajon miért lehettem kivételes? Nem tettem semmi jót, csak rosszat. De legalább tudtam, hogy van reményem így kijutni.

***

Órákkal később egy meleg kéz érintette meg az arcom. A hercegnő mosolygott rám, amikor kinyitottam a szemeim. 

-Ő az atyám! Már készítettem krémet is a lábára, biztosan jól fog szolgálni a seregedben. - szólt egy másik emberhez.

A szívem a torkomban dobogott, amikor felnéztem rá, szakállas, barna hajú, igen erős testalkatú ember volt. Piros és barna ruhái mellet, a vérvörös palástja igen jól állt. Az ő fejét is korona díszítette, persze nagyobb, mint a lányáét. 

-Rendben, de ha nem jön helyre, és nem fog jól harcolni, ugyanaz a sors vár rá, mint itt a többire.

Nyeltem egyet, de ez mégis jobb volt, mint meg se próbálni.

-Lehet a testőröm? - kérdezte apját.

-Ám legyen, de mind mondottam, jól kell szolgálnia. - a király ezekkel a szavakkal el is hagyta a helyet, és ment dolgára.

A hercegnő intett a fejével a két őrnek, hogy nyissák ki a cellám ajtaját. Annyira boldog voltam, hogy az leírhatatlan volt abban a pillanatban. 

-Gyere, segítek! - szólt a lány, amikor látta, hogy nehezemre esik felállni. 

-Felség, had vigyük mi, ne kenje össze magát azzal a paraszttal! - az őrök már megint fecsegtek. 

-Ha még egyszer parasztnak mered hívni, fejedet vetetem. - szólt haragosan, azzal tovább álltunk.

A vállára rakta a karomat és úgy mentünk. Kivitt a pincéből, ahol a börtönök voltak. Megállítottam kicsit, és mélyen beszívtam magamba a friss levegőt.

-Hercegnő, nem tudnám szavakba önteni, hogy mennyire hálás vagyok! - mondtam, majdnem ki ejtve pár könnyet.

-Majd akkor légy hálás, amikor lefürödtél, és megkapod a kenőcsöt, amit készítettem neked. Remélem helyreteszi a lábad. 

-Nem találkoztam még ilyen gondoskodó emberrel, mint felséged. 

-Majd meghálálod azzal, hogy a testőröm leszel, pár nap múlva esküt teszel. A szobád nem lesz messze az enyémtől, mivel nagyon rajtam kell majd legyen a szemed! - pajkosság hangzott a szavaiból.

A tűző naptól alig láttam valamit. Lágy szellő simogatta arcomat, miközben elvonultunk a kastély felé. A börtön jóval messzebb volt, mint hittem. Jó pár perces séta múlva értünk el a várhoz. Megálltunk a főtéren, és  vártunk. Nem tudtam, miért, de nem akartam megkérdezni a hercegnőt. Jószívűnek tűnt, de nem hittem, hogy sokáig meg fog tűrni. Sosem csinálják ezt az uralkodót, és nem is hittem, hogy ezúttal bármennyire is másképp lesz. Bekerülök a seregbe, aztán valamelyik csatában meghalok. Megremegtem a gondolattól, hogy lehet, tényleg hiábavaló az életem. Hiszen senki se lenne, aki aggódna értem, aki megsiratna, ha meghalnék.

Mivel eleve a sírás szélén álltam, mikor kihoztak a börtönből, nem akartam még több szomorú gondolattal bombázni magamat. Ahogy megszokta a szemem a fényt, korul tudtam nézni. A főtéren voltunk, előttünk a város, egy óriási piaccal. Nem jártam még a fővárosban, de nem hittem, hogy ilyen nagy. A piac mögött nagy, ronda házak sorakoztak. Rengeteg ember volt a téren, az utcákon. Voltak, akik amint megpillantották a hercegnőt, megálltak megbámulni. Ha valaki az uralkodó mellett rám is nézett, csak megvetést és szánalmat éreztem. Semmibe vettek. Mintha egy senki lennék. És végül is, igazuk is volt. Tényleg az voltam, egy jelentéktelen íjász lány, aki csak a nyilaihoz értett.

-Meg akarod kapni még ma a szobád? - szólt rám kedvesen, de határozottan Ruby. Zavartan ránéztem, és nem tudtam, mit mondjak.

-Elnézést, azt hittem, várunk valakit. - hebegtem és a palota irányába fordultam. Amilyen rondák voltak az egyforma, hol nádtetös, hol valami másból összetákolt anyagú házak, annyira szép volt az uralkodó lak. Bár, ahogy megnéztem, Ruby sokkal gyönyörűbb volt, mint bármiféle épület.

Gondolatomra elöntötte arcomat a pír. Még magamon is meglepődtem.

-Csak gondoltam, nem jártál még a fővárosban, és hátha körbe szeretnél nézni, hol is vagy. - mondta, még mindig mosolyogva. Óvatosan visszamosolyogtam rá.

- Hát remélem, lesz még alkalmam jobban is nézelődni.

Meglepetésemre kacsintott egyet a hercegnő, aztán gyorsan megindult az óriási ajtó felé. Több őr is állt a téren, és a bejárat mellett is voltak páran. Nem tudtam, mire ez a nagy védelem. Vagy vajon mindig így biztosítják magukat? Nem úgy tűnt, mintha veszély leselkedne, mindenki vígan mászkált, senkin nem érződött félelem.

Követtem a hercegnőt, de mikor be akartam utána lépni, dárdákat kaptam egyenesen a hasam elé. Pár centi, és belém szúrhatták volna.

-Hogy gondolod, hogy egy ilyen mihaszna mint te, beléphet a palotába? - szólt hozzám morogva az őr, aki megállított. Már éppen vissza akartam vágni, mire a hercegnő jelent meg mérgesen nézve az őrre, berángatott maga mellett.

-Ő velem van! - vetette hátra, már nyugodtan. A kezemet fogva vonszolt fel lépcsőkön, folyosókon vezetve. Ahogy szorított, éreztem milyen meleg a bőre. Az enyém mindig hideg, durva volt, az övé pedig a legselymesebb, amit valaha is éreztem. Újra elvörösödtem gondolataimtól, és inkább elkezdtem megfigyelni a helyet.

Az óriási folyosókon végig képek sorakoztak. Nem volt egy hétköznapi vár. Sokkal szebb volt, mint amilyennek gondolni lehetett. Hófehér falak, nagy, vörös ajtók. Ahogyan közeledtünk a hercegnő lakosztálya felé, egyre több fáklya világította be a helyet. Ahogy láttam, Ruby nem szeretheti a sötétséget.

-Az én szobám mellett van egy kisebb vendégszoba, az lesz a tiéd. Megfelel? - állt meg hirtelen mellettem. Még mindig fogta a kezemet, én pedig nem szándékoztam elengedni.

-Tökéletes. - mondtam gyorsan. Nem tudtam, mit válaszolhatnék, sosem voltam jó abban, hogyan beszéljek az emberekkel. Amíg meg nem ismertem Rubyt, nem is érdekelt, de most kezdett zavarni, hogy fogalmam sincs, hogyan beszéljek a hercegnővel.

-Rendben. -tovább indultunk közben - Akkor berendelem a szobalányom takarítani, ágyneműt cserélni. Hozatok neked ruhákat, amiben járhatsz, kelhetsz. Jaj és persze egy íjász felszerelést is kapsz, a méreteidet majd a varrónők leveszik minél előbb.

-Felség, nem tudnám kifizetni mindezt. Nincs pénzem, se semmim igazából... - szóltam kicsit elgyengült hangon.

Mérges tekintettel kaptam szembe magam.

-Emlékeztetlek, te a hercegnő testőre vagy. Minden, amit kapsz, a kincstár állja. Ne foglalkozz ezekkel a dolgokkal, én elintézek mindent.

Nyeltem egyet, és bólogatni kezdtem. Pár centivel volt magasabb nálam, de abban a helyzetben, kétszer akkorának tűnt.

-Apropó, milyen fából szeretnéd az új íjad? Vagy intéztessem az udvari fegyvermesterrel?

-Nekem szinte bármilyen megfelel, felség. - annyira halkan beszéltem, hogy szinte már suttogás lett belőle. Válaszul csak bólintott.

Közben tovább indultunk, a folyósokon szolgákat láttam, meg néhány ajtónál fegyveres őröket. Tényleg nagyon oda figyeltek mindenre. Nem tudtam hová megyünk, de arra rájöttem, hogy óriási a palota, bár ez már kintről is meglátszott. Aztán hirtelen egy lépcsőhöz értünk, ami lefele csigázott. Ahogy leértünk, egy nagy terem fogadott minket, meleg volt és párás a levegő. Voltak kis szellőztető ablakok, amiről rájöttem, hogy egy pince félében vagyunk. A fal kőből volt, a sarkokban öltözők voltak, egy másik sarokban pedig egy fa kád. A terem közepén egy nagy medence terült el, nyolcszögű volt, a szélein ülőke, és pezsgett benne a víz. Fölötte boltívek voltak, és a nyolc oszlop közül, minden másodiknál egy-egy futónövény volt, amik szinte megtöltötték az egész plafont. Láttam szemben velünk egy rácsos fa ajtót, mi elválasztott egy kőből épített kisebb medencét. Biztosan az csak kiváltságosoknak szolgált. Más növények is voltak a fürdőházban, de már nem tudtam annyira összpontosítani, amikor szédülni kezdtem, és összeestem.

Pár perccel később Ruby karjaiban ébredtem. Az aggódó tekintetéből, egyből visszaváltott a gyengéd mosolyába, amikor meglátta, hogy kinyílik a szemem. Zavarba ejtő volt a helyzet, ezért egyből felültem.

-Nem ettél sokat a napokban, ugye? - kérdezte a hátam mögül.

-Hát...

-Gyorsan lefürödsz akkor, és utána megyünk enni.

-Felség, - szólalt meg egy ismeretlen női hang - itt vannak a törölközők, kíván még valamit?

-Igen, készítsd elő kettőnknek a vacsorát kérlek, a kis teremben. - szólt határozottan.

-De felség, az nem magának való hely!

-Nem kértem oktatást.

A szolga azonnal kitopogott, és csak ketten maradtunk, én még mindig a földön ülve néztem magam elé, értelmét keresve ennek az egésznek. A lábam még akkor is iszonyatosan fájt, és nem tudtam hogy egyáltalán életben maradok-e.

-Egész nap ott akarsz ülni, vagy végre összeszeded magad? - lépett elém, én meg egyből összekaptam magam. - Vetkőzz, aztán irány fürdeni.

Ennél kellemetlenebb már nem is lehetett volna a helyzet, de megtettem amit kért, vetkőzni kezdtem, és elindultam a fa kád fele a sarokba.

-Mit csinálsz? - nézett kérdőn rám, közben a palástját oldotta el.

-Fürdeni készülök, ahogy felséged parancsolta.

-Nem abba gondoltam, hanem ebbe. - mutatott a medencére.

Nem ellenkeztem, csak tettem amit mond. A bőrömet égetni kezdte a forró víz, de annyira jól esett, hogy amint tudtam elmerültem benne. A hajamat gyorsan kibontottam, és élveztem ahogy a jól eső érzés végig járja a testem. Ruby épp a ruháját akarta levetni, amikor a szolga visszatért.

-Felség! - szólt kissé ijedten - A király hívatja!

-Ah, ne. Miért pont most? - gyorsan visszavette a palástját, a szolgának megparancsolta, hogy maradjon velem, amíg visszatér.

Elkezdtem mosni magam, a lány meg a kezembe adott egy csúszós tárgyat. Az illata isteni volt, levendula áradozott belőle.

-Mit kezdjek ezzel? - néztem kérdően rá.

-Nem tudod mire használják a szappant? - nevetésre húzta a száját. Valószínűleg rájött, hogy fogalmam sincs miről beszél, amikor még mindig a kezemben tartogattam a "szappant".

-Kend magadra, majd mosd le a vízzel. Tisztább leszel és illatosabb! - utasított.

Tettem, amit mondott, nagyon selymesnek éreztem, az amúgy mocskos bőrömet tőle, és persze tisztának is. Nem szálltam ki akkor sem, amikor már teljesen lefürödtem, mert nagyon rég fürödtem, és most jól esett ez az újszerű érzés.

-Ha le szeretnéd tisztítani ott, - mutatott a női részemre - és ott - aztán a hónaljamra - adhatok egy pengét. - bólogattam, végül is, ha már tiszta voltam, legyek teljesen.

Rubynak nem kellett sok idő, és vissza is tért, kezében a kenőccsel, amit már annyit láttam. Kissé idegesnek tűnt. Szerencsére én már teljesen kész voltam, így nem volt olyan zavaró a tekintete.

-Most már elmehetsz. - utasította a lányt - Később még beszélünk.

Ujjaival intett, hogy szálljak ki a vízből, és törölközőbe bújtatott. Ő tette rám, nem engedte, hogy elvegyem. A keze végig siklott a melleimen, amitől elvörösödtem, és ő elmosolyodott. Leültetett, és feltolta a combomnál a törölközőt.

-Nem szép látvány. - szörnyedt el, amikor meglátta.

Lassan rákente a zöld masszát, én meg majd megvesztem a fájdalomtól. Egyre inkább elkezdett fájni, ahogy szétkente rajta, szúrt, és égett együttesen.

-Sajnálom! - aggódott.

-Semmi gond, csak legyen ettől jobb. - sziszegtem.

Valamit mormogott, de nem értettem, nem tudtam figyelni. Aztán lassan enyhülni kezdett a fájdalom, és már jobban voltam.

-Felség, nem értettem amit mondott. - mondtam nagy levegőket véve, verejtéktől kiverten.

-Semmiség, ott vannak a friss ruháid, öltözz, és menjünk enni. - mosolygott zavartan.

-Rendben. És... köszönöm! - a lábam még zsibbadt ugyan, de máris jócskán éreztem a kenőcs hatását. Lassan lábra álltam. Reszkettem. Mikor Ruby észrevette mennyire fázok, felém nyújtotta az új, jó meleg köpenyem. Gyorsan felvettem. Kaptam egy új nadrágot is. Nem tudom, milyen anyagból készülhetett, de az eddigi legkényelmesebb viselet volt, amit valaha is hordhattam. Ruby noha elfordult, és úgy tett, mintha mással foglalkozna, de a szemem sarkából láttam, hogy jó párszor megbámul.

Nem tudom mi üthetett belém, de kiélveztem a kialakult helyzetet, a lehető leglassabban öltöztem fel.

Miután magamra kaptam újdonsült ruházatomat, elindultunk, hogy ehessünk valamit. 

A folyosókat járva Ruby végig mellettem volt. Szorosan. Egy idő után mindenhol isteni illatok töltötték be a teret. A hasam hangosan megkordult a friss ennivaló gondolatára. Ruby csak mosolygott egyet, majd hirtelen felindulásból felém nyújtotta a kezét. Köpni-nyelni nem tudtam, fogalmam sem volt, mit tegyek. Ha belekarolok, talán kinevet, és még a körülöttünk settenkedő szolgák is megláthatnak. De ha nem karolok bele, lehet, hogy csak megsértődik. 

Addig-addig fűztem magamban a lehetséges történeteket, hogy aztán hirtelen mit sem törődve a lehetséges következményekkel, belekaroltam a hercegnőbe. 

-Azt hittem, már soha sem teszed meg. - motyogta alig hallhatóan, miközben nekem a szívem a torkomban dobogott.

-Itt is vagyunk! - állt meg hirtelen az egyik faajtó előtt. - Itt fogunk enni, a nagy étkezőhöz nincs kedvem, ott mindig túl sok a szolga, és biztosan összefutnánk apámmal vagy valamelyik pökhendi előkelővel, lovaggal. Ha csak tehetem, mindig itt vacsorázok, bár általában egymagam szoktam. - nem várta meg válaszom, gyorsan hozzá is tette - Bár most nem bánom, hogy te itt vagy velem. 

Nem tudtam mit válaszolhatnék, csak mosolyogtam. 

-Amúgy azért nem beszélsz sokat, mert nem tudsz jól, vagy mert félsz, vagy valami? Hm? - szegezte nekem. Váratlanul ért ez a kérdés, kicsit sem voltam rá felkészülve. 

- Dehogyis, hercegnő, ne haragudjon. Egyszerűen csak sokszor nem tudom, mit mondhatnék. De azt biztosra merem állítani, rég voltam ilyen boldog... - az utolsó mondatomat már szinte suttogtam. 

-Első dolog, hívhatsz Rubynak. Második dolog, a szolgák jelenlétében meg kell válogatnod mit mondasz, de ha csak én vagyok, bármit meghallgatok. Tudod, mindig is utáltam ezt a felsőbbrendűségi dolgot. Nem szeretem, hogy nem szólítanak a nevemen, csak a címem látják bennem. 

-Sajnálom, her... Ruby. - habogtam. Fura volt hangosan is kimondani a nevét. - Ha bármit meghallgat... 

-Csak ezt ne! Ne merj magázni, ha ketten vagyunk! - szólt rám dühösen, mire vigyorogva folytattam. 

- Szóval, nagyon nem értem, miért vagy velem ilyen jó. Ha jobban belegondolok, meg sem érdemelném mindezt. És nem tudom, hogyan hálálhatnám meg, vagy mit tehetnék... Nem tudom... - akármennyire is próbáltam, szemeim akaratom ellenére is, de megteltek könnyel. 

-Mikor megláttalak lent a börtönben, éreztem valamit. Mintha idegenek valahonnan a fülembe sugdostak volna, hogy mentselek meg, ne engedjem, hogy meghalj. És nagyon megkedveltelek. 

-Alisha. Alishának hívnak. 

-Alisha... - ismételgette utánam. - Nem tudom, mi húzott hozzád, de nem is nagyon akarom. Itt vagy, segítek neked, és nem várok el cserében semmit. Talán ha nagyon megkedvellek, akkor azt, hogy tényleg legyél életem végéig a testőröm. Persze, csak ha szeretnéd. 

-Ennél jobbat el se tudnék képzelni. - nyeltem egy nagyot. Észre sem vettem, hogy beszélgetésünk közben megálltunk. Ruby közelebb lépett hozzám, és letörölte könnyeimet az arcomról.

-Menjünk vacsorázni. 

Mikor beléptünk Ruby saját kis ebédlőjébe, a szolgák szájtátva bámultak ránk. Magamban mosolyogtam, és eszem ágában sem volt elengedni a karját. 

-De hercegnő, mit keres magával egy ilyen mihaszna teremtés?! - tért magához a döbbenettől az egyik cselédlány. Ruby dühösen rápillantott. 

-Azt hozok ide, akit akarok. Nem kérdeztem egyikőtök véleményét sem. Egyébként pedig mindenki elmehet, a konyháról is a felesleges szolgák, csak a szakács és segédjei maradjanak, ha szükségesek még. 

Határozott szavai hallatán az összes szolga szépen lassan kiszivárgott a teremből. 

-Gyere, üljünk le. 

Korgó hassal ültem le az egyik óriási székre. Előttem annyi étel volt, amennyit életemben összesen nem láttam még. Boldogan szedtem tányéromra, és próbáltam Ruby-hoz hasonlóan enni. Régen láttam már villát, de távol állt tőlem. Többnyire mindent a kis bicskámmal vágtam és ettem, nem kellett hozzá semmiféle segítség. 

Miközben jólesően falatoztam - és közben az evőeszközök helyes használatára figyeltem, észre sem vettem, hogy Ruby nevet. Pontosabban, a szenvedésemet nevette. Tényleg, biztosan vicces látvány lehetett, ahogyan életemben először, húsz évesen próbáltam megtanulni enni. 

-Várj, segítek. - állt fel az asztaltól a hercegnő és odajött mögém. Tenyerét a kézfejemre rakta és apró mozdulatokkal próbált segíteni feldarabolni egy szelet húst. A szívem a torkomban dobogott, újra, jólesően szívtam magamba Ruby édes illatát. Mellei a fülemnél voltak és hallottam, milyen gyorsan ver a szíve. Kicsit elvörösödtem, és inkább próbáltam a szelet hússal foglalkozni, ami csak nem akart az istenért se elvágódni, akármennyire is próbáltuk. Mindketten nevetve reszeltük a szeletet, de nem adta meg magát. 

-Te meg mi a fenét csinálsz?! - hirtelen kivágódott az ajtó, a dühös királlyal. Ruby mosolya egy pillanat alatt lefagyott és megdermedve állt felettem. Pillanatnyi reszketés és félelem futott át rajtam, megremegett, majd magára öltött egy öntelt vigyort.

-A jövőbeli legjobb íjászodnak és testőrömnek tanítom az étkezés szokásait. - mondta már nyugodtan, és kicsit távolabb hajolva tőlem, kezemhez alig hozzáérve folytatta a hús szeletelését.

-Mégis mit képzelsz magadról? - szólt a király szórakozottan. - Majd a szolgák megtanítják, ha meg kell, de a hercegnő nem mocskolhatja be a kezét! - újra düh szikrázott az uralkodó szemeiben. Lánya arcán már nyoma sem volt az előbbi megingásnak, ugyanolyan határozottul fogadta apja kihívó szavait, mint amilyen a szolgákkal szemben volt.

-Hercegnőként úgy érzem kötelességem, hogy mindenben próbáljak segíteni hazánk hű szolgáinak. És ha ehhez az kell, hogy megtanítom őket a helyes evésre, ám legyen.

-Hogy merészeled ezt csinálni? Ugyanolyan bolond vagy, mint anyád volt! Nem holmi szutykos bajbajutottakkal kéne foglalkoznod, helyette foglalkozhatnál az előtted sorban álló férfiakkal!

-Nem érdekelnek még a férfiak... - suttogta Ruby, aztán hirtelen felemelte az arcát. Belenézett az apja szemébe, és csak gúnyosan, magabiztosan odaszólt. - Apám, azt hiszem, eljött az ideje, hogy a lovagrend vezetőjével vacsorázz. Elég kínos lenne késned.

Higgadtsága miatt szinte megijedtem. Kísértetiesen kemény és érzéketlen volt az apjával szemben. Sejtettem, hogy legbelül retteg tőle, mégis megpróbálta kordában tartani. Csodáltam, hogy egy olyan ember, mint Ruby, hogy tudja elviselni azt a férget, akit apának nevez. Úgy bánt a lányával, mint valami tárggyal, aminek a célja a minél több jó megszerzése volt.

Mikor az apja kivonult a teremből, Ruby fáradtan rogyott le a mellém lévő székre.

-Egy kicsit... nagyon nem jövünk ki jól. - mosolygott rám, de szemeiben fájdalom és szomorúság tükröződött.

-Csodálatos, hogy így ki mersz állni magadért. - nem tudom, mi üthetett belém, de hirtelen odahajoltam hozzá és szorosan átöleltem. Leírhatatlanul jó érzés volt. Éreztem lélegzetét a nyakamon, és éreztem, ahogy könnyei patakokban folynak le az arcán, eláztatva a ruhámat.

Behunytam a szememet és csak öleltem és öleltem, míg ki nem sírta magát teljesen. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, mikor abbahagyta, megtörölte az arcát, aztán a szemembe nézett.

-Köszönöm. - lehelte halkan, és egy gyors puszit nyomott az arcomra. Elvörösödtem megint, ami felidegesített, de nem tudtam ellene tenni. Néztem a kisírt szemű, kiszolgáltatott hercegnőt és rájöttem, hogy az életem tényleg megváltozott. Itt volt nekem Ruby. Nem mondtuk ki egymásnak, alig beszéltünk bármi fontosról is, de éreztük. Valami hozzákötött és nem engedtem, hogy ez véget érjen. Nem akartam elengedni többé.

Az étkezés után, amit már külön folytattunk, Ruby elkísért a szobámhoz. Közvetlenül mellette volt, és ez tetszett. Nem nagyon beszéltünk az oda úton. A lakhelyem tágas volt, egy nagy ágy a középén, gyapjútakaróval és két kényelmes párnával, a falak fehérek voltak, egy világos barna szekrényem is volt, mellette pedig egy páncéltartó, meg íjtartó és a kardoknak, tőröknek is volt hely.

-Amire nincs szükséged holnap kivitetem. - mosolygott Ruby a hátam mögül, válaszul bólogattam. 

A padló fénylően csiszolt fából volt, már csak pár díszt akartam kirakni, és teljesen otthonos lehetett az új lakhelyem.

-Az milyen állat szőréből van? - mutattam a szoba közepén lévő szőrmére a padlón.

-Medve. Még a közös vadászatunkról hoztuk anyámmal. - szemében boldogság tűnt elő, egy kis szomorúsággal - Tetszik a szoba?

-Tökéletes, jobbat nem is kaphatnék. 

-Örülök. Aludd ki magad, holnap sok dolgunk lesz. - mosolygott, majd készült kilépni az ajtón.

-Jó éjszakát! És Ruby... köszönöm. 

-Jó éjt! - szólt mosolyogva, majd kiment az ajtón.

A szobában meleg volt, a nyári napsütés egész nap melegíthette a szobát a két ablakon. Kandalló is volt, de az csak télire kellett. A szobát bevilágították a fáklyák. Kidőltem az ágyamra, és eszembe jutott a hercegnő, annyira gyönyörű volt... De miken gondolkodtam, ez nem normális dolog, ugyanakkor mindig is szerettem kilógni a sorból. Ismét elpirultam, és a testem is felhevült. Különös volt az érzés, de jól eső. Már vártam, hogy másnap lássam őt.